A következő címkéjű bejegyzések mutatása: fantasy. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: fantasy. Összes bejegyzés megjelenítése

2021. június 22., kedd

Izmok és kardok - Conan, a barbár

Igazi trash filmet, olyat, ami annyira rossz, hogy már jó, nehéz készíteni. Rengeteg borzalmas film készül minden évben, de ezeknek az élvezeti értéke nagyon kevés, mert nincs meg bennük a szórakoztató faktor. Szándékosan ritkán sikerül, a rosszat nagyon nehéz becélozni, bár John Waters vagy Russ Meyer esetén gyakran emlegetik, hogy a camp-jelleg tudatos döntés eredménye (Joel Schumacher Batman-folytatásai esetén is egységes, bár megkérdőjelezhető stíluselemeket láthatunk). Sokkal valószínűbb, hogy a humor pont a komolyságból fakad: az alkotók nem a nevetségességet célozták meg, csak ilyen-olyan okokból ez sikerült. És néha vannak olyan filmek, amik tele vannak hamisítatlan trash-elemekkel, és bár néha átcsúsznak a nevetségességbe, mégsem lehetetlen komolyan venni. Ilyen a Conan, a barbár (Conan, the Barbarian, 1982) is. 
 
„Between the time when the oceans drank Atlantis and the rise of the sons of Aryas, there was an age undreamed of.”


Azért is szokatlan a végeredmény, mert az alapanyag hamisítatlan ponyva: Robert E. Howard (1906 - 1936) amerikai író Conan-novellái az 1930-as években jelentek meg és szerzőjük sajátos világképét tükrözték. Az író a helyszínen élte meg az 1920-as években az amerikai olajipar berobbanását, az ezzel járó korrupciót, ami áthatotta életét. Ebből kristályosodtak ki nézetei a civilizációk felvirágzásáról és hanyatlásáról, ennek sajátos, folyamatos ritmusáról. A képzeletbeli hybóriai kor, melyben Conan-történetei játszódnak, is ezt a felfogást tükrözik: hősei folyamatosan régmúlt civilizációk romjaiba botlanak, ahol ugyan szellemek kísértenek, de végső soron nincsenek igazán hatással világukra. Főhőse, a kimmériai barbár is a civilizáció peremén egyensúlyozik: erős és vad, mint egy állat, de tapasztalatával és természetes intelligenciájával minden helyzetből kiverekszi magát. Novellái és kisregényei szórakoztatóak, cselekményorientáltak és egyszerűek, leírásai életteliek; a „kard és varázslat” fantasy tökéletes példái.

2020. október 14., szerda

Egy galaxissal odébb, egy minőségi szinttel lejjebb - Filippov Gábor – Nagy Ádám – Tóth Csaba (szerk.): Egy galaxissal odébb

Szeretem a kreatív ötleteket, kezdeményezéseket. Ezért is örültem nagyon, mikor 4 éve kezdetét vette Tóth Csaba szövegezésében/szerkesztésében a spekulatív fikciót különböző tudományágak felől vizsgáló könyvsorozat. Az első két kötet simogatta „társadalomtudós” énem, a következő évek kiadásai azonban kimaradtak. Ezért is örültem, amikor kényszerű otthonlétem hosszú hónapjai után, könyves események híján végre bemerészkedtem egy könyvesboltba és beszereztem a legfrissebb részt, az Egy galaxissal odébb címűt. Sajnos, kiderült, hogy a koronavírus nem csak a társasági életemnek, de ezúttal a pénztárcámnak is ártott.

A legfrissebb kötetről ugyanis az a legkevesebb, amit mondhatok, hogy nem teljesíti vállalását. Annyiban persze igen, hogy könyv, amit kinyomtattak és kézbe lehet venni, csak nem biztos, hogy ezt érdemes megtenni. Az eredeti alapkoncepció ugyanis az volt, hogy különböző zsánerű regényeket, filmeket elemeztek a szerzők egy adott tudományterület, annak egy elmélete fényében. Tehát szinte minden esetben volt konkrét kapcsolódási pont az elemzett könyv és a tudományos tézis között; ahol nem, ott nem szabályról, inkább kivételről volt szó.

Az ötödik részre azonban mintha ezt elfelejtették volna a szerzők: a legtöbb esetben inkább tudományos ismeretterjesztő cikkeket kapunk, amik nyomokban fikciós műveket is tartalmaznak, de a konkrét kapcsolat nem minden esetben vizsgálható. A tárgyalt írások (durva közelítéssel) felében nem történik konkrét elemzés, a „tárgyalt” könyvek, filmek éppen csak háttérül szolgálnak, de semmi új információt, gondolkodnivalót nem kapunk az adott mű értelmezéséhez. Nem szeretném azt sugallni, hogy a felvetett témák nem érdekesek, de azt igen, hogy a vállalt cél nem teljesült ezeknél az esszéknél. 

2018. február 2., péntek

Idegenek?! - háromféle földönkívüliség a modern magyar sci-fiből

2017-ben három magyar SFF regény is megjelent, amiben fontos szerepet játszanak az idegen lények: László Zoltántól a Távolvíz, Veres Attilától az Odakint sötétebb és Brandon Hackettől a Xeno. A molyon született egy kihívás mindhárom kötet elolvasására és összehasonlítására. Ugyan sok szempontból (pl. az elbeszélő személye, történet, konfliktusok, popkultúra beemelése, a világbemutatás során felhasznált rövid szövegrészletek vagy éppen Magyarország szerepeltetése) meg lehetne vizsgálni a hasonlóságokat és különbségeket; a legérdekesebb tárgynak maguk az idegen fajok és regénybeli szerepük tűnt. Röviden felvázolom az egyes regények és az abban szereplő fajok jellemzőit, majd utána, hogy milyen különbségek tehetőek közöttük.

Az Odakint sötétebbet veszem elsőként, mert az mind műfajában, mind stílusában kakukktojás a másik kettőhöz képest. Veres Attila könyve az én olvasatomban egy weird fantasy, míg a másik két regény egyértelműen sci-fi. Ez előbbi egyfajta apokaliptikus vízió, nyakon öntve némi mitológiával, a pusztulás előérzetével, modern magyar céltalansággal és a fiatalok útkeresésével. Az idegen faj, a cellofoidák egy ismeretlen esemény (az "Esemény") hatására tűnnek fel a Földön, kizárólag Magyarország egyik, nem meghatározott megyéjében. Megjelenésükkel egyidejűleg az erdőből eltűntek a baglyok, bájos Twin Peaks-parafrázisként (“The owls are not what they seem”). Egy ideig vadászták őket, majd az emberiség rájön, hogy az általuk termelt anyag, az ún. kristálytej gyógyítja a rákot. Ezt követően farmokat hoztak létre és ott gondozzák a megmaradt példányokat.

