Az utóbbi hónapban jó dolgom volt, mert minden könyv, amit a kezembe vettem, nagyszerűnek bizonyult. Persze, a Harry Potterrel könnyű, hiszen már olvastam párszor, a Hogonyhely és A marsi esetében azonban kis kockázatot vállaltam. Előbbi esetében hosszabb a befogadás, de Andy Weir könyve ennél jóval könnyedebb és könnyebben is elemezhető, mint a magyar szerző regénye. Így hát nézzük, milyen kalandokat élhetünk át Naprendszerünk negyedik bolygóján!
Pedig elsőre nem kalandosnak, hanem drámainak tűnik a helyzet, hiszen hősünk, Mark Watney egy hamisítatlan vörös porviharban elszakad evakuálni készülő társaitól és mindenki azt hiszi, meghalt. Szerencsére a
NASA-nak nem véletlenül vannak csillió dollárt érő műholdjai, észreveszik, hogy hősünk nem a fenekén ücsörög, hanem túlélését készíti elő. Így hát mindenki nekiáll, hogy megmentse a bátor kis asztronautát, de mint Murphy mondja, ami elromolhat, az el is romlik. Víz-, oxigén- és kajahiány, robbanás, borulás és szétszakadó ponyvák kísérik hősünk útját a végtelenbe és tovább. Ideális filmes alapanyag, nem véletlen, hogy Ridley Scott már készíti is az adaptációt!
Nyegle hangvételem szándékos, ugyanis ez a könyv nem a sci-fi megújítója számomra, hanem nem más, mint egy abszolút régimódi kalandregény, amely részben Verne, részben Crichton nyomdokain halad. A francia mesterre a cselekményszövés gördülékenysége, míg a nem is oly rég elhunyt dínós csávóra a rideg tudományos megalapozottság emlékeztet. Itt az ember tényleg valami kicsit természetfeletti lény, aki kitartó és nemes, minden akadályt legyőz és erkölcsileg is rendíthetetlen, csakúgy mint Verne legtöbb hőse. Mark Watney egy burok, amibe az emberiségről alkotott összes jóságunkat beletölthetjük: nem adja fel, küzd a végsőkig, emellett vicces és megértő, mindenkihez van egy jó szava, egyszóval szuperember anélkül, hogy igazi karaktere lenne. Mellette mindenki másodlagos, még kevesebb jellegzetességgel bír, csak arra szolgál, hogy az emberiség erőfeszítéseit még látványosabbá tegye. Ők jelentik az ellenpontot, akiknél megjelennek összetettebb szempontok, mint a kockázatértékelés, az emberi életért való felelősség felvállalása, de ezek nincsenek igazán kibontva – nehéz színészi meló lesz ezeket a papírmasékat kitölteni (bár egy jó csepűrágónak ez igazi kihívás).
A szereplők helyett a cselekmény van a végletekig kidolgozva, a lehető legprofibb módon. Nincs megnyugvás, 350 oldalon keresztül izgulunk, nyugszunk meg, de csak azért, hogy utána megint aggódnunk kelljen. Kicsit majdnem sok ez az érzelmi hullámvasút, de egyszerűen nem tudtam kivonni magam a hatása alól. Weir kifacsart, nem tudtam elengedni a hőst és a regényt, ha tudtam volna, egy szuszra elolvasom, mert annyira érdekelt, mi lesz a vége. Mindezt persze csak még jobban
segíti az E/1-es elbeszélésmód, amivel konkrétan marslakónk bőrébe bújunk és a suspense hatásos használata. Itt is utáltam ugyan a „hősünk még nem tudta, de mi már sejtettünk”-jellegű fordulatokat, de mégsem tudtam igazán cinikus lenni. Ez tipikusan az a regény, amit élvezel, még ha egy hónappal később nem is tudod, mi tetszett benne annyira, mert csak érzelmileg érint meg – bevallom, nem egyszer meg is ríkatott.
Az agyra azonban csak mérsékelten hatásos, bár kétlem, hogy volt még egy olyan mű mostanság, amiben ennyire szórakoztatott a fizika (talán csak a Diaszpóra esetében, de azért az bőven más kategória). Crichtonhoz hasonlóan minden apró részletet megmagyaráz, néha már-már túl szájbarágósan, de elődjéhez képest nincs benne az összetettség – mindig csak a szükséges információkat kapjuk meg. Nem hozzáértő szemmel hitelesnek tűntek a műszaki munkák leírásai, de még a növénytermésztés is. Látszott, hogy Weir tudja, miről ír, és fáradozik azon, hogy nekünk is elmondja, mint egy klasszikus tanító és mesemondó, aki kicsit az eszünkre, de még inkább a szívünkre akar hatni.
A marsi manipulál, giccses és pátoszos – különösen az utolsó részében, amit az előzetes is megidéz -, de nem tudok haragudni rá. Olvassátok, hagyjátok, hogy elringasson és áthasson, majd tegyétek el az gyerekeiteknek, unokáitoknak. Hogy miért? Mert mire ők felnőnek, és mi már pöcegödröt csináltunk a Földből, legyen valami, ami elhiteti velük, hogy az ember ennél sokkal többre képes, tud nagy lenni és tud összefogni. És hogy a felfedezés, a tapasztalatok és a tudás előbbre visz bennünket. Hiába unásig ismert üzenet ez, jó néha feleleveníteni.
