Amikor tavaly júniusban megírtam a nagy összefoglalómat a Harry Potterről, valóban azt gondoltam, ez volt a végszó. És ez így rendben is volt. Aztán kiderült, hogy J. K. Rowling – és itt rosszmájú leszek - nem tudja elengedni fejőstehenét, és készül újabb film, valamint egy színdarab is. Elgondolkodva a dolgokon, azért rájöttem, ez jól is elsülhet, hiszen rengeteg ötlet, történet van még ebben a „párhuzamos” világban. Göthe Salmander meséjét még nem mutatták be, de a színdarab szövegkönyve már magyarul is olvasható. És minden hibája ellenére ugyanaz a szív dobog benne.
Albus Perselus Potter, Harry Potter középső fia nem egy mintagyerek. Keserű és dacos, nehezen birkózik meg a neve örökségével. Ráadásul a legjobb barátja Scorpius Malfoy – itt is felbukkan az apák közös múltja és a név mágiája. A fiú nem találja a kapcsolatot a jelennel, ezért a múlthoz fordul, hátha meg nem történtté tudja tenni az ősök hibáit. A megtörtént, a megtörténhetett volna és a meg nem történt események összekavarodnak és szélvészként vágtatnak végig a varázsvilágon – és kérdés, rendet lehet-e ebben tenni egyáltalán.
Nehéz spoiler nélkül beszélni a történetről, hiszen annyi párhuzamos történetszál kavarodik ebben a darabban, hogy ha valaki nem ismeri a sorozatot, nehezen boldogul velük. Éppen ez az egyik gyengesége, hiszen az időutazást (és ezzel talán nem árulok el semmit) nagyon nehéz jól felhasználni egy történetben. Persze, itt nem a megszokott tér-idő kontinuumról van szó, hiszen varázslatot használnak hőseink, de mégis erről van szó. Az idővel való manipuláció azonban általában gyenge eszköz a dramaturgia kezében, mintegy kontár megoldás – itt sincs ez másképp. Ezt a történetet máshogyan is el lehetett volna mesélni, talán kevésbé látványosan, izgalmasan és kalandosan, de a múlttal való szembenézés nem csak a múlt ismételt átélésén keresztül lehetséges. Apróbb, finomabb eszközökkel ugyanezt lehetett volna elérni – de persze, akkor a darab nem adta volna meg a rajongóknak a maguk gumicsontját. Hiszen így lehetséges volt megidézni régi, akár már elhunyt hősöket és megadni nekik a végtisztességet, még akkor is, ha ez már az eredeti könyvekben is kiválóan megoldotta Rowling.
A másik gyengeség pedig az antagonista, akit közel sem ismerünk és közel sem értünk meg eléggé ahhoz, hogy indokolt legyen a szerepeltetése. Inkább csak egyfajta tiszteletadás az eredeti sorozat koncepciójának, a nagy csavarra, nagy rejtélyre építő dramaturgiának. Holott ismételten hangsúlyoznom kell, főgonosz nélkül is működött volna a történet, mert a legnagyobb mozgatórugó nem az ő személye, hanem a főszereplő fiúk személyisége és alapvető konfliktusai voltak. És miattuk tudok megbocsátani a koncepció alapvető hibáiért.
A két ifjú karakter ugyanis remekül működik; kamasz fiúk, akik zavarodottak, terhet cipelnek, de szerethető karakterek. A korábbi nagy hármas dinamikája kiválóan működik két kézben is, a Potter-fiú küldetéstudatát remekül egészíti ki a Malfoy-utód tudálékossága (vagy geeksége) és humora. Jó páros, szórakoztató őket figyelni és rajtuk keresztül megint csak a barátság fontosságát hangsúlyozza a sorozat.
De legfontosabb téma mégis csak a múlttal való szembenézés. Nagyon tetszett, ahogy továbbfejlesztették Harry személyiségét, hihető volt keserűsége, hogy ő sem békült meg teljesen a saját döntéseivel és hogy ezek akarva-akaratlanul is hatással vannak tetteire. Az apai szerep megélése, az elkövetett hibák, a szűklátókörűség kiválóan párhuzamba állíthatóak akár Dumbledore tetteivel is, így mutatva be, hogy a hozott minták mennyire uralni tudják a viselkedésünket észrevétlenül is. Harry és fiának kapcsolata, a kimondott sértések és a ki nem mondott gondolatok, érzelmek mind hihetőek, egyúttal az olvasónak is lehetőséget biztosítanak, hogy elgondolkozzon a saját szüleivel való viszonyán. Végső soron pedig a darab kiválóan, bár némileg szájbarágósan mutatja be, hogy nem a múlton kell változtatni, hanem meg kell tanulni megbocsátani magunknak, de nem hallgatja el ennek nehézségeit sem.