László Zoltán Távolvíz című regényében szintén egyik napról a másikra jelennek meg a Földön idegen lények, a kreatúrák vagy röviden kreák. A vízhez kötődnek, nem emlékeznek semmire fajuk múltjából, viszont az emberekénél fejlettebb technológiát hoztak magukkal. Egyetlen, általuk közölt céljuk az emberiség szolgálata. A hajó, amivel érkeztek, a regény valóságában folyamatos kutatás terepe; a tudósok, így egyik főszereplőnk is, ezen keresztül próbálnak megtudni mindent az idegen lényekről. Így a kreák maguk egyfajta kiindulópontjai és céljai az eseményeknek.

A Xeno szintén egy “eseménnyel” indít: hatalmas űrhajókkal megjelennek a migrátorok, és ellenőrzésük alá vonják az emberiséget, majd a Földre telepítenek gyarmatvilágaikból 2 további fajt: a firkákat és a hidrákat. Az előbbiek színkódokkal, két csatornán kommunikáló, komoly művészeti érzékkel és alkotói képességgel rendelkező, majdhogy nem kényszeresen alkotó csoport, míg az utóbbiak egy titkolódzó, az emberéhez hasonló értelemmel bíró, tengerben élő faj. Létezik egy további típus, az eddigieket meghaladó technikai fejlettséggel rendelkező ostorosok, akik agresszívek és kilenc csatornás, hőalapú kommunikációjuk megfejthetetlennek bizonyul. Egy, firkákat, hidrákat és embereket tömörítő és a kölcsönös bizalmatlanság miatt nehezen összeálló titkos szövetség pedig azt a célt tűzte maga elé, hogy eltüntesse a migrátorokat a világokból, melyhez a kutatás az ostorosok világán indul.

2017. január 21., szombat

Elveszni a smaragdszín dombok között - Susanna Clarke – Búcsúbűbáj hölgyei és más történetek

A Hollókirály tipikusan az a könyv volt számomra, amit időben kell olvasni: ha kicsit fiatalabb vagy idősebb lettem volna, úgy érzem, egyáltalán nem szólt volna hozzám. Így sem tudtam megfogalmazni a gondolataimat, hiszen közel sem vagyok annyira okos (vagy tanult vagy legalább reflexív), mint mondjuk Mr. Gaiman; inkább csak elvarázsolt és valami nagyon különös hangulatban lebegtetett. Ezért amikor megláttam Susanna Clarke novelláskötetét (ha tudom vagy legalább emlékszem rá, hogy megjelent, valószínűleg hamarabb beszerzem), tudtam, el kell olvasnom. Különösen azért, mert mostanában nagyon rászoktam a novellák olvasására.

A Búcsúbáj hölgyei a ködös Anglia vidéki tájaira kalauzolnak el, ahol valószerűbbnek tűnnek a tündérek és mágiájuk, mint London útjain. Clarke hihetetlen mesélőkedvvel és precizitással alkotta meg alternatív univerzumát – ez már A Hollókirályból is kiderült, de újabb történeteivel tovább árnyalta annak mitológiáját. A novellák bajba jutott halandókról, emberekkel barátkozó tündérekről, örökösödési ügyekről vagy megidézett történelmi eseményekről (és személyiségekről) szólnak, pont annyi kis abszurdan brit csavarral, ami ahhoz kell, hogy újra betoppanjak a varázslatokkal terhelt Anglia útjaira.

Ezek egy része egyértelműen mese – megfigyelhetjük azok fogalom szerinti figuráit, fordulatait és a végkimenetelük sem lesz kétséges. Egy-két történet ráadásul a magyar népmesékből is ismerős volt számomra, így a Torkos-hegyről vagy a John Uskglass és a cumbriai szénégető sztoriját biztos olvastam már más formában – de egy tájékozottabb olvasó még ennél is több ismerős fordulatot találhat. Mindenesetre bajba jutott hölgyek és urak találkoznak a mágia gúzsba kötő erejével, hogy erőfeszítések árán elérjék a boldog véget, de legalábbis tovább haladjanak életük országútján.

2016. november 26., szombat

Retro: A szavak ereje - Marina és Szergej Gyacsenko: Alekszandra és a teremtés növendékei

Az utóbbi hetekben a hazai fantasztikus közösségen belül szóba került, hogy milyen kevés, nem angolszász próza jelenik meg a tematikában. Ezért összefogtunk Gáborral/acélpatkánnyal, és összeszedtünk pár 1990 utáni külföldi SFF művet. A 10 mű között találhattok távol-keleti, német vagy éppen spanyol művet, regényt és képregényt vegyesen. És közben eszembe jutott az egyik legkedvesebb fantasy olvasmányom egy ukrán szerzőpárostól. Ez a cikk több mint öt éve jelent meg, még az InterGalaktika "Így írtok ti" blogjában - az egyik legelső recenziós bejegyzésemként.

Be kell valljam, az Alekszandra és a teremtés növendékei megjelenéskor nem keltette fel az érdeklődésem. Persze, szép, zöld borító, na és? Aztán a kezembe jutott egy példány azzal, hogy ez tetszeni fog nekem. Így már én is érdeklődve vettem kézbe; Harry Potter felnőtteknek, kezdjünk bele!

Alekszandra „Szaska” Szamohina 16 évesen, egy nyaraláson egy ismeretlen férfitól egy fenyegetéssel terhes, különös feladatot kap, mely később megismétlődik. 18 évesen, a pályaválasztás küszöbén ugyanezen férfi kényszerítő erejének hatására a lány a Speciális Technológiák Főiskoláján tanul tovább a távoli Torpában. Az iskolában szigorú fegyelemmel oktatják a diákokat érthetetlen feladatokra, szigorú büntetések kilátásba helyezésével. Szaska kiválóan tanul, bár maga sem tudja, mit, s közben kívül-belül átalakul…

2016. november 13., vasárnap

Apák és fiaik - Jack Thorne: Harry Potter és az elátkozott gyermek

Amikor tavaly júniusban megírtam a nagy összefoglalómat a Harry Potterről, valóban azt gondoltam, ez volt a végszó. És ez így rendben is volt. Aztán kiderült, hogy J. K. Rowling – és itt rosszmájú leszek - nem tudja elengedni fejőstehenét, és készül újabb film, valamint egy színdarab is. Elgondolkodva a dolgokon, azért rájöttem, ez jól is elsülhet, hiszen rengeteg ötlet, történet van még ebben a „párhuzamos” világban. Göthe Salmander meséjét még nem mutatták be, de a színdarab szövegkönyve már magyarul is olvasható. És minden hibája ellenére ugyanaz a szív dobog benne.

Albus Perselus Potter, Harry Potter középső fia nem egy mintagyerek. Keserű és dacos, nehezen birkózik meg a neve örökségével. Ráadásul a legjobb barátja Scorpius Malfoy – itt is felbukkan az apák közös múltja és a név mágiája. A fiú nem találja a kapcsolatot a jelennel, ezért a múlthoz fordul, hátha meg nem történtté tudja tenni az ősök hibáit. A megtörtént, a megtörténhetett volna és a meg nem történt események összekavarodnak és szélvészként vágtatnak végig a varázsvilágon – és kérdés, rendet lehet-e ebben tenni egyáltalán.

2016. június 23., csütörtök

Retro: Fejvesztett rohanás, sárkányok, gyilkos öcsikék és egyéb katasztrófák - J. Goldenlane: Isteni balhé és Pokoli balhé

Tervbe volt véve, hogy az idei Könyvhéten dedikáltatom végre ezt a két kötetet, de sajnos, nem jött össze. Viszont ennek ellenére, már csak az újrakiadás kapcsán is, felhívnám a figyelmet erre a veszettül szórakoztató kétrészes sorozatra, ami minden hibája ellenére nagyon vicces és bájos. Remélem, aki most olvassa, legalább olyan szórakoztatónak találja, mint én 2007 táján... És bár sok minden változott azóta, a fantasy-val való kicsit ellentmondásos viszonyom azóta sem sikerült teljesen tisztáznom ;)

Ugyan már sokszor mondtam, hogy a fantasy-regények nem állnak közel a szívemhez, lassan revideálnom kell ezen álláspontomat. Egyre több fantasy-tematikájú regény válik ugyanis a kedvencemmé, legutóbb éppen a Lord Valentine kastélya, illetve az Abarat. Most azonban két olyan regényt vennék elő, amiket másodjára volt szerencsém olvasni: J. Goldenlane Isteni balhé és Pokoli balhé c. regényeit. Ugyan a frász kitör attól, hogy megint egy angol álnéven alkotó magyar szerző könyvét forgatom (azzal együtt, hogy e ténynek természetesen komoly piaci és pszichológiai okai vannak), ez nem akadályoz meg abban, hogy szeressem őket.

Röviden a cselekményről: az első kötetben megismerjük Thanit, egy fiatal utcakölyköt, aki történetesen lány, valamint egy rettenthetetlen lovagot, Q al Aquimot, akik véletlenül - vagy maga a sors és az istenek akarták így? - összefutnak. A férfi küldetésben jár: meg kell ölnie egy hatalmas sárkányt, és ehhez keresi társát, akit Thaniban vél megtalálni. A lány hajlamos mindig nagyobb kalamajkába keveredni, mint ami szükséges, de ez természetesen nem akadályozza meg őket abban, hogy végrehajtsák a küldetést és közben menthetetlenül egymásba ne szeressenek. A második kötetben már mint házasokkal találkozunk hőseinkkel, akik Q lovag öccsével harcolnak, hogy visszaszerezzék a férfi birtokát. Persze ez is több-kevesebb, előre nem látott nehézségekkel jár...

2016. március 20., vasárnap

Retro: Gyűlölettől el nem homályosult szemmel - A vadon hercegnője

Úgy látszik, mindig visszatérek a japán animációhoz... De ami a legjobb, hogy ugyanúgy elvarázsol, mint évekkel ezelőtt. Tegnap este újranéztük A vadon hercegnőjét, és most is ugyanúgy gondolom, mint ebben a 2009-es blogbejegyzésben: Miyazakinak sikerült úgy beszélnie a természet és ember kapcsolatáról, hogy tanulságos, de mégis költői maradjon.

Pár hete elhatároztam, hogy végignézem Miyazaki mester teljes életművét, és Acélpatkány hatására ezen a hétvégén el is jutottam A vadon hercegnőjéhez. Előzetesen is be kell vallanom, hogy ez egyik kedvencem, szóval lehet, hogy kicsit elfogult írást kaptok…

A messzi keleten felbukkan egy démon és mielőtt meghal, megátkozza egy kis nép hercegét, Ashitakát. A herceg útnak indul nyugatra a démon nyomait követve, hogy megkeresse az ellenszert, és belecsöppen az emberek és az erdő háborújába. Mindent megtesz, hogy a feleket kibékítse, de sietnie kell, mielőtt az átok elemészti testét és lelkét…

Igazából nem teljesen értem, hogy Hayao Miyazaki filmjei miért varázsolnak el újra és újra. Pedig hihetetlenül egyszerű képlettel dolgozik: mindig van két fiatal, egy fiú és egy lány, akik felveszik a harcot a rosszal szemben. Ezeket az egyszerű történeteket azonban mindig sikerül valami olyan plusszal feltöltenie, ami miatt mindig frissek, újszerűek és aktuálisak.

Most is egy remek témát talált: a természet és a civilizáció nagy harca egy kívülálló szemén keresztül. Amit sikerült elérnie A vadon hercegnőjében az az, hogy egyik felet sem mutatja be abszolút rosszként, még az embereket sem, hanem képes bemutatni a szembenálló feleket a maguk teljességében, minden pozitív és negatív tulajdonságukkal együtt.

2015. november 24., kedd

Retro: „Dolgok, melyek nyárközép éjjelén történtek” - Terry Pratchett: Hölgyek és urak

Idén hunyt el Terry Pratchett, akiről meg is emlékeztem pár sorban. Nem volt a kedvenc szerzőm, de szerettem az írásait. Egy kihívásra még újra is olvastam tőle a kedvenc regényemet a Kisisteneket, írni azonban mégsem tudtam róla, pedig zseniális könyv. Így most előkerestem ezt a régi kis bejegyzést, amit 2010 környékén írtam a másik kedvenc Korongvilág-könyvemről, a Hölgyek és urakról. Ebben minden benne van, miért szerettem a történeteit...

Pár éve gondolom úgy, hogy nem azok az igazi bölcsek, akik komoly arccal komoly mondanivalóval rendelkező komoly könyveket írnak, hanem akik a humor álcája mögé bújva beszélnek világunk abszurditásáról. Szomorú bohócok ők, akik a kacagás mögé sokszor könnyeket rejtenek. A XX. század az ő koruk volt, elég ha csak Karinthy-ra, Shaw-ra vagy Douglas Adamsre gondolunk.

Nálam közéjük tartozik Terry Pratchett is. Az ő elképzelt birodalma Korongvilág, egy korong alakú föld, melyet a hatalmas világteknőc, A’Tuin hátán álló négy elefánt tart. Ezen a világon találnak otthonra tökkelütött varázslók, fogatlan harcosok, Kan Apó, itt találjuk a mesés Ankh Morpork városát, a Láthatatlan Egyetemet, a világ végén pedig lezúdulhatunk a Peremcsobalyon, a Korongvilágot körbevevő nagy óceánon, és talán egy repülőgépen köthetünk ki. A Korongvilág-történetek a fantasy-paródia álarca mögött beszélnek a hitről és a vallásról (Kisistenek), a régi szokásokról (Hogfather), a bajtársiasságról (Őrség! Őrség!) és még ezernyi más dologról. Egyik legsokrétűbb története számomra a Hölgyek és Urak.

2015. szeptember 7., hétfő

Gördüljenek azok a kövek! - Lőrinczy Judit: Ingókövek

Tudják/tudjátok, vannak azok a könyvek, amiket sokan szeretnek és méltatnak, de mégsem tetszenek. Mert számotokra unalmasak, egysíkúak, nem mondanak semmit. Valahogy így voltam én Lőrinczy Judit könyvével is – a szerzőnőnek már a novellái sem jöttek be, se a hangja (mert az azért van neki), de annyian szerették első megjelent regényét, hogy úgy éreztem, már csak az egyedi téma miatt is, hogy el kell olvasnom. De nem árulok zsákbamacskát: nem jött be, holott érdemeivel pontosan tisztában vagyok.

