Csúcskísérlet – Dűne

Már a Dűne-minisorozat kapcsán emlegettem a megfilmesíthetetlenséget, de mit is jelent pontosan a regény komplexitása? Egyrészt az elvont, filozofikus témákat, mint a hatalom célja és eszközei, a vallás és a messianizmus, valamint hogy mitől is lesz valaki megváltó, amiket Frank Herbert a cselekmény alapjaivá tett, melyeket a szereplők próbálnak cselekedeteikkel és gondolataikkal kifejteni. Másrészt magát az irodalmi megvalósítást: a rengeteg expozíciót, amelyek főként a párbeszédekből és a szereplők belső monológjaikból állnak össze; a karakterek sokszor nem is cselekednek, hanem inkább elmélkednek arról, mi is lenne a legcélszerűbb cselekedet az adott szituációban és mi is a többi figura tetteinek rejtett motorja. Harmadrészt maga a világépítés is bonyolult: bár sok részlet ismerős lehet a történelmi tanulmányokból, a feudális világrendből, de annak egyedisége, a hárompólusú világrend, a többi tényező, és így a tágabb társadalmi-gazdasági rendszer ismerete elengedhetetlen a konfliktusok mély megértéséhez. A film pedig vizuális médium, ahol a túl sok párbeszéd és a túl sok ismertető megterheli az alkotást, lassítja; viszont sokszor nehéz képi eszközökkel átfordítani ezeket az összetett kérdéseket – az eddigi feldolgozások nem is igazán próbálkoztak vele.

Denis Villeneuve viszont ezen az úton indult el, és sok mindent el lehet mondani a Dűnéről, de a látványa valóban igen pazar. És most nem csak arra gondolok, ami manapság már alapelvárás a nagy költségvetésű filmeknél, azaz hogy a trükkök jól működnek, a látványvilág egységes és részletesen kidolgozott, a speciális effektusok koherens részei a világnak (legegyszerűbb példája ennek a pajzs, az 1984-es Lynch-mozi egyik leggyengébb látványeleme). Hanem arra is, hogy mer támaszkodni az operatőrére, és amit lehet, képekkel mond el: a mentátok gépjellegű működését egy kifordított szemmel; a Hang erejét; a fűszer mindenütt jelenlévőségét a csillogással; a jövőbelátás megbízhatatlanságát azzal, hogy megmutatja az eltéréseket (érdemes Jamis szerepeltetését figyelni); a sardaukarok kegyetlenségét a nyelvvel és egy rövid rohammal. De nem csak az átfordításokat érdemes nézni, hanem a teljes világépítést a jelmezektől kezdve a díszleteken át a helyszínválasztásig. Egyáltalán nem rágja a néző szájába a tudnivalókat, felnőttként kezeli a nézőket és koncentrációt vár el tőlük, emiatt nem lehet egyszerű követnie annak, aki nem ismeri már eleve a Dűne világát. A 2021-es film aprólékosan felépített és végiggondolt világa könnyedén berántja a nézőjét és felfedezésre készteti, hogy jobban megértse az elé táruló ismeretlen univerzumot.

Egy meglepetések nélküli, de látványos univerzum – Dűne-minisorozat

A Dűne-tartalmak nagy sodrában kevés szó esik a Sci Fi Channel sorozatáról, pedig a 2000-ben született alkotás egy elég jó folytatást is kitermelt magából. Mielőtt csatlakoznék a Denis Villeneuve filmet elemző sokadik bloggerhez, leporoltam egy régi, soha meg nem jelent cikkemet, amit még 2015-ben írtam (a történeti kontextus kedvéért), erről a részben elfeledett, de figyelemre nem érdemtelen szériáról.

A könyvadaptációk esetén mindig rengeteg kérdés merül fel, és általában főleg azzal kapcsolatosan, mennyire lesz hű az alapanyaghoz, mennyire sikerül azt megjeleníteni, amit a korábbi olvasók és rajongók elvárnak – mint tudjuk, több ezer vagy esetleg millió ember vágyának könnyű megfelelni. A sci-fi rajongók pedig még külön finnyásak e téren, rengeteg regényre mondják azt, hogy az bizony megfilmesíthetetlen, de az szinte biztos, hogy a kész mű nem felel meg a kiindulópont kvalitásainak. Az Alapítvány-trilógia, a Hyperion, az Átjáró, de a most tárgyalt Dűne is gyakran megkapja ezt a címkét, és joggal. Szerteágazó története, sajátos filozófiája és a mű gerincét alkotó rengeteg monológ feladhatja a leckét minden valamirevaló rendezőnek.

