2015. június 24., szerda

Egy ifjú ember kalandjai – J. K. Rowling Harry Potter-sorozata

Több helyen láttam már, hogy azt írja egy blogger vagy egy olvasó, hogy nincs már mit írni a Harry Potterről. Ebben lehet valami, ugyanis kevés olyan könyvsorozat van, amivel ennyit foglalkoztak volna a médiában, ennyit elemezték, értelmezték volna, ennyi cikk, magyarázat született volna hozzá, mint J. K. Rowling műveihez. Nem is hiszem, hogy feltalálom a spanyolviaszt, de még sohasem foglaltam össze magamnak sem, mit is jelent számomra ez a sorozat, miért különleges, mit is adott nekem – erre most nagyon jó apropót szolgáltatott, hogy újraolvastam az egészet.

Pedig annak idején nehezen vettem kezembe, hiszen akkora hype (akkor még nem is ismertem ezt a szót sem) volt körülötte, hogy meg voltam győződve róla, hogy bizonyára borzalmas. Mikor kölcsönkaptam az első kötetet, beleszerettem, egy este alatt elolvastam. Mint utána a második, harmadik és negyedik kötetet. Tudni akartam mindent, amit meg lehet a könyvekből tudni és alig vártam az ötödiket. Öcsémmel találgattuk, hogyan folytatódhat a sorozat, mi fog történni Voldemort  újjászületése után (és persze azt is, hogy mi volt Piton küldetése – körmönfont női logikával ráéreztem az elrejtett szerelemre, de ezt utólag már nagyon könnyű beismerni). Az ötödik kötet törvényszerűen csalódást okozott ekkora várakozás után, de a hatodik és a hetedik pótolt mindenért.

Most, hogy összességében, folyamatában láttam az eseményeket, az lepett meg, mennyire jól építette fel Rowling. Az első kötetben még mindenből csak egy kicsit kaptál: egy kis mágiát, néhány emléket és a rosszfiúból is csak pillanatokat. Minden illeszkedett ahhoz, hogy a főhős is még csak 11 éves, nem lát, nem ért mindent a világból, így a magyarázatok is hozzá igazodnak. Ahogy haladunk előre az időben, úgy lesznek az ismeretek összetettebbek és mélyebbek, ahogy ezek az ifjú emberek is felfedezik a világot, annak minden árnyoldalával. Nem csak Voldemortra gondolok itt, hogy egyre többet látnak a világ gonoszságából, hanem a közvetlen környezetükre. Harry rájön, hogy nem mindenki gáncstalan hős, hogy rajongva szeretett apja és keresztapja is bizony gyarló ember, de a nagy mágus, Dumbledore múltjában is vannak rosszabb pillanatok. Harry szépen végigjárta a felnőtté válás lépcsőin, megtanulta a maguk valójában látni az embereket és képes volt így is szeretni őket, de megalkotta saját magát – mi ez, ha nem a felnőtté válás gyönyörű bemutatása?

2015. június 18., csütörtök

Taxidermia Hungarica – Péterfy Gergely: Kitömött barbár

„Ausztria angolkertje, műromokkal a zegzugos sétány végén, ez Magyarország.”

Ezzel az idézettel tudom legjobban szemléltetni mit is jelentett nekem, miről is szólt számomra Péterfy Gergely AEGON-díjas regénye, a Kitömött barbár. Nem tökéletes mű, nem felejthetetlen és nem is titokzatosan idegen, hanem éppen hogy ismerős terep, hiszen Magyarországról, ezt a csodás, mégis képmutatással és ostobasággal terhelt kicsit földdarabról szól leginkább, és egy kicsit három emberről, akiket összekapcsol a barbárság tudata és meg nem értettség, amivel találkoztak a 18-19. század fordulóján.

A regény erénye, hogy három ember néha párhuzamos, néha egymást keresztező életének bemutatása által ismertet meg bennünket a tágabb földrajzi és társadalmi közeggel. Az abszolút elbeszélő Török Sophie, Kazinczy felesége, bár néha Kazinczy és néha Angelo Soliman is megszólal, de mindenki igazából valakinek a szűrőjén keresztül, hiszen a feleség közvetíti a férj szavait, a férj pedig a néger barbár mondatait, így igazából csak a nő szavait fogadhatjuk el valósnak.