A háború és a mágia valahogy nem fér össze a fejemben, hiszen számomra kevés földhözragadtabb téma van, mint az elhúzódó fegyveres konfliktusok. A második világháború egyik legvéresebb ütközete, ami megfordította a harcok menetét, pedig még kevésbé tűnt misztikummal telítettnek: utcai harcok, fagy, reménytelenség. Lőrinczy azonban a kétségtelenül valós alaphelyzetre egy másik „csatát” is ráhúzott: a város és a halál ütközetét. Mert vajon mi történik, ha egy település több, mint egymás mellé dobált házak összessége, mi van, ha lelke van és fél a pusztulástól? Mit nem tenne meg az életben maradásért? Inkább azt kérdezhetnénk, mit nem, hiszen a szerző olvasatában a város ugyanolyan sarokba szorított vad, mint az őt ostromló emberek – semmi sem drága a fennmaradásért. Ebben a misztikus küzdelemben az emberek ugyanolyan feláldozhatóak, mint a katonák a világháború tábornokai kezében.

2015. június 24., szerda

Egy ifjú ember kalandjai – J. K. Rowling Harry Potter-sorozata

Több helyen láttam már, hogy azt írja egy blogger vagy egy olvasó, hogy nincs már mit írni a Harry Potterről. Ebben lehet valami, ugyanis kevés olyan könyvsorozat van, amivel ennyit foglalkoztak volna a médiában, ennyit elemezték, értelmezték volna, ennyi cikk, magyarázat született volna hozzá, mint J. K. Rowling műveihez. Nem is hiszem, hogy feltalálom a spanyolviaszt, de még sohasem foglaltam össze magamnak sem, mit is jelent számomra ez a sorozat, miért különleges, mit is adott nekem – erre most nagyon jó apropót szolgáltatott, hogy újraolvastam az egészet.

Pedig annak idején nehezen vettem kezembe, hiszen akkora hype (akkor még nem is ismertem ezt a szót sem) volt körülötte, hogy meg voltam győződve róla, hogy bizonyára borzalmas. Mikor kölcsönkaptam az első kötetet, beleszerettem, egy este alatt elolvastam. Mint utána a második, harmadik és negyedik kötetet. Tudni akartam mindent, amit meg lehet a könyvekből tudni és alig vártam az ötödiket. Öcsémmel találgattuk, hogyan folytatódhat a sorozat, mi fog történni Voldemort  újjászületése után (és persze azt is, hogy mi volt Piton küldetése – körmönfont női logikával ráéreztem az elrejtett szerelemre, de ezt utólag már nagyon könnyű beismerni). Az ötödik kötet törvényszerűen csalódást okozott ekkora várakozás után, de a hatodik és a hetedik pótolt mindenért.

Most, hogy összességében, folyamatában láttam az eseményeket, az lepett meg, mennyire jól építette fel Rowling. Az első kötetben még mindenből csak egy kicsit kaptál: egy kis mágiát, néhány emléket és a rosszfiúból is csak pillanatokat. Minden illeszkedett ahhoz, hogy a főhős is még csak 11 éves, nem lát, nem ért mindent a világból, így a magyarázatok is hozzá igazodnak. Ahogy haladunk előre az időben, úgy lesznek az ismeretek összetettebbek és mélyebbek, ahogy ezek az ifjú emberek is felfedezik a világot, annak minden árnyoldalával. Nem csak Voldemortra gondolok itt, hogy egyre többet látnak a világ gonoszságából, hanem a közvetlen környezetükre. Harry rájön, hogy nem mindenki gáncstalan hős, hogy rajongva szeretett apja és keresztapja is bizony gyarló ember, de a nagy mágus, Dumbledore múltjában is vannak rosszabb pillanatok. Harry szépen végigjárta a felnőtté válás lépcsőin, megtanulta a maguk valójában látni az embereket és képes volt így is szeretni őket, de megalkotta saját magát – mi ez, ha nem a felnőtté válás gyönyörű bemutatása?

2014. augusztus 10., vasárnap

A torony árnyékában - Moskát Anita: Bábel fiai

Nehezen boldogultam ezzel a könyvvel. Nem azért, mert rossz lenne, sőt; a zsánerben régen olvastam ennyire erős könyvet, az pedig csak a hab a tortán, hogy egy elsőkönyves szerző tollából származik. Mégis nehezen adta magát, nehezen adta a lényegét. Pedig közben már volt lehetőségem a szerzőnek is elmondani a véleményem és még így sem éreztem közelebb magamhoz a megoldást. Sok összetevős siker ez, amely megérdemli, hogy én is megszenvedjek érte.

Mik is lehetnek a siker építőkövei? Első pontként talán a történet: Bábel tornyának tövében járunk, amit az emberek megpróbálnak újjáépíteni titokzatos tárgyak felhasználásával. A működését csak Arzén apja értette, a fiú pedig csak megörökölte a tudás morzsáit és a megmagyarázhatatlan rossz érzést, ami miatt nem akar ebben részt venni. A mai Budapesten pedig Dávid, a fokozatosan megvakuló festő elkezd érezni egy hívást, amely a sivatagba viszi. A testvére emlékei nyomán megtalálja a tornyot, de számtalan titkot is, amelyek nem adják olcsón magukat.

2014. augusztus 7., csütörtök

Mert mindig kell egy sárkány – Naomi Novik Temeraire-sorozata


Mostanában egyre gyakrabban akadnak a kezembe olyan könyvek, amik éppen csak egy kicsit érdekelnek, de mégis jólesik elolvasni. Így olvastam idén egy medvekutató kalandjait, egy macskás asszonytörténetet vagy éppen beszámolót a ruandai népirtásról. És így voltam Naomi Novik sárkányos sorozatával is; igazából, ha nem lett volna most Agave akció, kétlem, hogy megveszem őket. Bár mai eszemmel már nagyon bánnám.

Holott nincs azért akkora csavar ezekben a történetekben, hiszen az írónő csak egy tisztességes alternatív fantasy-univerzumot alkotott, ahol a sárkányok velünk együtt élnek és harcolnak. A napóleoni háborúk éveiben járunk, ahol is minkét fél ilyen hatalmas légi erőket vet be egymással szemben. A harcokban John Laurence kapitány elfoglal egy francia hajót, ami egy tojást szállít. Mivel a benne lakó hamarabb kel ki a vártnál, a kapitány arra kényszerül, hogy gazdája legyen, ami nagy változást hoz mind az ő, mind Anglia életébe.

A regények egyik legnagyobb ereje mindenképpen az, ahogy bemutatja a XIX. század elejének viszonyait. A négy magyarul megjelent kötetben megismerhetjük Anglia, Kína, Törökország, Poroszország és az éppen meghódított afrikai területeket, az itt élők mindennapjai és problémáit, a tágabb értelemben vett társadalmi, politikai és harci helyzetet. A szerző ügyesen építi fel a sárkányok gondozóinak, a reptetőknek zárt világát, kényszeredett helyzetüket a közvéleménnyel. Ügyesen használja fel Laurence-t, hiszen a tengerészéletből jött főhős szemén keresztül könnyen bemutathat minden apróságot, hiszen az újszülöttnek minden vicc új.
Novik nem fél rázósabb kérdések ábrázolásától sem: néha érintőlegesen, néha egész konkrétan állást foglal a korabeli nők helyzetét illetően (a reptetők között ők is viselhetnek tisztséget), vagy éppen a rabszolga-felszabadítás dolgában, de egy jó házból való angol úrifiú sorsát is megismerhetjük a lapokon.

