Változatok – West Side Story színpadon és filmen

A West Side Storyt könnyű lenne elkönyvelni az egyszerű “Shakespeare tinédzsereknek”-olvasat szerint, hiszen Rómeó és Júlia történetét látjuk megelevenedni New York-i kulisszák között, a régi, veretes szöveg helyett modern szlenggel és hasonlóan izgalmasan modern zenével. Stephen Sondheim és Arthur Laurents szövegei azonban ennél sokkal gazdagabb értelmezést tesznek lehetővé, ami különösen feltűnő lett a Szegedi Szabadtéri Játékok bemutatóján. Alföldi Róbert rendezése azonban korántsem hiba nélküli, így kíváncsi lettem, hogy a régi film hogyan működik egy összehasonlításban.

West Side Story a színházban (2021)

A Szegedi Dóm előtti nagyszabású színpad szinte kiált a látványos előadásokért; talán ezért sem véletlen, hogy legtöbbször musicalek, operák, operettek találják meg helyüket az ideiglenes deszkákon. Ezen a forró, augusztusi estén azonban azt éreztem, hogy minden látványossága ellenére a West Side Story nem találja a helyét. Az egyszerű, könnyen mozdítható, mégis ötletes díszletek ellenére a színpad üres maradt, a szürke falak és a folyamatosan becsukódó ajtók tengerében a főhősök inkább csak botladoztak. Az erőteljes koreográfiák is elvesztek a térben; egy pillanatig sem éreztem, hogy elkapott volna a lendület, helyette az első felvonás közepette az unalommal harcoltam. Pedig Leonard Bernstein zenéje harcolt értem, a rendezés azonban nem: az előadás végéig sem találta meg az egyensúlyt az intim, személyes tragédia és a nagyívű társadalmi kérdések között, amelyek áthatják az eredeti darabot.

Alföldit mindig is foglalkoztatta a „menni vagy maradni”-kérdésköre, ami több, korábbi rendezésében is feltűnt (a Hegedűs a háztetőn 2018-as szabadtéri előadásában legalábbis mindenképpen). Az „America” ennek kvintesszenciája, ahogyan a Puerto Rico-i lányok az óhaza korlátairól és a lehetőségek új hazájának előnyeiről énekelnek. Ennek párjaként a „Gee, Officer Krupke” feltárja a bevándorló lét és az intézményrendszer árnyoldalait, ahogyan az magára hagyja az abba bekerülő fiatalokat – ezt a jelentésréteget külön aláhúzza a hatalmi figurák viselkedése az egész előadás során. Mindkét dalt erőteljes szimbólumok keretezik; Alföldi az amerikai lobogó beemelésével karikírozza az USÁ-t, egyúttal ellenpontot képez az esetlegesen megjelenő naiv optimizmusnak.

Itt valójában mindenki őrült! - Kultúrbrigád és az Átrium Film-Színház: Az Őrült Nők Ketrece

Nem árulok zsákbamacskát: szomorúan konstatáltam magamban, hogy nekem nem tetszett ez az előadás. De attól sokkal szomorúbb lettem, hogy azt éreztem, nekem ezt titkolnom kell(ene). Manapság hazánkban valami kettős mérce van a társadalmilag jelentős, de valamilyen fokon vitatott témákkal kapcsolatban, mint az antiszemitizmus, rasszizmus/cigánykérdés, homoszexualitás, vagy újabban a menekültek ügye. Aki haladó szellemiségű (vagy annak gondolja magát), annak mintha kötelező lenne elfogadóbbnak lennie, míg a „másik” gárda ordítozva fröcsög. Mindenki jobbnak gondolja magát a másiknál, és ezt nem fél ki is nyilvánítani. De aztán rájöttem, hogy egy előadás nem az élet, annak megítélése, minősége független a valóságos körülményektől, és pont az ilyen előadások kapcsán lehetne jót beszélni arról, ki, mit is gondol a témáról. Úgyhogy most csak kicsit leszek politikus, de inkább őszintén megmondom a véleményem egy olyan darabról, ami fontos kérdéseket boncolgat, csak szerintem hibásan.

Jean Poiret azonos című darabja 1973-ban született – mondhatjuk, akkor még ennél is másabb volt a légkör. Az LMBTQ-közösség (akiket persze akkor még nem hívtak így) még egy talán ennél is zártabb világban élt, a legtöbbünknek egyáltalán nem volt képe erről a közegről. Ma már úgy gondolom, illetve remélem, ennél többet. Ebben számomra eljárt az idő a darab felett, nem lesz annyira polgárpukkasztó, nem lesz annyira őrült, mint ami lehetett 40 éve.

Ellenben a család problémája nagyon is valós: mi történik, ha egy meleg pár fia felnő és meg akar nősülni? Hogyan éli meg ezt a szülő, hogyan éli meg ezt a gyerek? Hogyan alakul a viszony egy olyan apóssal, aki egyáltalán nem tudja elfogadni ezt az értékrendet? Az ilyen és ehhez hasonló, valóban húsba vágó kérdések megválaszolásával azonban adós marad a darab, valószínűleg annak műfajából adódóan is. A musical színes és pörgős, de ritkán mélyül el igazán, ami jelen előadásra is igaz volt. Ugyan a dalszövegek között van pár okos darab, az átvezető részek didaktikussága éppen ezek mellett bántó.

Nihilizmus vagy tipródás – Shakespeare Hamletje Alföldi Róbert rendezésében

Már nagyon régóta tervezem, hogy elmegyek a Nemzeti Színházba, különösen azóta, hogy Tamás barátom statisztált Shaw Szent Johannájának színpadi adaptációjában. Pláne, mivel azóta hallgatom a sztorijait arról, milyen jó a színházi büfében együtt poharazgatni, beszélgetni a színészekkel. Ezen túl persze ódákat zeng az előadásokról, a színészekről a rendezésről… Ennyi benyomás után persze meg kellett néznem valamit, különösen, hogy az Alföldi-féle Nemzeti az utolsókat rúgja. A véletlenek összjátéka a Hamletet hozta elém, ami elég ellentétes érzéseket váltott ki belőlünk.

A darab Nádasdy Ádám új fordításában, de viszonylag hűen követi az eredeti művet: az első jelenetekben mind a Szellem, mind a Király és a Királyné keresi az ifjú Hamletet, akit azonban nem látunk, csak a hangját halljuk előbb függöny, majd acélfal mögül. A rendező az egész teret felhasználja, az udvaroncok a kötélpadláson szaladgálnak, mi, nézők, pedig a színpadon ülünk, a színészek a nézőtéren játszanak. A székek fekete ponyvával vannak leterítve, középen pedig egy állványzat húzódik, ami a karzatra vezet. Itt láthatjuk, ahogy a főhős apja parancsára belekezd bosszújába.

A színészek mintha nem éreznének rá az elején a karakterekre, játékuk hamiskás, nem tűnik hitelesnek. Talán ezt az okozza, hogy ez az utolsó előadás, ebben a formában egy darabig nem lesz látható. De később mindenki belejön, már amennyire a karaktere megengedi.