Több helyen láttam már, hogy azt írja egy blogger vagy egy olvasó, hogy nincs már mit írni a Harry Potterről. Ebben lehet valami, ugyanis kevés olyan könyvsorozat van, amivel ennyit foglalkoztak volna a médiában, ennyit elemezték, értelmezték volna, ennyi cikk, magyarázat született volna hozzá, mint J. K. Rowling műveihez. Nem is hiszem, hogy feltalálom a spanyolviaszt, de még sohasem foglaltam össze magamnak sem, mit is jelent számomra ez a sorozat, miért különleges, mit is adott nekem – erre most nagyon jó apropót szolgáltatott, hogy újraolvastam az egészet.
Pedig annak idején nehezen vettem kezembe, hiszen akkora hype (akkor még nem is ismertem ezt a szót sem) volt körülötte, hogy meg voltam győződve róla, hogy bizonyára borzalmas. Mikor kölcsönkaptam az első kötetet, beleszerettem, egy este alatt elolvastam. Mint utána a második, harmadik és negyedik kötetet. Tudni akartam mindent, amit meg lehet a könyvekből tudni és alig vártam az ötödiket. Öcsémmel találgattuk, hogyan folytatódhat a sorozat, mi fog történni Voldemort újjászületése után (és persze azt is, hogy mi volt Piton küldetése – körmönfont női logikával ráéreztem az elrejtett szerelemre, de ezt utólag már nagyon könnyű beismerni). Az ötödik kötet törvényszerűen csalódást okozott ekkora várakozás után, de a hatodik és a hetedik pótolt mindenért.
Most, hogy összességében, folyamatában láttam az eseményeket, az lepett meg, mennyire jól építette fel Rowling. Az első kötetben még mindenből csak egy kicsit kaptál: egy kis mágiát, néhány emléket és a rosszfiúból is csak pillanatokat. Minden illeszkedett ahhoz, hogy a főhős is még csak 11 éves, nem lát, nem ért mindent a világból, így a magyarázatok is hozzá igazodnak. Ahogy haladunk előre az időben, úgy lesznek az ismeretek összetettebbek és mélyebbek, ahogy ezek az ifjú emberek is felfedezik a világot, annak minden árnyoldalával. Nem csak Voldemortra gondolok itt, hogy egyre többet látnak a világ gonoszságából, hanem a közvetlen környezetükre. Harry rájön, hogy nem mindenki gáncstalan hős, hogy rajongva szeretett apja és keresztapja is bizony gyarló ember, de a nagy mágus, Dumbledore múltjában is vannak rosszabb pillanatok. Harry szépen végigjárta a felnőtté válás lépcsőin, megtanulta a maguk valójában látni az embereket és képes volt így is szeretni őket, de megalkotta saját magát – mi ez, ha nem a felnőtté válás gyönyörű bemutatása?
Pedig annak idején nehezen vettem kezembe, hiszen akkora hype (akkor még nem is ismertem ezt a szót sem) volt körülötte, hogy meg voltam győződve róla, hogy bizonyára borzalmas. Mikor kölcsönkaptam az első kötetet, beleszerettem, egy este alatt elolvastam. Mint utána a második, harmadik és negyedik kötetet. Tudni akartam mindent, amit meg lehet a könyvekből tudni és alig vártam az ötödiket. Öcsémmel találgattuk, hogyan folytatódhat a sorozat, mi fog történni Voldemort újjászületése után (és persze azt is, hogy mi volt Piton küldetése – körmönfont női logikával ráéreztem az elrejtett szerelemre, de ezt utólag már nagyon könnyű beismerni). Az ötödik kötet törvényszerűen csalódást okozott ekkora várakozás után, de a hatodik és a hetedik pótolt mindenért.
Most, hogy összességében, folyamatában láttam az eseményeket, az lepett meg, mennyire jól építette fel Rowling. Az első kötetben még mindenből csak egy kicsit kaptál: egy kis mágiát, néhány emléket és a rosszfiúból is csak pillanatokat. Minden illeszkedett ahhoz, hogy a főhős is még csak 11 éves, nem lát, nem ért mindent a világból, így a magyarázatok is hozzá igazodnak. Ahogy haladunk előre az időben, úgy lesznek az ismeretek összetettebbek és mélyebbek, ahogy ezek az ifjú emberek is felfedezik a világot, annak minden árnyoldalával. Nem csak Voldemortra gondolok itt, hogy egyre többet látnak a világ gonoszságából, hanem a közvetlen környezetükre. Harry rájön, hogy nem mindenki gáncstalan hős, hogy rajongva szeretett apja és keresztapja is bizony gyarló ember, de a nagy mágus, Dumbledore múltjában is vannak rosszabb pillanatok. Harry szépen végigjárta a felnőtté válás lépcsőin, megtanulta a maguk valójában látni az embereket és képes volt így is szeretni őket, de megalkotta saját magát – mi ez, ha nem a felnőtté válás gyönyörű bemutatása?