2013. november 1., péntek

Nyárutó – őszelő


Elég régen nem jelentkeztem már új bejegyzéssel, egész konkrétan vagy 2 hónapja. Ez idő alatt eléggé átalakult az életem; nem kell gyökeres változásra gondolni, de néha elég egy új ember, hogy minden fenekestül felforduljon. Ezt az időszakot főleg szabadtéri és egyéb programok töltötték ki: a SZIN-en voltam életemben másodjára, rengeteg jó koncerten ráadásul (köszi, @Zonyika! :)), rendszeres vendégek lettünk a különböző szabadulós helyeken (Parapark, Exit…), Beugró-partit tartottam, Belgiumban jártam, elkezdtem salsázni, sportolni, újra elővettem a számítógépes játékokat (nincs is annál jobb, mikor a gungánokkal irtod a lázadókat), töretlenül oroszul tanulok (Здравствуйте, товарищи!), és még dolgozni is kell (valami fenomenális érzés, amikor olyan beadványt sikerül összehoznom, amin még magam is meghatódok :D). Tudom, mindez annyira nem érdekes, helyette jó lenne már könyvekről beszélni, de hát épp emiatt nem nagyon olvastam. Egy-két érdekes mű azért a kezembe került, ezekről röviden megemlékezem.

2013. május 23., csütörtök

Jasper Fforde – A Jane Eyre-eset

Először is fontosnak tartom leszögezni, hogy szeretem a briteket. Sőt, imádom őket. Ennek az az egyszerű oka, hogy van bennük valami, ami jóval szórakoztatóbbá és érdekessé teszi őket, mint más nemzeteket, ez pedig az önirónia. Persze, tudom, nem lehet a népeket csak egy-egy, gyakran képzelt tulajdonság alapján megítélni, lévén a nemzeti karakterisztika nehezen értékelhető tudományként (bár tudtommal azért van, aki ezt csinálja), mégis ezzel tudom legegyszerűbben jellemezni az angol bájt. Ez az, ami A Jane Eyre-esetet is kedvessé, de közel sem hibátlanná teszi számomra.

A regény lapjain megelevenedik az alternatív Anglia, ahol nem celebek vagy színészek a sztárok, hanem az irodalom: itt bárki ölni képes egy eredeti Dickens-kéziratért, mindennapi beszédtéma, hogy ki is írta a Shakespeare-nek tulajdonított műveket és szürrealista tüntetők csapnak össze a reneszanszistákkal és barokkistákkal. Persze a bűnözők ennek megfelelően klasszikusokat hamisítanak, ál-folytatásokat próbálnak eladni. Létezik pedig egy szuperbűnöző, Acheron Hades (asszem, először itt sikított fel az agyam), aki pedig nem kispályázik, csak a legnagyobb gaztetteket tudja elkövetni: nem egyszerűen könyveket lop, hanem a szereplőket belőle.
http://lurazeda.deviantart.com/art/The-Eyre-Affair-95820162
Itt kerül a képbe hősnőnk, Thursday Next, aki egy alacsonyabb rangú rendőr (illetve ezen foglalkozás regénybeli megfelelője), furcsa rokonokkal és habókos, szökésben lévő időőr apukával, aki személyesen ismeri az elvetemült gazembert. Visszatér hát szülővárosába, ahol új főnökeivel és régi szerelmével küzdve megpróbálja felgöngyölíteni a rejtély szálait.
Hevenyészett ismertetőm is egyértelműen tanújelét adhatja, mekkora kincsesbánya lehet Jasper Fforde agya: aki ekkora mértékű, jó értelemben vett „sületlenséget” képes összeírni, az csak valami zseni lehet. És ráadásul nem csak írogat, de koherens, érthető világot alkot, ami ugyan hihetetlen, de felettébb szórakoztató. Az igazi irodalombarátok közül ki ne szerette volna, ha valóban hétköznapi téma lenne az olvasás, a művészet és mindenki jobban megismerné az irodalom csodás alternatív világait. A szerzőben ahhoz is volt elég fantázia, hogy csavarjon egyet ezen és bemutassa azt is, hogy az emberek nem változnak, szélsőségek léteznek, akár a vallás, akár az irodalom a téma. Ennek nagyszerű illusztrációja a baconista csoport, akik Shakespeare műveit Francis Baconnek tulajdonítják és ezért hajlandóak bárkivel megmérkőzni. A regényben számtalan ehhez hasonló apró geg található, ami jelentősen növeli az élvezeti faktort.

2013. május 10., péntek

Scott Westerfeld - Behemót

A Leviatán után nagyon kíváncsi voltam, hogyan folytatja sorozatát az amerikai szerző. Vajon a hollywoodi filmek jó hagyományát folytatva nagyobb és több akcióban lesz részünk egyre vékonyabb cselekménnyel, vagy sikerül megtartani az arányokat? Úgyszintén kérdés volt, hogy a kiadónak sikerül-e folytatni a tavaly megkezdett munkáját és ugyanolyan míves könyvet adnak ki a kezükből, mint korábban. Megnyugtató módon minkét kihívásnak sikerült eleget tenni. 

A történet ott folytatódik, ahol az első részben abbamaradt: Sándor és Deryn a Leviatán fedélzetén Isztambulba (Konstantinápolyba) tartanak, ahol az angol kormány küldötte megkísérli helyreállítani a török szultánnal megromlott diplomáciai kapcsolatot. Időközben azonban a németek megvetették a lábukat nemcsak a városban, de a kormányban is, és nehéznek, majdhogynem lehetetlennek tűnik a brit birodalmi esélyek helyreállítása. Az osztrákok vakmerő szökése, valamint a titkos fővárosi összeesküvések remek lehetőséget biztosítanak a nagyeszű darwinistáknak.

A szerző fordulatos, izgalmas cselekményű folytatást írt a sorozathoz. Ugyan nekem már néha sok volt az akció és a lövöldözés, a nyugodt időszak és diplomáciai mestervágások jobban lekötötték volna a figyelmemet, de el kell ismernem, ifjúsági regénynek pont megfelelő arányban volt minden. A történetvezetés feszes, nincsenek üresjáratok és végig leköti a figyelmet. Westerfeld lenyűgöző új teremtményeket alkotott, az isztambuli gólemek bárki fantáziáját feltüzelnék és megmozgatnák – talán jobban is, mint a koholt teremtmények. 

Isztambul bemutatása ugyancsak hangulatosra sikeredett, nagyszerűen sikerült megfogni ennek a soknyelvű és –nemzetiségű városnak az atmoszféráját. Az országra jellemző emberek, áruk, fűszerek jellegzetességei kinyúlnak alapokból és berántanak bennünket ezen világ közepébe. 

Az ifjú hőseink személyiségét ügyesen fejleszti az író, mindketten alakulnak az események hatására; Sándorban nő a felelősségtudat és egyre jobban előtérbe kerül az a férfiúi vakság, hogy a leginkább egyértelmű dolgokat humoros és némiképp bosszantó módon nem veszi észre, míg Deryn esetében finoman erősödnek a nőies jellemvonások amellett, hogy továbbra sem ejtették a feje lágyára. Az új szereplők közül
egyértelműen Lilit a legérdekesebb, az ő alakja a legkidolgozottabb és legemlékezetesebb, a felnőttek ismét kicsit elnagyoltak, csak a cselekmény szolgálatában kerülnek elő. 

Ismételten ki kell emelnem a nagyszerű illusztrációkat, különösen a német propagandaplakát kidolgozását: igazi mestermunkával van dolgunk. Ezt elmondhatom úgyszintén Vass Richárd borítójáról, amellyel kapcsolatban megjegyzem, kíváncsi vagyok, hogy ezek a kártyák hogyan és mikor kerülnek kijátszásra. 

Már alig várom, hogy kezembe vegyem a sorozat záró kötetét, remélem, hőseink sorsa megnyugtatóan rendeződik. Kicsit utána olvastam a történetnek, és nagy örömmel láttam, hogy ezúttal Oroszországba is ellátogatunk, úgyhogy ez a rész is hamar a kívánságlistám elejére kerül. Kalandozzunk tehát bátran ezen az alternatív világon és élvezzük ki annak minden ízét, illatát! 

A könyvért köszönet az Ad Astra kiadónak.


2013. április 28., vasárnap

Suzanne Collins – Éhezők viadala-trilógia

Ajánlás: "Better love story than Twilight just boring"

Manapság igyekszem képben lenni. Azaz csak akkor szidni valamit, ha már olvastam. A Harry Potter óta ugyanis már nagyon óvatos vagyok: a Bölcsek kövét azért kezdtem el olvasni, mert ha már annyi embernek tetszett, akkor mégiscsak megnézem, miért lehet ez. J. K. Rowling könyvsorozata meg is nyert magának. Azóta azonban a túlhypeolt cuccokkal nincs szerencsém: az Alkonyatról jobb nem beszélni (A sötét árnyalat-trilógia sötét folt az önéletrajzomban), mással pedig inkább nem kezdtem ismerkedni. De az Éhezők viadala valahol érdekelt, meg szerettem volna nézni, mit lehet kihozni ebből az unalomig ismert disztópikus alaphelyzetből. Hát, nem sokat.

Először is, eredetiséget ne várjunk, mert ebben a sztoriban olyat nem sokat találunk. Már az alaphelyzet is untig ismert: van a fejlett központ, aki elnyomja az őt kiszolgáló többi körzetet. A körzetekben éhezés van, nincsenek meg az alapvető élelmiszerek, szolgáltatások. Oké, pipa, ilyet már láttunk, történelmi, stb. példák vannak. A Kapitólium, hogy egy régen volt lázadásra emlékeztesse az embereket, minden évben megtartja az Éhezők viadalát, ahol a körzetekből kiválasztott gyerekek, összesen 14-en küzdenek majd az életükért, és csak egy maradhat. Hát ezt a helyzetet is sokan, sokféleképpen feldolgozták már, A legyek urától a Battle Royale-ig. Kiválasztják hősnőnket, aki „szokatlan” módon megnyeri a viadalt, majd egy lázadás reklámarca lesz, amely végül elsöpri a rémuralmat. Jaj, bocs, ez most spoiler volt, ha nem látta volna senki előre.

A bemutatott világ nem hordoz semmi egetverő érdekességet, már csak azért sem, mert itt a világteremtés egyáltalán nem fontos. Itt nem tudunk meg semmi előzményt, hogy mi történt az emberiséggel, hogyan kerültek ebbe a slamasztikába. Csak utalás történik arra, hogy egyszerűen nem voltak képesek megváltozni és tönkretették a bolygót, de ez egy gagyi öko-sci-fibe sem menne el alapozásnak. Magáról a jelenlegi helyzetről is csak annyit tudunk meg, hogy van a Kapitólium, ahol minden menő, csili-vili, van energia, mindenféle kaja, pia, drogok és tévé. A média a legfontosabb befolyásolási eszköz, hiszen onnan jön minden infó, egy csatorna van és ott annyi rendszerkritika sem fér el, mint most nálunk a királyi tévén. Vidéken meg tényleg mindenkinek nagyon-nagyon rossz, mert éhezés van, meg hideg. Hát igen, ilyet sem láttam még…

Mi lenne akkor ebben az új? Gondolom, az írónő a főhősünket, Katniss Everdeent szánta annak, akinek belső monológjaiból kibomlik az egész világ képe, ő az „önmagában folyamatosan kétkedő” fiatal lány prototípusa, aki akaratlanul is egy forradalom kiváltójává válik. Csak az a bökkenő, hogy a karakter egyszerűen nem elég erős erre a feladatra, illetve az írónő nem tudja úgy bemutatni, hogy érdekeljen, mi történik vele. Katniss ugyanis nem érdekes, csak egy teljesen átlagos 16 éves kiscsaj, aki még korlátolt és bizonyos tekintetben rettenetesen önző. Nem egy példakép. Ráadásul mindig is utáltam azokat a sztorikat, ahol a főhős nem igazi cselekvő alkat: Katniss inkább belekeveredik a lázadásba, semmint tudatos döntéssel választaná. Persze, az írónő megpróbálja megalapozni a lány személyiségét, bemutatni mennyire aggódik a szeretteiért, és ezért retteg, de ettől nem válik hitelessé. Továbbá a szép, hosszú belső monológok (bár inkább ez már az idióta agyalás kategóriája) elég rövid idő alatt rémesen unalmassá válnak, és inkább nyávogásnak tűnnek, mint egy érdekes személyiség vívódásának. Bevallom, valahogy hiteltelen az is, hogy éppen meg akarnak ölni, te pedig azon aggódsz, hogy a tévé előtt ülő barátod (nem a pasid) vajon mit szól ahhoz, hogy éppen egy másik sráccal smárolsz… Szóval itt van egy hősnő, aki nem is hős, ezt most nagyon menő.

Mellette a többi karaktert is igazából Katniss szemén keresztül látjuk és nem sok egyedi jellegzetességet kapnak. Persze legjobban a két srác van kidolgozva, de őket sem érzem, hogy igazán megismertem volna. Sőt, a kialakuló „szerelmi háromszög” elég gyenge, még az Alkonyatnál is gyengébb: minek erőltetni olyan valamit, ami nincs benne a regényben. Az oké, hogy Katniss kedveli mindkét fiút, de az egyikben nincs elég potenciál egy szerelmi szálhoz, a másikon meg túl sokat vacillál. Ebből a szempontból a harmadik kötet a mélypont, amikor annyira éreztem az izzadtságszagú igyekezetet, hogy nehogy sablonos legyen ez a rész, mindig legyen valami meghökkentő, hogy tudjunk izgulni. Csakhogy én inkább a fejemet vertem a padlóba.