Pedig elsőre nem kalandosnak, hanem drámainak tűnik a helyzet, hiszen hősünk, Mark Watney egy hamisítatlan vörös porviharban elszakad evakuálni készülő társaitól és mindenki azt hiszi, meghalt. Szerencsére a
NASA-nak nem véletlenül vannak csillió dollárt érő műholdjai, észreveszik, hogy hősünk nem a fenekén ücsörög, hanem túlélését készíti elő. Így hát mindenki nekiáll, hogy megmentse a bátor kis asztronautát, de mint Murphy mondja, ami elromolhat, az el is romlik. Víz-, oxigén- és kajahiány, robbanás, borulás és szétszakadó ponyvák kísérik hősünk útját a végtelenbe és tovább. Ideális filmes alapanyag, nem véletlen, hogy Ridley Scott már készíti is az adaptációt! Nyegle hangvételem szándékos, ugyanis ez a könyv nem a sci-fi megújítója számomra, hanem nem más, mint egy abszolút régimódi kalandregény, amely részben Verne, részben Crichton nyomdokain halad. A francia mesterre a cselekményszövés gördülékenysége, míg a nem is oly rég elhunyt dínós csávóra a rideg tudományos megalapozottság emlékeztet. Itt az ember tényleg valami kicsit természetfeletti lény, aki kitartó és nemes, minden akadályt legyőz és erkölcsileg is rendíthetetlen, csakúgy mint Verne legtöbb hőse. Mark Watney egy burok, amibe az emberiségről alkotott összes jóságunkat beletölthetjük: nem adja fel, küzd a végsőkig, emellett vicces és megértő, mindenkihez van egy jó szava, egyszóval szuperember anélkül, hogy igazi karaktere lenne. Mellette mindenki másodlagos, még kevesebb jellegzetességgel bír, csak arra szolgál, hogy az emberiség erőfeszítéseit még látványosabbá tegye. Ők jelentik az ellenpontot, akiknél megjelennek összetettebb szempontok, mint a kockázatértékelés, az emberi életért való felelősség felvállalása, de ezek nincsenek igazán kibontva – nehéz színészi meló lesz ezeket a papírmasékat kitölteni (bár egy jó csepűrágónak ez igazi kihívás).
A szereplők helyett a cselekmény van a végletekig kidolgozva, a lehető legprofibb módon. Nincs megnyugvás, 350 oldalon keresztül izgulunk, nyugszunk meg, de csak azért, hogy utána megint aggódnunk kelljen. Kicsit majdnem sok ez az érzelmi hullámvasút, de egyszerűen nem tudtam kivonni magam a hatása alól. Weir kifacsart, nem tudtam elengedni a hőst és a regényt, ha tudtam volna, egy szuszra elolvasom, mert annyira érdekelt, mi lesz a vége. Mindezt persze csak még jobban
segíti az E/1-es elbeszélésmód, amivel konkrétan marslakónk bőrébe bújunk és a suspense hatásos használata. Itt is utáltam ugyan a „hősünk még nem tudta, de mi már sejtettünk”-jellegű fordulatokat, de mégsem tudtam igazán cinikus lenni. Ez tipikusan az a regény, amit élvezel, még ha egy hónappal később nem is tudod, mi tetszett benne annyira, mert csak érzelmileg érint meg – bevallom, nem egyszer meg is ríkatott. Az agyra azonban csak mérsékelten hatásos, bár kétlem, hogy volt még egy olyan mű mostanság, amiben ennyire szórakoztatott a fizika (talán csak a Diaszpóra esetében, de azért az bőven más kategória). Crichtonhoz hasonlóan minden apró részletet megmagyaráz, néha már-már túl szájbarágósan, de elődjéhez képest nincs benne az összetettség – mindig csak a szükséges információkat kapjuk meg. Nem hozzáértő szemmel hitelesnek tűntek a műszaki munkák leírásai, de még a növénytermésztés is. Látszott, hogy Weir tudja, miről ír, és fáradozik azon, hogy nekünk is elmondja, mint egy klasszikus tanító és mesemondó, aki kicsit az eszünkre, de még inkább a szívünkre akar hatni.
A marsi manipulál, giccses és pátoszos – különösen az utolsó részében, amit az előzetes is megidéz -, de nem tudok haragudni rá. Olvassátok, hagyjátok, hogy elringasson és áthasson, majd tegyétek el az gyerekeiteknek, unokáitoknak. Hogy miért? Mert mire ők felnőnek, és mi már pöcegödröt csináltunk a Földből, legyen valami, ami elhiteti velük, hogy az ember ennél sokkal többre képes, tud nagy lenni és tud összefogni. És hogy a felfedezés, a tapasztalatok és a tudás előbbre visz bennünket. Hiába unásig ismert üzenet ez, jó néha feleleveníteni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése