Azért is szokatlan a végeredmény, mert az alapanyag hamisítatlan ponyva: Robert E. Howard (1906 - 1936) amerikai író Conan-novellái az 1930-as években jelentek meg és szerzőjük sajátos világképét tükrözték. Az író a helyszínen élte meg az 1920-as években az amerikai olajipar berobbanását, az ezzel járó korrupciót, ami áthatotta életét. Ebből kristályosodtak ki nézetei a civilizációk felvirágzásáról és hanyatlásáról, ennek sajátos, folyamatos ritmusáról. A képzeletbeli hybóriai kor, melyben Conan-történetei játszódnak, is ezt a felfogást tükrözik: hősei folyamatosan régmúlt civilizációk romjaiba botlanak, ahol ugyan szellemek kísértenek, de végső soron nincsenek igazán hatással világukra. Főhőse, a kimmériai barbár is a civilizáció peremén egyensúlyozik: erős és vad, mint egy állat, de tapasztalatával és természetes intelligenciájával minden helyzetből kiverekszi magát. Novellái és kisregényei szórakoztatóak, cselekményorientáltak és egyszerűek, leírásai életteliek; a „kard és varázslat” fantasy tökéletes példái.
2021. június 22., kedd
Izmok és kardok - Conan, a barbár
Azért is szokatlan a végeredmény, mert az alapanyag hamisítatlan ponyva: Robert E. Howard (1906 - 1936) amerikai író Conan-novellái az 1930-as években jelentek meg és szerzőjük sajátos világképét tükrözték. Az író a helyszínen élte meg az 1920-as években az amerikai olajipar berobbanását, az ezzel járó korrupciót, ami áthatotta életét. Ebből kristályosodtak ki nézetei a civilizációk felvirágzásáról és hanyatlásáról, ennek sajátos, folyamatos ritmusáról. A képzeletbeli hybóriai kor, melyben Conan-történetei játszódnak, is ezt a felfogást tükrözik: hősei folyamatosan régmúlt civilizációk romjaiba botlanak, ahol ugyan szellemek kísértenek, de végső soron nincsenek igazán hatással világukra. Főhőse, a kimmériai barbár is a civilizáció peremén egyensúlyozik: erős és vad, mint egy állat, de tapasztalatával és természetes intelligenciájával minden helyzetből kiverekszi magát. Novellái és kisregényei szórakoztatóak, cselekményorientáltak és egyszerűek, leírásai életteliek; a „kard és varázslat” fantasy tökéletes példái.
2020. október 14., szerda
Egy galaxissal odébb, egy minőségi szinttel lejjebb - Filippov Gábor – Nagy Ádám – Tóth Csaba (szerk.): Egy galaxissal odébb
A legfrissebb kötetről ugyanis az a legkevesebb, amit mondhatok, hogy nem teljesíti vállalását. Annyiban persze igen, hogy könyv, amit kinyomtattak és kézbe lehet venni, csak nem biztos, hogy ezt érdemes megtenni. Az eredeti alapkoncepció ugyanis az volt, hogy különböző zsánerű regényeket, filmeket elemeztek a szerzők egy adott tudományterület, annak egy elmélete fényében. Tehát szinte minden esetben volt konkrét kapcsolódási pont az elemzett könyv és a tudományos tézis között; ahol nem, ott nem szabályról, inkább kivételről volt szó.
Az ötödik részre azonban mintha ezt elfelejtették volna a szerzők: a legtöbb esetben inkább tudományos ismeretterjesztő cikkeket kapunk, amik nyomokban fikciós műveket is tartalmaznak, de a konkrét kapcsolat nem minden esetben vizsgálható. A tárgyalt írások (durva közelítéssel) felében nem történik konkrét elemzés, a „tárgyalt” könyvek, filmek éppen csak háttérül szolgálnak, de semmi új információt, gondolkodnivalót nem kapunk az adott mű értelmezéséhez. Nem szeretném azt sugallni, hogy a felvetett témák nem érdekesek, de azt igen, hogy a vállalt cél nem teljesült ezeknél az esszéknél.