Frank Herbert monumentális alkotásából eddig két és fél adaptáció készült. David Lynch 1984-es vízióját a magam részéről gyűlölöm, holott vannak erényei: elsősorban a szereplőgárdája (és bár régen kedveltem azt a megoldást, ahogyan a monológokat a történetbe ágyazta, ma már ez a nagy nevetségem egyik forrása), de említhetném a kosztümök és díszletek nagyszerűségét is. Ugyanakkor ezek az elemek sem tudták azt elfedni, hogy a forgatókönyv a történetet bántóan leegyszerűsítette (és helyenként teljesen félreértette/értelmezte), szinte egy olvasónapló szintjére, és képtelen volt annak komplexitását átadni. A fél „adaptáció” pedig a chile-i kult-rendező, Alejandro Jodorowsky sajátos vízióját mutatja be és egy soha el nem készült film terveit, rettentő inspiráló módon. Hogy ne lehetne lelkesedni azért az ötletért, hogy Salvador Dali játssza IV. Shaddam császárt?!

Csillagos-sávos világmegmentés Nr. sok - A függetlenség napja

„Alig egy óra múlva gépeink csatlakoznak a világszerte harcba lépő egységekhez és kezdetét veszi az emberiség történetének legnagyobb légi csatája. Emberiség… A mai napon ez a szó új értelmet nyer. Többé nem oszthatnak meg minket jelentéktelen ellentétek. A közös érdek egyesíti a Föld összes nemzetét. Talán a végzet akarata, hogy ma épp július negyedike van; ma ismét meg kell küzdenünk a szabadságunkért. Most nem zsarnokság vagy elnyomás fenyeget minket, hanem a megsemmisítés. Azért harcolunk, hogy élhessünk. A puszta létünk a tét, és ha ma megnyerjük ezt a csatát, akkor július negyedikét többé nem amerikai ünnepként tartják majd számon, hanem mint azt a napot, amikor az emberiség kijelentette, nem tűnünk el némán a semmiben! Ha el kell vesznünk, harcban vesszünk el! Harcolunk az életünkért, a túlélésért és ma megünnepeljük a függetlenség napját!”

Nehéz (bár nem lehetetlen) ennél giccsesebb, banálisabb, mégis lelkesítő és leginkább az 1990-es éveket tükröző szöveget találni az amerikai blockbusterekből. A függetlenség napja (Independence Day, 1996), minden ostobasága, felületessége és egyszerűsége ellenére is, vagy éppen ezért, testesítette meg az 1990-es éveket. Mert mi is történt? 1989-ben leomlott a berlini fal, véget ért a hidegháború, az amerikai kulturális és (részben) katonai hegemónia biztosnak tűnt, bővültek a szövetségi rendszerek, a gazdaságban pedig ez volt a konjunktúra időszaka, a legtöbb amerikai egy kicsit jobban élt, mint őseik (főleg a fehér középosztálybeli közönség, akinek ízlése dominálta a mozikat). Még a csóró Kelet-Európába is jutott a hurráoptimizmusból: megtörtént a rendszerváltást, megérkezett a demokrácia, szabadabbak lettünk és mindenki reménykedett a szép jövőben. Hogy ennek a felemelkedésnek milyen árnyoldalai voltak, hogyan alakult az élet a harmadik világban, azt még talán kevéssé tudtuk, talán egy kicsit ártatlanok voltunk. Csak ebben a korban készülhetett el ez a film (amelynek további, főleg az USÁ-t érintő hátteréről többet meg lehet tudni Lindsay Ellis remek videójából).