Egy-két szereplőt még sikerült kettőnél több jellemvonással ellátni, főleg azokat, akik egynél több kötetben szerepelnek. De különösen fájó volt az, hogy pont Katniss családját, akikért tényleges harcolna, ennyire semmitmondóan ábrázolja a szerző. Róluk alig tudunk meg valamit, így persze, érti az ember, hogy a rokonokat szeretjük, de nem lesz átélhető a szenvedésük és így a főhősé sem. Az is hiányérzetet hagyott maga után, hogy az aréna többi szereplőjét, különösen a második kötetben, ahol már konkrétabb szerepük is van, alig jellemzi többel az író, mint hogy kék a szeme, arca meg csupa derű. A negatív karakterekről ne is beszéljünk, az meg abszolút arctalan tömeg, kivéve talán az elnököt, aki meg abszolút sátáni.

De most akkor kicsit bővebben a konkrét művekről.

Az első kötetnek az lenne a feladata, hogy megismertessen a szereplőkkel és az alaphelyzettel, ezt korrekten teljesíti is. Hazugság lenne azt mondani, hogy nem izgultam néha olvasás közben, mert az írónő azért képes felkelteni a figyelmem, vannak benne erős pillanatok, főleg a viadal során. Csak az a baj, hogy a monológok, a visszaemlékezések nagyon lassítják a menetet, és hiába színesítik a világról kialakult képet, egyszerűen túlírtak. Nagyon ráérősen magyaráz és így nehéz fenntartani azt a fajta koncentrált figyelmet, amit egyébként az akciók indokolnának. A kevesebb több lett volna. Persze, elhiszem, hogy a célközönség (nem én) igényli ezt a fajta írásmódot, hogy hallgassák egy tinédzser lány gondolatait a pasikról, az életről, de ez kábé 20 éven felül nevetségesen kevés.

A második kötet, a Futótűz ágyazna meg a nagy lázadásnak, de be kell valljam, ez a trilógia mélypontja. Az eleje egy szirupos lányregény némi rettenettel, de valahogy nem képes elhitetni velem, hogy Katniss valóban ennyire aggódik mindenkiért. Nem elég állandóan azt leírni, hogy mennyire fél ahhoz, hogy tényleg elhiggyem, hogy ezt éli át. A gondolatok puszta közlése nem érzékelteti eléggé a feszült érzelmi állapotot. Onnantól pedig, hogy kiderül, a lánynak még egyszer részt kell vennie „szerelmével” a viadalon, az egész történet unalomba fullad. Collins egyszerűen nem rendelkezik olyan írói kvalitásokkal, amikkel képes lenne feszültséget felépíteni, pláne nem úgy, hogy a szöveg dagályos és bőbeszédű. Ismét azt éreztem, hogy „fecseg a felszín, hallgat a mély”, nincs igazi mondanivaló az egyre hosszabb mondatok mögött.

A harmadik kötet, A kiválasztott hivatott lezárni a történetet, megnyugtató végbe vezetni hőseinket. Általában számomra a legkedvesebbek az olyan történetek, amik kicsit sötétebben, nincs igazi „boldog vég”, és A kiválasztott is ilyen. Lehet, hogy éppen emiatt, de ez tetszett a legjobban. Valahogy itt néha igazinak és helyénvalónak tűnt Katniss fájdalma és összeomlása, de igazából az epilógus előtti utolsó két oldal vesz meg. Itt az írónő rövid, tömör mondatokkal bemutatja, hogyan lehet a tragikus események után túlélni, új életet kezdeni és talán élvezni is. Az utolsó két mondatba pedig sikerül minden belesűríteni abból, hogyan lesz egy majdnem szerelemből szerelem. Ez a két oldal többet mond, mint az előző 600.

Szóval a lány, aki milliókat lángra lobbantott, engem inkább lehűtött. Pedig a kötetek kiadásával nincs bajom, a borító koncepciója az elszabaduló fecsegőposzátával kifejezetten tetszett, de mint tudjuk, ez eladhatja a regényt, de meg nem kedveltetheti. Pedig van lehetőség a történetben és a szereplőkben is, de nem ebben a formában. Nem éreztem azt, hogy az átlagos tinitörténeten túl az írónő bármit át akart volna adni nekem. Így pedig kár volt a gőzért, lehet ezt is élvezni, de nem az, amit őszinte örömmel látok bárki kezében.

2013. március 17., vasárnap

Lauren Beukes – Moxyland

Nem ismerem, de nem is szeretem a cyberpunkot. Kevés ebbe a csoportba tartozó mű fordult meg a kezemben, azokat esetenként el sem bírtam olvasni (ld.: Neurománc). Nincs ellenemre a negatív jövőkép és a komor hangulat úgy általában, de nem kenyerem az a fajta általános kiábrándultság és nihilizmus, ami ezekből a művekből árad – azt hiszem, ehhez túlontúl idealista vagyok. A Moxylandet sem fogom szeretni, de elismerem értékeit.

A Dél-Afrikában játszódó történet négy fiatal életébe enged bepillantást, akik mind máshogy próbálják feldolgozni azt, hogy életüket teljesen leszabályozza a kormány mobiltelefonok, programok és internet útján. Van, aki belülről bomlasztana; van, aki kívülről; van, akit inkább a művészet érdekel és csak érintőlegesen foglalkozik a társadalmi gondokkal és van, aki a lehetőségeket egyfajta önkifejezésre használja fel. Ami közös bennük, az a kiábrándultság, nihilizmus, közöny és önzés, bár ennek nem feltétlenül vannak tudatában.

Az írónő teljesen elidegenít a főhősöktől, az olvasó nem vállal velük közösséget, nem érdekli a sorsuk (legalábbis engem nem), mert riasztóak. Egyrészt azért, mert nagyon jól bemutatják, mivé válhat a mai társadalom, a mi és utánunk jövők generációja, akik a kényelemért és látszatbiztonságért feladják jogaikat, szabadságukat és tágabb értelemben emberségüket is. Másrészt a Moxyland világában nincsenek eszmék, vagy ami mégis, azokat eltorzítják. A szereplők cinikusak, még a lázadókban sincs igazi bajtársiasság, nincsenek mély kapcsolatok az emberek között, az esetleges emberi gesztusokat, a másik megsegítése iránti vágyat a rendszer elfojtja vagy tévutakra vezeti.

De mi is az a kormány, ami ezt megteheti? Ezt nem igazán tudjuk meg, mert végig arctalan marad, még kiszolgálóinak, a rendőröknek sincs igazi megjelenési formája, hiszen ők is csak hangok vagy botütések formájában szerepelnek. Helyettük – a cyberpunk jellemzőinek megfelelően – a nagyvállalatok képviselik az igazi hatalmat: felhasználnak céljaiknak megfelelően mindenkit a profit érdekében. A cél az, hogy minél több információt megszerezzenek és így még jobban irányíthassák életünket. Mert akár tetszik, akár nem, ez a történet rólunk is szól, hiszen nem egy jelenségre, embertípusra magunk is ráismerhetünk.