2018. február 2., péntek
Idegenek?! - háromféle földönkívüliség a modern magyar sci-fiből
Az Odakint sötétebbet veszem elsőként, mert az mind műfajában, mind stílusában kakukktojás a másik kettőhöz képest. Veres Attila könyve az én olvasatomban egy weird fantasy, míg a másik két regény egyértelműen sci-fi. Ez előbbi egyfajta apokaliptikus vízió, nyakon öntve némi mitológiával, a pusztulás előérzetével, modern magyar céltalansággal és a fiatalok útkeresésével. Az idegen faj, a cellofoidák egy ismeretlen esemény (az "Esemény") hatására tűnnek fel a Földön, kizárólag Magyarország egyik, nem meghatározott megyéjében. Megjelenésükkel egyidejűleg az erdőből eltűntek a baglyok, bájos Twin Peaks-parafrázisként (“The owls are not what they seem”). Egy ideig vadászták őket, majd az emberiség rájön, hogy az általuk termelt anyag, az ún. kristálytej gyógyítja a rákot. Ezt követően farmokat hoztak létre és ott gondozzák a megmaradt példányokat.
László Zoltán Távolvíz című regényében szintén egyik napról a másikra jelennek meg a Földön idegen lények, a kreatúrák vagy röviden kreák. A vízhez kötődnek, nem emlékeznek semmire fajuk múltjából, viszont az emberekénél fejlettebb technológiát hoztak magukkal. Egyetlen, általuk közölt céljuk az emberiség szolgálata. A hajó, amivel érkeztek, a regény valóságában folyamatos kutatás terepe; a tudósok, így egyik főszereplőnk is, ezen keresztül próbálnak megtudni mindent az idegen lényekről. Így a kreák maguk egyfajta kiindulópontjai és céljai az eseményeknek.
A Xeno szintén egy “eseménnyel” indít: hatalmas űrhajókkal megjelennek a migrátorok, és ellenőrzésük alá vonják az emberiséget, majd a Földre telepítenek gyarmatvilágaikból 2 további fajt: a firkákat és a hidrákat. Az előbbiek színkódokkal, két csatornán kommunikáló, komoly művészeti érzékkel és alkotói képességgel rendelkező, majdhogy nem kényszeresen alkotó csoport, míg az utóbbiak egy titkolódzó, az emberéhez hasonló értelemmel bíró, tengerben élő faj. Létezik egy további típus, az eddigieket meghaladó technikai fejlettséggel rendelkező ostorosok, akik agresszívek és kilenc csatornás, hőalapú kommunikációjuk megfejthetetlennek bizonyul. Egy, firkákat, hidrákat és embereket tömörítő és a kölcsönös bizalmatlanság miatt nehezen összeálló titkos szövetség pedig azt a célt tűzte maga elé, hogy eltüntesse a migrátorokat a világokból, melyhez a kutatás az ostorosok világán indul.
2017. január 21., szombat
Elveszni a smaragdszín dombok között - Susanna Clarke – Búcsúbűbáj hölgyei és más történetek
A Búcsúbáj hölgyei a ködös Anglia vidéki tájaira kalauzolnak el, ahol valószerűbbnek tűnnek a tündérek és mágiájuk, mint London útjain. Clarke hihetetlen mesélőkedvvel és precizitással alkotta meg alternatív univerzumát – ez már A Hollókirályból is kiderült, de újabb történeteivel tovább árnyalta annak mitológiáját. A novellák bajba jutott halandókról, emberekkel barátkozó tündérekről, örökösödési ügyekről vagy megidézett történelmi eseményekről (és személyiségekről) szólnak, pont annyi kis abszurdan brit csavarral, ami ahhoz kell, hogy újra betoppanjak a varázslatokkal terhelt Anglia útjaira.