Egyedi fűszerkeverék akciófilmhez - Total Recall

Amikor először láttam a Total Recall - Az emlékmást (Total Recall, 1990), valamikor tinédzserként, nem úgy tűnt, mintha túlságosan adna a nüanszokra. Inkább egy tipikus ’80-as évekbeli akciófilmnek látszott, ahol a tökös főhős lezúzza az ellent és megmenti a világot, vagy legalábbis a Marsot. És ez a benyomásom nem is igazán változott, egészen az utóbbi pár évig. De ezektől a gondolatoktól nem kezdtem el máshogy értékelni, mint egy remek akciófilmet; inkább csak úgy tekintek rá, mint amit megszórtak pár jól kiválasztott fűszerrel: érdekesebbé teszik az összbenyomást, de nem nyomják el az eredeti ízeket.

"Sorry, Quaid. Your whole life is just a dream."

 

A film Philip K. Dick egy novellája (We Can Remember It For You Wholesale; magyarul: Emlékmás, in. Különvélemény, Szukits, 2002) alapján készült: mint a szerző sok más írása ez is az identitás, a valóságérzékelés és a tudatmanipuláció kérdéseivel játszik el, végig lebegtetve, valóban megtörténtek-e a leírt események. Ugyanezen kérdéseket az adaptáció is felveti; a történet bevezetésében valóban vannak bizonytalanságra okot adó jelenetek: Lori (Sharon Stone), a főszereplő, Quaid (Arnold Schwarzenegger) felesége, kétértelmű gesztusokkal operál, de más szereplőktől, így munkatársaktól is kapunk érdekes pillanatokat; a Rekallnál történő beültetés előtti kérések egy az egyben megfeleltethetőek a később megvalósultaknak (titkosügynök-küldetés; idegen faj és berendezése; kék ég a Marson), de a főhős szerelme, Melina (Rachel Ticotin) is ebbe a fantáziába illik. A történet egy pontján még egy pszichológus is belép a történetbe, hogy meggyőzze Quaidet, éppen kiég az elméje (vajon a Mátrix innen vette a piros kapszulát?), de végül innen sem kapunk egyértelmű válaszokat. Hogy ez a szál mégsem lesz kellően hatásos, azt leginkább két dolog okozza: a film tempója és stílusa, valamint a szereplőválasztás.

Szokatlan romantika - Terminátor

„John Connor gave me a picture of you once. I didn't know why at the time. It was very old - torn, faded. You were young like you are now. You seemed just a little sad. I used to always wonder what you were thinking at that moment.”

Kínosan személyes leszek és elmesélem, hogy tinédzserkoromban nagyon-nagyon romantikus voltam. Nem néztem mindent rózsaszín szemüvegen keresztül, de olyannyira rá voltam függve a románcokra, köszönhetően többek között a párkapcsolat hiányának, hogy minden olvasmányomban és filmélményemben azt kerestem. A tipikus hollywoodi narratíva öntudatlan felismerésével mindig ráhibáztam, melyik szereplőknek kellene összejönniük, és szurkoltam, majd ráfüggtem ezekre, kialakítva belőlük valami képet a kapcsolatokról – amit aztán az élet később szépen felülírt. De miért mesélem ezt el az 1980-as évek egyik legsikeresebb akciófilmje kapcsán? Nos, nekem a Terminátor – A halálosztó (The Terminator, 1984) az egyik kedvenc romantikus filmem.

Szokatlan a zsánermeghatározás, hiszen nem tűnik túlságosan megalapozottnak. Végső soron azonban a film magjában mégis ott találunk két fiatalt, akik szokatlan körülmények között, de egymásba gabalyodnak és mély lelki kötődés alakul ki közöttük. Hogy ez mennyiben köszönhető a stressznek és az adrenalinnak, no meg összetett pszichológiai tünetegyütteseknek, az más kérdés. Engem mégis megfogott a románc, kicsit beleszerettem Kyle Reese-be (Michael Biehn, aki később az Aliensben is meghódított), és biztosan szerettem volna Sarah Connor (Linda Hamilton) is lenni. Hogy ez mit árul el rólam, abba nem menjünk bele, de hát egy fiatal lány elméje közel sem annyira rózsás és ártatlan, mint egyesek hinni szeretnék.