Szóval se nem egyedülálló, se nem hibátlan a Harry Potter és az elátkozott gyermek, mégis remekül illeszkedik a Rowling által írt 7 kötethez mind mitológiájában, mind mondanivalójában. Jól bővíti a régi szereplők személyiségét, még akkor is, ha egy-kettő némileg elsikkad a nagy igyekezetben (mint pl. Ron), de hihetően vezette át őket a gyerekkorból a felnőttkorba. Egy olyan történet, amihez megéri barátságosan viszonyulni, mert remek tanulságot tud átadni minden életkorban.
Nehéz spoiler nélkül beszélni a történetről, hiszen annyi párhuzamos történetszál kavarodik ebben a darabban, hogy ha valaki nem ismeri a sorozatot, nehezen boldogul velük. Éppen ez az egyik gyengesége, hiszen az időutazást (és ezzel talán nem árulok el semmit) nagyon nehéz jól felhasználni egy történetben. Persze, itt nem a megszokott tér-idő kontinuumról van szó, hiszen varázslatot használnak hőseink, de mégis erről van szó. Az idővel való manipuláció azonban általában gyenge eszköz a dramaturgia kezében, mintegy kontár megoldás – itt sincs ez másképp. Ezt a történetet máshogyan is el lehetett volna mesélni, talán kevésbé látványosan, izgalmasan és kalandosan, de a múlttal való szembenézés nem csak a múlt ismételt átélésén keresztül lehetséges. Apróbb, finomabb eszközökkel ugyanezt lehetett volna elérni – de persze, akkor a darab nem adta volna meg a rajongóknak a maguk gumicsontját. Hiszen így lehetséges volt megidézni régi, akár már elhunyt hősöket és megadni nekik a végtisztességet, még akkor is, ha ez már az eredeti könyvekben is kiválóan megoldotta Rowling.
A két ifjú karakter ugyanis remekül működik; kamasz fiúk, akik zavarodottak, terhet cipelnek, de szerethető karakterek. A korábbi nagy hármas dinamikája kiválóan működik két kézben is, a Potter-fiú küldetéstudatát remekül egészíti ki a Malfoy-utód tudálékossága (vagy geeksége) és humora. Jó páros, szórakoztató őket figyelni és rajtuk keresztül megint csak a barátság fontosságát hangsúlyozza a sorozat.
De legfontosabb téma mégis csak a múlttal való szembenézés. Nagyon tetszett, ahogy továbbfejlesztették Harry személyiségét, hihető volt keserűsége, hogy ő sem békült meg teljesen a saját döntéseivel és hogy ezek akarva-akaratlanul is hatással vannak tetteire. Az apai szerep megélése, az elkövetett hibák, a szűklátókörűség kiválóan párhuzamba állíthatóak akár Dumbledore tetteivel is, így mutatva be, hogy a hozott minták mennyire uralni tudják a viselkedésünket észrevétlenül is. Harry és fiának kapcsolata, a kimondott sértések és a ki nem mondott gondolatok, érzelmek mind hihetőek, egyúttal az olvasónak is lehetőséget biztosítanak, hogy elgondolkozzon a saját szüleivel való viszonyán. Végső soron pedig a darab kiválóan, bár némileg szájbarágósan mutatja be, hogy nem a múlton kell változtatni, hanem meg kell tanulni megbocsátani magunknak, de nem hallgatja el ennek nehézségeit sem.
Szóval se nem egyedülálló, se nem hibátlan a Harry Potter és az elátkozott gyermek, mégis remekül illeszkedik a Rowling által írt 7 kötethez mind mitológiájában, mind mondanivalójában. Jól bővíti a régi szereplők személyiségét, még akkor is, ha egy-kettő némileg elsikkad a nagy igyekezetben (mint pl. Ron), de hihetően vezette át őket a gyerekkorból a felnőttkorba. Egy olyan történet, amihez megéri barátságosan viszonyulni, mert remek tanulságot tud átadni minden életkorban.
Apaként sokszor megdöbbentően sikerületlennek találtam az apa-fiú párbeszédeket. Életszerűtlen, erőltetett összekoccanások az elején, váratlan és hiteltelen magára eszmélés utána. Ez a szál véleményem szerint nem sikerült, vagy csak a kelet-európai családi lét teljesen mást láttat velem. A könyv egyébként nem kötött le, de akit érdekel a Harry Potter sorozat- ahogy engem is- olvassa el. De ne hasonlítsa a sorozathoz!!
VálaszTörlésKöszi, jó észrevétel, nekem nem tűnt hiteltelennek, de hát én sem fiú, sem apa nem vagyok :)
Törlés