Éppen emiatt nem lehet a regény örökérvényű: nem mutat be olyan eseményeket, olyan drámát, ami igazán túlmutat korunkon. A regény világa, jellemzői számomra nagyon is a jelenben gyökereznek, ezért ha jóslatait a jövő nem váltja be, könnyen elavulttá válhat. Persze, ha megvalósítja, akkor abban a világban nem biztos, hogy olvasni fogunk még akár ilyen történeteket is.

A történeten és a világon túlmenően az írónő prózája sem olyan nagyszerű, mint a Zoo City esetében, holott a regényben vannak nagyszerű jelenetek, mégsem egységes a minősége. Hiába mutat be négy különböző karaktert, azok beszédének, elbeszélői hangjának jellegzetességei nem olyan egyediek – bár van köztük különbség -, hogy élesen elkülönítenék őket egymástól, holott az alakok gondolkodásmódja nagyban különbözik. Maga a nyelvezet, bár gazdag kifejezésekben, nem olyan míves, mint Beukes korábban említett második regénye esetében. Továbbá itt maga Afrika sem jelenik meg annyi színben, a coleur locale sem olyan erős, hogy valami többletjelentést adjon a történetnek, ezt inkább csak az írónő nemzetiségének ismeretében adhatjuk hozzá, a regényből nem fakad egyértelműen.

Fontos regény a Moxyland. Egyrészt mert újabb nagyszerű példája annak, hogy a szűkebb értelemben vett angolszász SF-szcénán kívül (Anglia - USA) is születnek nagyszerű regények. Másrészt, mert a cyberpunk sablonjait képes volt új tartalommal feltölteni – az ember és gép kapcsolatát, nagyvállalatok szerepét. Figyelemfelhívó látomás lehet a ma emberének, ugyanakkor ez adja mulandóságát is. Bár én még reménykedek egy ennél pozitívabb jövőképben, az ilyen történetek rávilágítanak a mai társadalmunk problémáira és sebezhetőségére. És már csak ezért is megéri elolvasni.

A könyvért köszönet az Ad Astra kiadónak.

2012. november 30., péntek

Scott Westerfeld – Leviatán

Lusta olvasó vagyok. Nagyon ritkán fordul elő velem, hogy kifejezetten utánaolvasok egy könyvnek, vagy hogy a friss megjelenések esetén utánanézek, mi is jelenik meg éppen. Inkább hallomásokra, ismerősök értékelésére, valamint a marketingre, a látványra támaszkodom, ami persze nem sejtet tudatos fogyasztót, jó párszor ráfáztam már erre a mentalitásra. A Leviatánnak azonban nem lehetett ellenállni: ugyan ifjúsági regényről van szó, amit mostanában ritkán olvasok, de a kiadás igényessége, a képek és a könyvtrailer (komolyan, ez egy zseniális intézmény, bár olykor nagyon rosszul képes pozícionálni egy könyvet – de erről majd máskor, bővebben) mind-mind meggyőztek arról, hogy egy figyelemre érdemes könyvről lehet szó.

A történet is érdekes: alternatív 1914-ben járunk, ahol a németajkú népek hatalmas robotokat építenek, míg az angolok a nagy birodalom fenntartása érdekében inkább élőlényeket „nemesítenek” Charles Darwin után szabadon. A történet június 28-án veszi kezdetét, amikor is ifjú főhősünk, Sándor, Ferenc Ferdinánd morganatikus házasságból származó fia menekülni kényszerül, egyesek ugyanis fenyegetésnek tekintik a Habsburg-trónra. Ugyanekkor Angliában Deryn Shape egy véletlen folytán a Leviatánon, a brit légierő hatalmas repülő bálnáján szolgál kadétként – lány létére titokban, fiúként. A két fiatal útja Svájcban találkozik, és talán új utat jelent a hatalmak szövedékében.

Lehet, hogy hevenyészett beszámolómból nem tűnik ki, de a történet kétség kívül izgalmas, szórakoztató és lebilincselő. Westerfeld egy ötletes világot épített fel, annak minden részletét pontosan kidolgozta, így hihetőek a sztori keretei. Nem felejtette el a történelmi hátteret sem, az események ismerősek lehetnek mindenkinek, ugyanakkor a megváltoztatott tények belesimulnak a mi valóságunkba, nem feltűnőek csak annyira, amennyire a cselekmény indokolja. Jó ritmusban követik egymást az izgalmasabb és csendesebb részek, végig fenntartva az olvasó érdeklődését.

A karakterek megformálása szintén jó: a két főhős hiteles, mivel a szerző nem felejtkezett el róla, hogy gyerekekről van szó, a gondolkodásukat és rajtuk keresztül a regény nyelvezetét is az ifjúsághoz igazította. Szinte látjuk, ahogy az események közepette tanulnak, fejlődnek, hogy jobban alkalmazkodjanak a felnőttek világához. Sándor alakjában jól ötvöződik az átélt tragédia, a szülők elvesztése a fiatalság meggondolatlanságával és idealizmusával; míg Deryn alakjában remekül ötvöződik a fiús vagányság az ébredő nőiességgel. Ugyanakkor mindkét figura példaképként állítható az ifjú olvasók elé, hiszen emberiességből, bátorságból jól vizsgáznak.

Mellettük a felnőtt szereplők kisebb súllyal vesznek részt, alakjuk elnagyoltabb, többen nem kaptak érdemi jellemvonásokat.

Külön örültem, hogy ifjúsági regények régi hagyományát felelevenítve remek illusztrációk díszítik a kötetet, hangulatossá téve az olvasást. A képek jól felidézik ezt a sajátságos, steampunk jellegű világot, kiemelve annak sajátosságait, karaktereket adva az egyes szereplőknek (a kedvencem a 388-389. oldalon található). Ezt kiválóan egészíti ki a Vass Richárd alkotta címlap, ami az egyébként is remek magyar kiadás egyik fő vonzereje. Mind a betűtípus, mind a tördelés erősíti az ifjúsági vonalat, a fordítás is remekül elkapja a fiatalok stílusát (nekem egyedül a „nagyeszűek” fogalom hatott kicsit idegenül, de valószínű az eredeti angol kifejezést nem lehetett egyszerű magyarítani).

A könyv maradéktalanul teljesítette vállalását, hiszen egy izgalmas, élvezetes történetet adott át az ifjúságnak úgy, hogy azt egy felnőtt is élvezheti minden fejfájás nélkül, mert a szerző nem azzal a ma általánosnak tűnő szemlélettel írta meg a könyvét, hogy csak a szirupos, édes és egyben olcsó megoldások keltik fel az ifjú olvasók figyelmét. A Leviatánban van tanulság, akar valamit mondani az olvasóinak, ha nem is nagyon mély az a mondanivaló (bár remélem, a későbbi kötetek árnyalni fogják a kialakult képet). A magyar kiadás igényessége csak további hab a tortán, ami miatt már alig várom, hogy a következő kötetet a kezembe vegyem.

A könyvért köszönet az Ad Astra kiadónak.