Visszavágó a dzsungelnek - Ragadozó

A cikk eredetileg az SFMagon jelent meg (és szerintem az egyik legjobb írásom). Igazából az utóbbi években jöttem rá, hogy én is egy nosztalgikus néző lettem, aki gyerekkora/tinédzserkora filmjeit mindig felül fogja értékelni. Persze ennél sokkal szélesebb a palettám, de mindig szívesen térek vissza ehhez az évtizedhez - és annak hőseihez is. És ahogy telnek az évek egyre többre értékelem Arnold Schwarzeneggert is. Így a következő két hétben négy, általam klasszikusnak tartott filmjéről is lesz bejegyzés. A Ragadozó (Predator, 1987) nem került be az 1001 film válogatásába, de attól még látni kell.

* * *

„You’re one… *ugly* motherfucker!”

Mi sem mutatta kis hazánkban leginkább egy karakter popkultúrai beágyazottságát az 1990-es években, mint hogy regény készült belőle. No, nem a hamis Predator-logó alatt megjelent Valhallás „klasszikusokra” gondolok, hanem az olyan abszolút nyúlásokra, mint a Malcolm M. Webster (akinek eredeti nevét, bár próbáltam, nem tudtam kideríteni) nevével fémjelzett Idegen-széria. Szóval megpendített valamit a néplélekben, ez tény. Bár én jóval később, már tévében láttam, a Predator nekem is a kedvenc mozis szörnyemmé vált – persze csak az alien után.

 „I ain’t got time to bleed.”

 Mi is lehet a siker titka? A csúcsformában lévő Schwarzenegger és tesztoszteronnal dúsított társai? A faék egyszerűségű sztori egy balul sikerült küldetésről? Az emlékezetes szörny-dizájn? A hangulatos zene? Valószínűleg ez mind együtt, azzal kiegészülve, hogy talán a legfogékonyabb korban ért sokakat: a videózás, majd a kereskedelmi tévézés hajnalán sokan pont tinédzserek voltunk, és mikor szerez az ember kedvenceket, ha nem ekkor?

Félelmetes drúgjaink - Mechanikus narancs

 Ez a cikk eredetileg az SFmagon jelent meg, a Retromozi sorozat keretében. Igazából kicsit rövid, ezer dologról lehetett volna írni a film kapcsán. Talán még egy dolgot megemlítek azzal kapcsolatban, Stanley Kubrick milyen zseniális vizuális történetmesélő. A mai napig lenyűgöz az a jelenet, ahogy Alex lelepleződik a film vége felé, hogyan használja fel a zenét (a Singin' in the Rain dallamait) a rendezés arra, hogy lebuktassa a korábbi elkövetőt, nem rágja a szánkba a megoldást, de minden ott van a képekben és a hangokban, különösen az áldozat arcán.

Disclaimer: Mindenkinek vannak tartozásai az irodalom felé, nekem az egyik ilyen Anthony Burgess Gépnarancsa. Emiatt adaptációs szempontokról egyáltalán nem lesz szó a cikkben.

Hozzá vagyunk szokva ahhoz, hogy a legtöbb történet főszereplője fejlődik, alakul, egy felismerhető fejlődési útvonalat jár be. Elindul valahonnan és eljut valahová; ez lehet pozitív vagy negatív irány, de van valami irány. És mit kezdünk azokkal a főszereplőkkel, akikre ez nem igaz? A legutóbbi példa erre mondjuk Paddington: az ő kedvessége a körülötte lévőkre hat, ő viszont nem változik. És ilyen karakter Alex DeLarge is: a film egyik legnagyobb pofonja volt számomra, hogy ugyanott fejezte be, ahol elkezdte. De személyiségfejlődés helyett inkább azt látjuk, hogyan kezeli személyét és életét a társadalom egésze.