Ezek a szavak ugyanakkor teli vannak keserűséggel, reménytelenséggel és sokszor önváddal, amelyet a regény egyes pontjain valamennyi szereplő érez. A pontosan jellemzett hősök és az általuk bemutatott alakok mind részletesen kidolgozott karakterek, még a legutolsó apró figuráról is tudjuk kicsoda, mik a vágyai és céljai ebben a formálódó új világban. Nem szemérmes a regény, mert ennek érdekében valóban megmutat mindent a test, a hús örömein és gyötrelmein keresztül a lélek kárhozatáig. A szereplők részletgazdagsága teszi lehetővé, hogy igazán részei legyünk Magyarország múltjának, ugyanakkor éppen ez adja egy gyengéjét is, hiszen ha ez nem köt le bennünket, nem érdekelnek az alakok, akkor csak bosszantóan bőbeszédűnek fogjuk találni a regényt.

2015. június 10., szerda

Saul fia

Nagyon erős meghatottságot éreztem, ahogy a vetítés előtt a Belvárosi Mozi nagytermében ücsörögtem. Egyrészt mert hatalmas fegyvertény, hogy egy magyar film díjat kapott a világ egyik legrangosabb filmfesztiválján, másrészt örültem, hogy ennyi embert érdekel egy magyar alkotás. A vetítés végén azonban nekem is azon járt a fejem, amit végül a mögöttem ülő lány mondott ki: ebben a filmben az volt a legrosszabb, hogy nem tudtál rajta sírni.

Nem mintha nem lett volna szívszorító az egész alkotás, mégis egyszerre éreztem magam bent és kint. Bent azért, mert egyszerűen nem tudtam nem együtt érezni azokkal az emberekkel, akik a filmhez hasonlót éltek át, másrészt Nemes Jeles László és kamerája szenvtelenül mutatja be azt a poklot, amiben a Sonderkommando tagjai éltek. A látásmód szűk, végig szinte csak a főhőst, Sault követjük ember próbáló útján, ami nemcsak szokatlan, de nagyszerű filmes eszköznek bizonyul. Szinte úgy éreztem, én is ott vagyok Auschwitzban, amit egyszerűen nem lehetett máshogy túlélni, csak ha korlátozottan vesszük észre a körülöttünk lévő valóságot. Ami nem tartozik a szigorú értelemben vett feladatunkhoz, az homályos, így a meztelen élő és holttestek, a vér, a tömegsírok, és csak a túléléshez szükséges információk elérhetőek a szemünkkel. Ezzel szemben valóságos hangorgia a világ a szegényes látvánnyal szemben, hiszen azokat nem lehet teljesen kizárni: bábeli hangzavar különböző nyelveken, kutyaugatás, pisztolylövések és sikolyok árnyalják bennünk a haláltáborok unásig ismert képét. Ezeken túl a ruhák, a kellékek, a dialógusok és a díszlet együttesen teremtik meg a hitelesség azon fokát, amelyből nehéz kívül maradni.

Az űr egy baromi veszélyes hely, gyerekek, de az ember mindig győz! - Andy Weir: A marsi

Az utóbbi hónapban jó dolgom volt, mert minden könyv, amit a kezembe vettem, nagyszerűnek bizonyult. Persze, a Harry Potterrel könnyű, hiszen már olvastam párszor, a Hogonyhely és A marsi esetében azonban kis kockázatot vállaltam. Előbbi esetében hosszabb a befogadás, de Andy Weir könyve ennél jóval könnyedebb és könnyebben is elemezhető, mint a magyar szerző regénye. Így hát nézzük, milyen kalandokat élhetünk át Naprendszerünk negyedik bolygóján!