Ezek egy része egyértelműen mese – megfigyelhetjük azok fogalom szerinti figuráit, fordulatait és a végkimenetelük sem lesz kétséges. Egy-két történet ráadásul a magyar népmesékből is ismerős volt számomra, így a Torkos-hegyről vagy a John Uskglass és a cumbriai szénégető sztoriját biztos olvastam már más formában – de egy tájékozottabb olvasó még ennél is több ismerős fordulatot találhat. Mindenesetre bajba jutott hölgyek és urak találkoznak a mágia gúzsba kötő erejével, hogy erőfeszítések árán elérjék a boldog véget, de legalábbis tovább haladjanak életük országútján.
2016. november 26., szombat
Retro: A szavak ereje - Marina és Szergej Gyacsenko: Alekszandra és a teremtés növendékei
Be kell valljam, az Alekszandra és a teremtés növendékei megjelenéskor nem keltette fel az érdeklődésem. Persze, szép, zöld borító, na és? Aztán a kezembe jutott egy példány azzal, hogy ez tetszeni fog nekem. Így már én is érdeklődve vettem kézbe; Harry Potter felnőtteknek, kezdjünk bele!
Alekszandra „Szaska” Szamohina 16 évesen, egy nyaraláson egy ismeretlen férfitól egy fenyegetéssel terhes, különös feladatot kap, mely később megismétlődik. 18 évesen, a pályaválasztás küszöbén ugyanezen férfi kényszerítő erejének hatására a lány a Speciális Technológiák Főiskoláján tanul tovább a távoli Torpában. Az iskolában szigorú fegyelemmel oktatják a diákokat érthetetlen feladatokra, szigorú büntetések kilátásba helyezésével. Szaska kiválóan tanul, bár maga sem tudja, mit, s közben kívül-belül átalakul…
2016. november 13., vasárnap
Apák és fiaik - Jack Thorne: Harry Potter és az elátkozott gyermek
Albus Perselus Potter, Harry Potter középső fia nem egy mintagyerek. Keserű és dacos, nehezen birkózik meg a neve örökségével. Ráadásul a legjobb barátja Scorpius Malfoy – itt is felbukkan az apák közös múltja és a név mágiája. A fiú nem találja a kapcsolatot a jelennel, ezért a múlthoz fordul, hátha meg nem történtté tudja tenni az ősök hibáit. A megtörtént, a megtörténhetett volna és a meg nem történt események összekavarodnak és szélvészként vágtatnak végig a varázsvilágon – és kérdés, rendet lehet-e ebben tenni egyáltalán.
2016. június 23., csütörtök
Retro: Fejvesztett rohanás, sárkányok, gyilkos öcsikék és egyéb katasztrófák - J. Goldenlane: Isteni balhé és Pokoli balhé
Ugyan már sokszor mondtam, hogy a fantasy-regények nem állnak közel a szívemhez, lassan revideálnom kell ezen álláspontomat. Egyre több fantasy-tematikájú regény válik ugyanis a kedvencemmé, legutóbb éppen a Lord Valentine kastélya, illetve az Abarat. Most azonban két olyan regényt vennék elő, amiket másodjára volt szerencsém olvasni: J. Goldenlane Isteni balhé és Pokoli balhé c. regényeit. Ugyan a frász kitör attól, hogy megint egy angol álnéven alkotó magyar szerző könyvét forgatom (azzal együtt, hogy e ténynek természetesen komoly piaci és pszichológiai okai vannak), ez nem akadályoz meg abban, hogy szeressem őket.
Röviden a cselekményről: az első kötetben megismerjük Thanit, egy fiatal utcakölyköt, aki történetesen lány, valamint egy rettenthetetlen lovagot, Q al Aquimot, akik véletlenül - vagy maga a sors és az istenek akarták így? - összefutnak. A férfi küldetésben jár: meg kell ölnie egy hatalmas sárkányt, és ehhez keresi társát, akit Thaniban vél megtalálni. A lány hajlamos mindig nagyobb kalamajkába keveredni, mint ami szükséges, de ez természetesen nem akadályozza meg őket abban, hogy végrehajtsák a küldetést és közben menthetetlenül egymásba ne szeressenek. A második kötetben már mint házasokkal találkozunk hőseinkkel, akik Q lovag öccsével harcolnak, hogy visszaszerezzék a férfi birtokát. Persze ez is több-kevesebb, előre nem látott nehézségekkel jár...