A Mechanikus narancs (A Clockwork Orange, 1971) minden idők egyik legjobb karakterbemutatásával kezdődik: Alex DeLarge ül a bárban, tekintetében ott munkál a veszély, de még visszafogja magát, közben Henry Purcell II. Mária királynő halálára íródott miséjének elektronikusan eltorzított változata szól. És már mindent tudunk a figuráról, a környezetről. Majd megnézhetjük Alex történet oda-vissza: ugyanazok az elemek ismétlődnek a hajléktalan férfival, a csapaton belüli harcokkal és a vidéki ház megszállásával, csak az irányuk más. Úgy tűnik, főszereplőnk csak zuhan: először a börtön, majd az erőszakosságát kigyógyító kezelés, ami kiveszi a kezéből az egyetlen megküzdési mechanizmust, amit ismer, végül az öngyilkosság. Mindez azonban csak látszólagos, mert Kicsi Alex nem változik, lélekben erőszakos és szexfüggő marad, csak nem tudja ezt megélni. Így lesz a film zárása egy hideglelős pillanat: mert nem csak, hogy visszakerültünk oda, ahol elkezdődött a fiú története, de ráadásul még hivatalos megerősítést is kapott az életéhez.

Túlélni az űrt – Gravitáció

 Az írás eredetileg az SFmagon jelent meg. Elég lelkes voltam 2013-ban a filmmel kapcsolatban, de azóta sem vitt rá a lélek, hogy újranézzem, szóval lehet, amit írtam, annyira már nem áll meg. Mondjuk a vizuálitásában talán ma sem lehetne kivetnivalót találni.

Amikor először hallottam Alfonso Cuarón új alkotásáról, a Gravitációról (Gravity, 2013), egyáltalán nem hozott lázba. A néző könnyen megcsömörlik attól, hogy folyamatosan nagyszerűnek tűnő filmekkel bombázzák, amelyek aztán nem hoznak mást, csak csalódást. Azonban folyamatosan jöttek az izgalmas előzetesek, hírek a fesztiváli bemutatókról, lelkendező kritikák és szépen lassan azon kaptam magam, hogy ott zizeg a fejemben egy hang, hogy ezt meg kell néznem. Végül talán egy kicsivel kevesebbet kaptam, mint vártam, de gazdagabb lettem egy gyönyörködtető, mégis intelligens filmmel.

Mert azt már a kezdet kezdetén le kell szögezni: ez nem az a mozi, amit otthon, kisképernyőn élvezni lehet. Az alkotóknak sikerült végre igazán kreatív módon kihasználniuk a 3D előnyeit, a magam részéről pedig Emmanuel Lubezki operatőrnek már most Oscar-díjat adnék. A fényképezés elsőrangú, itt a látvány az egyik úr: a felhőkkel borított óceánok, a Nílus kivilágított partja, az éjszakai fény vibrálása teszik igazi élménnyé, amikor képes vagy azt tátott szájjal bámulni, ahogy a pörgő főhősnő sisakján tükröződik a Föld látképe.

Ezek a képek rögtön berántanak a történet középpontjába, ami rögvest egy bravúros snittel nyit: közel negyed órányi, vágás nélküli jelenet, ami lazán bemutatja nem csak az űrhajósok küldetését, de magukat a karaktereket is. A békés világűr, majd a pusztítás okozta káosz éles ellentétben áll egymással, és elindít bennünket azon a hullámvasúton, amely nem ereszt egészen a végkifejletig.

Az alkotó mítosza – Utazás a Holdba, A leleményes Hugo

1895-ben megmozdult a kép. A Lumière-fivérek kinematográfja hétköznapi eseményeket jelenített meg, a hatás mégis elementáris volt. A nézők megijedtek a feléjük közeledő vonattól, nézték, hogy mennek haza a gyári munkások, nevettek a megöntözött öntöző esetén. De hamarosan felmerült az ötlet, hogy használjuk mesélésre a mozgóképet. Ennek egyik első alkalmazója Georges Méliès volt.

Méliès számára nem volt idegen a mágia: kevésbé érdekelte apja cipőgyára és az abban folyó munka, de már fiatalon is szeretett rajzolni, majd sokáig bűvészként dolgozott Párizsban, saját színházában. Mindenféle trükkökkel és illúziókkal foglalkozott, így talán nem meglepő, hogy rögtön lenyűgözte a mozgókép. Közel 500 filmet készített élete során, saját párizsi „filmstúdiójában”, melyekből 200 maradt fent – a felvételek egy részét a francia hadsereg foglalta le a háború alatt (ezüstöt és celluloidot nyertek belőle, a többi anyagból pedig cipősarkak készültek), másik részét maga Méliès égette el, miután üzleti nehézségek következtében elveszítette stúdióját.