Pedig elsőre nem kalandosnak, hanem drámainak tűnik a helyzet, hiszen hősünk, Mark Watney egy hamisítatlan vörös porviharban elszakad evakuálni készülő társaitól és mindenki azt hiszi, meghalt. Szerencsére a NASA-nak nem véletlenül vannak csillió dollárt érő műholdjai, észreveszik, hogy hősünk nem a fenekén ücsörög, hanem túlélését készíti elő. Így hát mindenki nekiáll, hogy megmentse a bátor kis asztronautát, de mint Murphy mondja, ami elromolhat, az el is romlik. Víz-, oxigén- és kajahiány, robbanás, borulás és szétszakadó ponyvák kísérik hősünk útját a végtelenbe és tovább. Ideális filmes alapanyag, nem véletlen, hogy Ridley Scott már készíti is az adaptációt!

Nyegle hangvételem szándékos, ugyanis ez a könyv nem a sci-fi megújítója számomra, hanem nem más, mint egy abszolút régimódi kalandregény, amely részben Verne, részben Crichton nyomdokain halad. A francia mesterre a cselekményszövés gördülékenysége, míg a nem is oly rég elhunyt dínós csávóra a rideg tudományos megalapozottság emlékeztet. Itt az ember tényleg valami kicsit természetfeletti lény, aki kitartó és nemes, minden akadályt legyőz és erkölcsileg is rendíthetetlen, csakúgy mint Verne legtöbb hőse. Mark Watney egy burok, amibe az emberiségről alkotott összes jóságunkat beletölthetjük: nem adja fel, küzd a végsőkig, emellett vicces és megértő, mindenkihez van egy jó szava, egyszóval szuperember anélkül, hogy igazi karaktere lenne. Mellette mindenki másodlagos, még kevesebb jellegzetességgel bír, csak arra szolgál, hogy az emberiség erőfeszítéseit még látványosabbá tegye. Ők jelentik az ellenpontot, akiknél megjelennek összetettebb szempontok, mint a kockázatértékelés, az emberi életért való felelősség felvállalása, de ezek nincsenek igazán kibontva – nehéz színészi meló lesz ezeket a papírmasékat kitölteni (bár egy jó csepűrágónak ez igazi kihívás).

2015. június 8., hétfő

Könyvhét 2015

Hatodik alkalommal vettem részt a Könyvhéten, és idén fordul először elő, hogy nem voltam biztos, kell-e nekem beszámolót írnom. Végül a szombat este eseményei győztek meg arról, hogy lehet létjogosultsága egy beszámolónak. Kicsit szomorú vagyok, már csak azért is, mert erre megint a „magyar SF” szitokszava/égisze alatt került sor, de tényleg elgondolkodtam.

Péntek este érkeztem meg Budapestre, és nem sokat pihentem, 7 órára már házigazdámmal, Gáborral a Deák téren voltunk egy laza sci-fis – molyos sörözésen. Örültem, hogy találkozhattam, beszélhettem egy csomó emberrel; az pedig különösen jó volt, hogy mindenkit a sci-fi és a könyvek szeretete hozott össze; az utóbbi időben ez kicsit hiányzott az életemből (bár a keddi szegedi molyrajzás már sokat javított az állapotomon) - a geek társalgások, egymás cikizése, könyves élmények megosztása. Vártam, hogy megosszam Anitával a Horgonyhely kapcsán felmerült gondolataimat, és csak egyszerűen jó volt együtt. Mégsem maradtam sokáig, hiszen Tamás barátommal úgyszintén ritkán tudok találkozni, így 9 felé elindultam. Később mégis visszatértünk az Erzsébet téri forgatagba, a fröccsök, a vászon tornacipők, maxiruhák és kigyúrt karizmok világába, hogy végre jól átbeszéljük az életünket. Az estet sétával zártuk, ahol megdöbbenve láttam a Szabadság téren a II. világháború áldozatainak emelt hamis vagy éppen zavarba ejtő emlékművet és az civilek által közzétett élő emlékeket, majd a Kossuth tér kövekből épített pusztaságát. Végül a 2-es villamoson a budai oldal látképe rángatott ki enyhe melankóliámból.