2016. március 20., vasárnap
Retro: Gyűlölettől el nem homályosult szemmel - A vadon hercegnője
Pár hete elhatároztam, hogy végignézem Miyazaki mester teljes életművét, és Acélpatkány hatására ezen a hétvégén el is jutottam A vadon hercegnőjéhez. Előzetesen is be kell vallanom, hogy ez egyik kedvencem, szóval lehet, hogy kicsit elfogult írást kaptok…
A messzi keleten felbukkan egy démon és mielőtt meghal, megátkozza egy kis nép hercegét, Ashitakát. A herceg útnak indul nyugatra a démon nyomait követve, hogy megkeresse az ellenszert, és belecsöppen az emberek és az erdő háborújába. Mindent megtesz, hogy a feleket kibékítse, de sietnie kell, mielőtt az átok elemészti testét és lelkét…
Igazából nem teljesen értem, hogy Hayao Miyazaki filmjei miért varázsolnak el újra és újra. Pedig hihetetlenül egyszerű képlettel dolgozik: mindig van két fiatal, egy fiú és egy lány, akik felveszik a harcot a rosszal szemben. Ezeket az egyszerű történeteket azonban mindig sikerül valami olyan plusszal feltöltenie, ami miatt mindig frissek, újszerűek és aktuálisak.
Most is egy remek témát talált: a természet és a civilizáció nagy harca egy kívülálló szemén keresztül. Amit sikerült elérnie A vadon hercegnőjében az az, hogy egyik felet sem mutatja be abszolút rosszként, még az embereket sem, hanem képes bemutatni a szembenálló feleket a maguk teljességében, minden pozitív és negatív tulajdonságukkal együtt.
2015. november 24., kedd
Retro: „Dolgok, melyek nyárközép éjjelén történtek” - Terry Pratchett: Hölgyek és urak
Pár éve gondolom úgy, hogy nem azok az igazi bölcsek, akik komoly arccal komoly mondanivalóval rendelkező komoly könyveket írnak, hanem akik a humor álcája mögé bújva beszélnek világunk abszurditásáról. Szomorú bohócok ők, akik a kacagás mögé sokszor könnyeket rejtenek. A XX. század az ő koruk volt, elég ha csak Karinthy-ra, Shaw-ra vagy Douglas Adamsre gondolunk.
Nálam közéjük tartozik Terry Pratchett is. Az ő elképzelt birodalma Korongvilág, egy korong alakú föld, melyet a hatalmas világteknőc, A’Tuin hátán álló négy elefánt tart. Ezen a világon találnak otthonra tökkelütött varázslók, fogatlan harcosok, Kan Apó, itt találjuk a mesés Ankh Morpork városát, a Láthatatlan Egyetemet, a világ végén pedig lezúdulhatunk a Peremcsobalyon, a Korongvilágot körbevevő nagy óceánon, és talán egy repülőgépen köthetünk ki. A Korongvilág-történetek a fantasy-paródia álarca mögött beszélnek a hitről és a vallásról (Kisistenek), a régi szokásokról (Hogfather), a bajtársiasságról (Őrség! Őrség!) és még ezernyi más dologról. Egyik legsokrétűbb története számomra a Hölgyek és Urak.