Egy újságíró cyberpunk hétköznapjai a Városban - Warren Ellis – Darick Robertson: Transmetropolitan

Mindig is nagyra tartottam az újságírókat, különösen az oknyomozó újságírókat. Annyira, hogy én is az akartam lenni. Ha innen nézem, tökéletes olvasmánynak tűnt a Transmetropolitan. Hogy mégis voltak kétségeim, az a tematikának szólt - O cyberpunk, wherefore art thou cyberpunk? Végül mégis meggyőzött és ebben legnagyobb szerepe a társadalmi kérdések ábrázolásának volt, nem a sci-fi kulisszáknak.

Spider Jerusalem ugyanis egy közel tökéletes főhős. Nem azért, mert annyira jó ember lenne, egy erkölcsi iránytű, akinek láttán jobban érezzük magunkat a világban. Éppen az ellenkezője: ellenszenves és erőszakos, harsány és sérült, de mégis így illeszkedik be abba a világba, amit a képregény ábrázol. A cyberpunk kiterjesztett, minden szabadságvágyunk megélésére kárhoztatott valóságának embertelensége őt sem hagyta érintetlenül, de egy valamiben végig megőrizte integritását: a hivatásában.

Az újságírói ethosz örök kérdései merülnek fel a lapokon: az emberek tájékoztatása, hogy a legjobb döntést tudják meghozni; az igazság felfedése, ha létezik egyáltalán széttöredezett világunkban bármi, ami igaz; hangot adni azoknak, akiket senki más nem hall. Jerusalem kiállása különösen felértékelődik egy olyan világban, ami már elfelejtette az oknyomozást: ahol ontják ránk a tényeket, az adatokat, a véleményeket, a hangzavarból kiszűrni a lényeget talán még nehezebb és épp ezért, még fontosabb. A pózok, a világfájdalom és –gyűlölet mögött fel-felsejlenek ezek a célok, különösen az elnyomottak melletti kiállás és szolidaritás (többek között a tranziensek történetében: Az év nyara – Árnyak között – Fenn a tetőn hármasában), mellyel párhuzamosan jelenik meg a hatalom embereivel (legyen az bármilyen kicsi vagy marginális is) szembeni kíméletlen kritika és gúny (mint a Bő lére eresztve epizódban, vagy A rohadék éve történetfolyamában).

Egy galaxissal odébb, egy minőségi szinttel lejjebb - Filippov Gábor – Nagy Ádám – Tóth Csaba (szerk.): Egy galaxissal odébb

Szeretem a kreatív ötleteket, kezdeményezéseket. Ezért is örültem nagyon, mikor 4 éve kezdetét vette Tóth Csaba szövegezésében/szerkesztésében a spekulatív fikciót különböző tudományágak felől vizsgáló könyvsorozat. Az első két kötet simogatta „társadalomtudós” énem, a következő évek kiadásai azonban kimaradtak. Ezért is örültem, amikor kényszerű otthonlétem hosszú hónapjai után, könyves események híján végre bemerészkedtem egy könyvesboltba és beszereztem a legfrissebb részt, az Egy galaxissal odébb címűt. Sajnos, kiderült, hogy a koronavírus nem csak a társasági életemnek, de ezúttal a pénztárcámnak is ártott.

A legfrissebb kötetről ugyanis az a legkevesebb, amit mondhatok, hogy nem teljesíti vállalását. Annyiban persze igen, hogy könyv, amit kinyomtattak és kézbe lehet venni, csak nem biztos, hogy ezt érdemes megtenni. Az eredeti alapkoncepció ugyanis az volt, hogy különböző zsánerű regényeket, filmeket elemeztek a szerzők egy adott tudományterület, annak egy elmélete fényében. Tehát szinte minden esetben volt konkrét kapcsolódási pont az elemzett könyv és a tudományos tézis között; ahol nem, ott nem szabályról, inkább kivételről volt szó.

Az ötödik részre azonban mintha ezt elfelejtették volna a szerzők: a legtöbb esetben inkább tudományos ismeretterjesztő cikkeket kapunk, amik nyomokban fikciós műveket is tartalmaznak, de a konkrét kapcsolat nem minden esetben vizsgálható. A tárgyalt írások (durva közelítéssel) felében nem történik konkrét elemzés, a „tárgyalt” könyvek, filmek éppen csak háttérül szolgálnak, de semmi új információt, gondolkodnivalót nem kapunk az adott mű értelmezéséhez. Nem szeretném azt sugallni, hogy a felvetett témák nem érdekesek, de azt igen, hogy a vállalt cél nem teljesült ezeknél az esszéknél. 

De a rajongók élete nem csak játék és mese – Star Wars: Bizonyos szemszögből

A popkultúrának vannak fejőstehenei. Olyan történetek, világok, amik nemcsak túl nagyok ahhoz, hogy megbukjanak, de ahhoz is, hogy érdektelenek legyenek. A Star Wars is ilyen. A logóval nemcsak uzsonnástáskákat és vécécsészéket, de persze könyveket is el lehet adni tucatszám. Ezek között akad persze jó is, rossz is, de amikor egy 40 éves megemlékezést olvas az ember, mégis arra vágyik, hogy most odategyék magukat az alkotók, és ne csak a név, a marketing vigye el a hátán a kötetet.

A Star Wars: Bizonyos szemszögből esetén a szerkesztő megjelölésének hiánya intő jelként kellett volna feltűnjön, de hát óvatlan voltam. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a könyv szőröstül-bőröstül rossz, csak olyan, mintha a gyeplőt bedobták volna a lovak közé, aztán csodálkozunk, hogy mindenki ment a maga útján. Mindenképpen kellett volna egy erőskezű valaki, aki összefogja az írókat és nem hagyja, hogy ugyanazt a két perces epizódot többen dolgozzák fel, vagy hogy ugyanaz a szemszög, mint pl. a Halálcsillag ellen repülő pilótáké, indokolatlanul sokszor kerüljön elő. Nem mellesleg egyes történetekre is ráfért volna egy komolyabb szerkesztés. Így ebből a válogatásból csak az tűnt ki, hogy aki egyébként is jó író, mint pl. Ken Liu, az nem véletlenül az.

Pont Liu novellája az egyik, ami megmutatja, mennyire jó is lehetett volna ez a kötet, ha a szerzők el mernek rugaszkodni a megszokott sablonoktól és a pátoszos jelenetektől és érzelmektől. Mert a legtöbben megmaradtak a „Birodalom rossz”-mélységű mondanivalónál, holott azért ezen már túllépett a Star Wars (gondoljunk csak a nem túl kedvelt Az utolsó Jedire, ami a mainstream vonalba is behozta ezeket a témákat). Hiányoltam azokat a szempontokat, amik esetleg megmutatják, hogy a világegyetemben nem minden fekete és fehér, a Birodalom is van, akiknek jót hozott. A Gikszer tett ezen téma irányába kísérletet, de a kivitelezés nem volt tökéletes. Viszont Doctor Aphra története, Az elsütőbillentyű tökéletesen árnyalt és érzékeny kivitelezésű, képes távolabbról pillantást venni az eseményekre, nem csak az egyértelmű szemszögekből.

Feljegyzések a geekség egérlyukából - Ernest Cline: Ready Player One

Nem fogom szeretni, sőt, utálni fogom ezt a könyvet, szólt sommás megállapításom, mielőtt a kezembe vettem (bár ezt írtam már másutt). És, hát, be kell ismernem, hogy részben tévedtem. Mert ez a könyv szerethető, sokkal inkább, mint balvégzetű utódja, az Armada. Ennek ellenére kritikátlanul képtelen vagyok rajongani érte.