2015. szeptember 7., hétfő
Gördüljenek azok a kövek! - Lőrinczy Judit: Ingókövek
A háború és a mágia valahogy nem fér össze a fejemben, hiszen számomra kevés földhözragadtabb téma
van, mint az elhúzódó fegyveres konfliktusok. A második világháború egyik legvéresebb ütközete, ami megfordította a harcok menetét, pedig még kevésbé tűnt misztikummal telítettnek: utcai harcok, fagy, reménytelenség. Lőrinczy azonban a kétségtelenül valós alaphelyzetre egy másik „csatát” is ráhúzott: a város és a halál ütközetét. Mert vajon mi történik, ha egy település több, mint egymás mellé dobált házak összessége, mi van, ha lelke van és fél a pusztulástól? Mit nem tenne meg az életben maradásért? Inkább azt kérdezhetnénk, mit nem, hiszen a szerző olvasatában a város ugyanolyan sarokba szorított vad, mint az őt ostromló emberek – semmi sem drága a fennmaradásért. Ebben a misztikus küzdelemben az emberek ugyanolyan feláldozhatóak, mint a katonák a világháború tábornokai kezében. 2015. június 24., szerda
Egy ifjú ember kalandjai – J. K. Rowling Harry Potter-sorozata
Pedig annak idején nehezen vettem kezembe, hiszen akkora hype (akkor még nem is ismertem ezt a szót sem) volt körülötte, hogy meg voltam győződve róla, hogy bizonyára borzalmas. Mikor kölcsönkaptam az első kötetet, beleszerettem, egy este alatt elolvastam. Mint utána a második, harmadik és negyedik kötetet. Tudni akartam mindent, amit meg lehet a könyvekből tudni és alig vártam az ötödiket. Öcsémmel találgattuk, hogyan folytatódhat a sorozat, mi fog történni Voldemort
újjászületése után (és persze azt is, hogy mi volt Piton küldetése – körmönfont női logikával ráéreztem az elrejtett szerelemre, de ezt utólag már nagyon könnyű beismerni). Az ötödik kötet törvényszerűen csalódást okozott ekkora várakozás után, de a hatodik és a hetedik pótolt mindenért. Most, hogy összességében, folyamatában láttam az eseményeket, az lepett meg, mennyire jól építette fel Rowling. Az első kötetben még mindenből csak egy kicsit kaptál: egy kis mágiát, néhány emléket és a rosszfiúból is csak pillanatokat. Minden illeszkedett ahhoz, hogy a főhős is még csak 11 éves, nem lát, nem ért mindent a világból, így a magyarázatok is hozzá igazodnak. Ahogy haladunk előre az időben, úgy lesznek az ismeretek összetettebbek és mélyebbek, ahogy ezek az ifjú emberek is felfedezik a világot, annak minden árnyoldalával. Nem csak Voldemortra gondolok itt, hogy egyre többet látnak a világ gonoszságából, hanem a közvetlen környezetükre. Harry rájön, hogy nem mindenki gáncstalan hős, hogy rajongva szeretett apja és keresztapja is bizony gyarló ember, de a nagy mágus, Dumbledore múltjában is vannak rosszabb pillanatok. Harry szépen végigjárta a felnőtté válás lépcsőin, megtanulta a maguk valójában látni az embereket és képes volt így is szeretni őket, de megalkotta saját magát – mi ez, ha nem a felnőtté válás gyönyörű bemutatása?
2014. augusztus 10., vasárnap
A torony árnyékában - Moskát Anita: Bábel fiai
Mik is lehetnek a siker építőkövei? Első pontként talán a történet: Bábel tornyának tövében járunk, amit az emberek megpróbálnak újjáépíteni titokzatos tárgyak felhasználásával. A működését csak Arzén apja értette, a fiú pedig csak megörökölte a tudás morzsáit és a megmagyarázhatatlan rossz érzést, ami miatt nem akar ebben részt venni. A mai Budapesten pedig Dávid, a fokozatosan megvakuló festő elkezd érezni egy hívást, amely a sivatagba viszi. A testvére emlékei nyomán megtalálja a tornyot, de számtalan titkot is, amelyek nem adják olcsón magukat.
2014. augusztus 7., csütörtök
Mert mindig kell egy sárkány – Naomi Novik Temeraire-sorozata
Holott nincs azért akkora csavar ezekben a történetekben, hiszen az írónő csak egy tisztességes alternatív fantasy-univerzumot alkotott, ahol a sárkányok velünk együtt élnek és harcolnak. A napóleoni háborúk éveiben járunk, ahol is minkét fél ilyen hatalmas légi erőket vet be egymással szemben. A harcokban John Laurence kapitány elfoglal egy francia hajót, ami egy tojást szállít. Mivel a benne lakó hamarabb kel ki a vártnál, a kapitány arra kényszerül, hogy gazdája legyen, ami nagy változást hoz mind az ő, mind Anglia életébe.
A regények egyik legnagyobb ereje mindenképpen az, ahogy bemutatja a XIX. század elejének viszonyait. A négy magyarul megjelent kötetben megismerhetjük Anglia, Kína, Törökország, Poroszország és az éppen meghódított afrikai területeket, az itt élők mindennapjai és problémáit, a tágabb értelemben vett társadalmi, politikai és harci helyzetet. A szerző ügyesen építi fel a sárkányok gondozóinak, a reptetőknek zárt világát, kényszeredett helyzetüket a közvéleménnyel. Ügyesen használja fel Laurence-t, hiszen a tengerészéletből jött főhős szemén keresztül könnyen bemutathat minden apróságot, hiszen az újszülöttnek minden vicc új.
Novik nem fél rázósabb kérdések ábrázolásától sem: néha érintőlegesen, néha egész konkrétan állást foglal a korabeli nők helyzetét illetően (a reptetők között ők is viselhetnek tisztséget), vagy éppen a rabszolga-felszabadítás dolgában, de egy jó házból való angol úrifiú sorsát is megismerhetjük a lapokon.
2013. november 1., péntek
Nyárutó – őszelő
Elég régen nem jelentkeztem már új bejegyzéssel, egész konkrétan vagy 2 hónapja. Ez idő alatt eléggé átalakult az életem; nem kell gyökeres változásra gondolni, de néha elég egy új ember, hogy minden fenekestül felforduljon. Ezt az időszakot főleg szabadtéri és egyéb programok töltötték ki: a SZIN-en voltam életemben másodjára, rengeteg jó koncerten ráadásul (köszi, @Zonyika! :)), rendszeres vendégek lettünk a különböző szabadulós helyeken (Parapark, Exit…), Beugró-partit tartottam, Belgiumban jártam, elkezdtem salsázni, sportolni, újra elővettem a számítógépes játékokat (nincs is annál jobb, mikor a gungánokkal irtod a lázadókat), töretlenül oroszul tanulok (Здравствуйте, товарищи!), és még dolgozni is kell (valami fenomenális érzés, amikor olyan beadványt sikerül összehoznom, amin még magam is meghatódok :D). Tudom, mindez annyira nem érdekes, helyette jó lenne már könyvekről beszélni, de hát épp emiatt nem nagyon olvastam. Egy-két érdekes mű azért a kezembe került, ezekről röviden megemlékezem.
2013. május 23., csütörtök
Jasper Fforde – A Jane Eyre-eset
A regény lapjain megelevenedik az alternatív Anglia, ahol nem celebek vagy színészek a sztárok, hanem az irodalom: itt bárki ölni képes egy eredeti Dickens-kéziratért, mindennapi beszédtéma, hogy ki is írta a Shakespeare-nek tulajdonított műveket és szürrealista tüntetők csapnak össze a reneszanszistákkal és barokkistákkal. Persze a bűnözők ennek megfelelően klasszikusokat hamisítanak, ál-folytatásokat próbálnak eladni. Létezik pedig egy szuperbűnöző, Acheron Hades (asszem, először itt sikított fel az agyam), aki pedig nem kispályázik, csak a legnagyobb gaztetteket tudja elkövetni: nem egyszerűen könyveket lop, hanem a szereplőket belőle.
![]() |
| http://lurazeda.deviantart.com/art/The-Eyre-Affair-95820162 |
2013. május 10., péntek
Scott Westerfeld - Behemót
egyértelműen Lilit a legérdekesebb, az ő alakja a legkidolgozottabb és legemlékezetesebb, a felnőttek ismét kicsit elnagyoltak, csak a cselekmény szolgálatában kerülnek elő.
2013. április 28., vasárnap
Suzanne Collins – Éhezők viadala-trilógia
2013. március 17., vasárnap
Lauren Beukes – Moxyland
A Dél-Afrikában játszódó történet négy fiatal életébe enged bepillantást, akik mind máshogy próbálják feldolgozni azt, hogy életüket teljesen leszabályozza a kormány mobiltelefonok, programok és internet útján. Van, aki belülről bomlasztana; van, aki kívülről; van, akit inkább a művészet érdekel és csak érintőlegesen foglalkozik a társadalmi gondokkal és van, aki a lehetőségeket egyfajta önkifejezésre használja fel. Ami közös bennük, az a kiábrándultság, nihilizmus, közöny és önzés, bár ennek nem feltétlenül vannak tudatában.
Az írónő teljesen elidegenít a főhősöktől, az olvasó nem vállal velük közösséget, nem érdekli a sorsuk (legalábbis engem nem), mert riasztóak. Egyrészt azért, mert nagyon jól bemutatják, mivé válhat a mai társadalom, a mi és utánunk jövők generációja, akik a kényelemért és látszatbiztonságért feladják jogaikat, szabadságukat és tágabb értelemben emberségüket is. Másrészt a Moxyland világában nincsenek eszmék, vagy ami mégis, azokat eltorzítják. A szereplők cinikusak, még a lázadókban sincs igazi bajtársiasság, nincsenek mély kapcsolatok az emberek között, az esetleges emberi gesztusokat, a másik megsegítése iránti vágyat a rendszer elfojtja vagy tévutakra vezeti.
De mi is az a kormány, ami ezt megteheti? Ezt nem igazán tudjuk meg, mert végig arctalan marad, még kiszolgálóinak, a rendőröknek sincs igazi megjelenési formája, hiszen ők is csak hangok vagy botütések formájában szerepelnek. Helyettük – a cyberpunk jellemzőinek megfelelően – a nagyvállalatok képviselik az igazi hatalmat: felhasználnak céljaiknak megfelelően mindenkit a profit érdekében. A cél az, hogy minél több információt megszerezzenek és így még jobban irányíthassák életünket. Mert akár tetszik, akár nem, ez a történet rólunk is szól, hiszen nem egy jelenségre, embertípusra magunk is ráismerhetünk.
Éppen emiatt nem lehet a regény örökérvényű: nem mutat be olyan eseményeket, olyan drámát, ami igazán túlmutat korunkon. A regény világa, jellemzői számomra nagyon is a jelenben gyökereznek, ezért ha jóslatait a jövő nem váltja be, könnyen elavulttá válhat. Persze, ha megvalósítja, akkor abban a világban nem biztos, hogy olvasni fogunk még akár ilyen történeteket is.
A történeten és a világon túlmenően az írónő prózája sem olyan nagyszerű, mint a Zoo City esetében, holott a regényben vannak nagyszerű jelenetek, mégsem egységes a minősége. Hiába mutat be négy különböző karaktert, azok beszédének, elbeszélői hangjának jellegzetességei nem olyan egyediek – bár van köztük különbség -, hogy élesen elkülönítenék őket egymástól, holott az alakok gondolkodásmódja nagyban különbözik. Maga a nyelvezet, bár gazdag kifejezésekben, nem olyan míves, mint Beukes korábban említett második regénye esetében. Továbbá itt maga Afrika sem jelenik meg annyi színben, a coleur locale sem olyan erős, hogy valami többletjelentést adjon a történetnek, ezt inkább csak az írónő nemzetiségének ismeretében adhatjuk hozzá, a regényből nem fakad egyértelműen.
Fontos regény a Moxyland. Egyrészt mert újabb nagyszerű példája annak, hogy a szűkebb értelemben vett angolszász SF-szcénán kívül (Anglia - USA) is születnek nagyszerű regények. Másrészt, mert a cyberpunk sablonjait képes volt új tartalommal feltölteni – az ember és gép kapcsolatát, nagyvállalatok szerepét. Figyelemfelhívó látomás lehet a ma emberének, ugyanakkor ez adja mulandóságát is. Bár én még reménykedek egy ennél pozitívabb jövőképben, az ilyen történetek rávilágítanak a mai társadalmunk problémáira és sebezhetőségére. És már csak ezért is megéri elolvasni.
A könyvért köszönet az Ad Astra kiadónak.
2012. november 30., péntek
Scott Westerfeld – Leviatán
A történet is érdekes: alternatív 1914-ben járunk, ahol a németajkú népek hatalmas robotokat építenek, míg az angolok a nagy birodalom fenntartása érdekében inkább élőlényeket „nemesítenek” Charles Darwin után szabadon. A történet június 28-án veszi kezdetét, amikor is ifjú főhősünk, Sándor, Ferenc Ferdinánd morganatikus házasságból származó fia menekülni kényszerül, egyesek ugyanis fenyegetésnek tekintik a Habsburg-trónra. Ugyanekkor Angliában Deryn Shape egy véletlen folytán a Leviatánon, a brit légierő hatalmas repülő bálnáján szolgál kadétként – lány létére titokban, fiúként. A két fiatal útja Svájcban találkozik, és talán új utat jelent a hatalmak szövedékében.
Lehet, hogy hevenyészett beszámolómból nem tűnik ki, de a történet kétség kívül izgalmas, szórakoztató és lebilincselő. Westerfeld egy ötletes világot épített fel, annak minden részletét pontosan kidolgozta, így hihetőek a sztori keretei. Nem felejtette el a történelmi hátteret sem, az események ismerősek lehetnek mindenkinek, ugyanakkor a megváltoztatott tények belesimulnak a mi valóságunkba, nem feltűnőek csak annyira, amennyire a cselekmény indokolja. Jó ritmusban követik egymást az izgalmasabb és csendesebb részek, végig fenntartva az olvasó érdeklődését.
A karakterek megformálása szintén jó: a két főhős hiteles, mivel a szerző nem felejtkezett el róla, hogy gyerekekről van szó, a gondolkodásukat és rajtuk keresztül a regény nyelvezetét is az ifjúsághoz igazította. Szinte látjuk, ahogy az események közepette tanulnak, fejlődnek, hogy jobban alkalmazkodjanak a felnőttek világához. Sándor alakjában jól ötvöződik az átélt tragédia, a szülők elvesztése a fiatalság meggondolatlanságával és idealizmusával; míg Deryn alakjában remekül ötvöződik a fiús vagányság az ébredő nőiességgel. Ugyanakkor mindkét figura példaképként állítható az ifjú olvasók elé, hiszen emberiességből, bátorságból jól vizsgáznak.
Mellettük a felnőtt szereplők kisebb súllyal vesznek részt, alakjuk elnagyoltabb, többen nem kaptak érdemi jellemvonásokat.
Külön örültem, hogy ifjúsági regények régi hagyományát felelevenítve remek illusztrációk díszítik a kötetet, hangulatossá téve az olvasást. A képek jól felidézik ezt a sajátságos, steampunk jellegű világot, kiemelve annak sajátosságait, karaktereket adva az egyes szereplőknek (a kedvencem a 388-389. oldalon található). Ezt kiválóan egészíti ki a Vass Richárd alkotta címlap, ami az egyébként is remek magyar kiadás egyik fő vonzereje. Mind a betűtípus, mind a tördelés erősíti az ifjúsági vonalat, a fordítás is remekül elkapja a fiatalok stílusát (nekem egyedül a „nagyeszűek” fogalom hatott kicsit idegenül, de valószínű az eredeti angol kifejezést nem lehetett egyszerű magyarítani).
A könyv maradéktalanul teljesítette vállalását, hiszen egy izgalmas, élvezetes történetet adott át az ifjúságnak úgy, hogy azt egy felnőtt is élvezheti minden fejfájás nélkül, mert a szerző nem azzal a ma általánosnak tűnő szemlélettel írta meg a könyvét, hogy csak a szirupos, édes és egyben olcsó megoldások keltik fel az ifjú olvasók figyelmét. A Leviatánban van tanulság, akar valamit mondani az olvasóinak, ha nem is nagyon mély az a mondanivaló (bár remélem, a későbbi kötetek árnyalni fogják a kialakult képet). A magyar kiadás igényessége csak további hab a tortán, ami miatt már alig várom, hogy a következő kötetet a kezembe vegyem.
A könyvért köszönet az Ad Astra kiadónak.