A Ready Player One ismét csak egy tökéletes esszenciája a geekségnek, az 1980-as évek nosztalgiájának (aminek persze én is képes vagyok felülni, ld. synthwave) és a hollywoodi sablonoknak. Vegyük a régi filmek tökéletes három pilléres szerkezetét: mutassuk be a hőst és vázoljuk fel a konfliktust; növeljük a feszültséget a leszámolásig, benne azzal a szokásos fordulattal, hogy a hősnek muszáj csalódnia és emiatt változnia; majd hozzunk megnyugvást hőseinknek. Eddig rendben is vagyon, Cline kipipál minden összetevőt, jól építi fel a cselekményt, végig izgalmas és alapvetően lebilincselő a történet, még akkor is, ha a fent vázoltak alapján a legordasabb sablonokkal népesíti be (aminek egy része, ha már geekség, a Scott Pilgrimben sokkal jobb volt). Gonosz, arctalan nagyvállalat, akinek vezetője a legkevésbé jellemzett gonosz az utóbbi időben; kisebbségi, de legalábbis külföldi mellékszereplők; varázslószerű mentorfigura; titokzatos milliomos; küldetés, amit csak a legkisebb királyfi tud megoldani – a mesék legalapvetőbb kellékei modern külsőben.

Slowing down in the grass - Könyvfesztivál 2018

Egy nagyon zűrös hét, sőt időszak után próbáltam meg lelazulni egy hosszú hétvégére Budapesten, a Könyvfesztiválon. Ami azzal indult, hogy majdnem sírva fakadtam a vonaton, mert hirtelen akart kijönni az összes feszültség az elmúlt hetekből, a munka, a felújítás és egyéb gondok miatt. Mire megérkeztem Gáborhoz, már masszívan könnyeztem, így próbáltam egy kicsit összeszedni magam. Hamarosan el is indultunk a Millenárisra a napsütésben, ahol már jobban is éreztem magam.

Every time Tamaris time

A tavalyi évhez hasonlóan idén is azzal indultam neki, hogy nem nagyon vásárolok könyveket. Ezt úgy akartam átvészelni, hogy ismerősöknek vettem gyerekkönyveket – mindig jó egy kis Maszatot olvasni. Miután ezzel gyorsan megvoltunk, elkezdtünk körbenézni. Rögtön össze is futottunk az Ekultura-brigáddal; Dominik és Tamás idén is diktafonnal és fényképezőgéppel szaladgált, interjúzott, tájékozódott, szállította a friss híreket.

Továbbmenve szembejött Botond, majd röviddel utána Szélesi Sándor és Vancsó Éva is. A múlt heti kis blogos csörténket alig említve csevegtünk pár percig, majd kicsit megpihenve az emeleten beszélgettünk Tamással és Vivivel (akivel idén találkoztam először, bár netről már ismerjük egymást) kiegészülve a könyvkiadás kérdéseiről, különösen arról, jó lenne-e, ha nyilvánosságra kerülnének az eladott példányszámok. Mindenki érvelt a maga igaza mellett, de nagy igazságokat nem tudtunk megfogalmazni. Bár érdekes volt arról spekulálni emellett, hogy vajon mennyit érhet a Disney-nek a magyar piac, megmentene-e egy magyar kiadót…

Csapás a múltból - SFF blogszcéna és irodalomkritika röviden

A napokban szembejött velem egy blogbejegyzés, amitől tisztára nosztalgikus hangulatba kerültem - mintha 5 évvel (vagy inkább 10?!) korábban lenne. De igazából ez a téma annyira aktuális, hogy évek óta nem tudunk továbblépni rajta a haza SFF-ben. Ez pedig a bloggerek megítélése és az irodalomkritika hiánya. Szélesi Sándor író ugyanis ezzel foglalkozik, immáron sokadjára kerül elő ez a téma. És mivel megszólítva érzem magam, ezért pár szóban szeretnék reflektálni ezekre.
 

Amikor okos emberek írnak...
 

Elsőként pár gondolat azokra a részekre, amik kevésbé érintenek, mint blogger: az irodalomkritika témájában. A szerző álláspontja szerint kevés a tudományos igényű recepció a spekulatív fikció körében, különösen a hazai művek tekintetében. Szerinte csak elvétve, egyfajta szabályt erősítő kivételként jelennek meg ilyen írások, ami szerinte a hazai SFF-kultúra komoly hiányossága.
 

Egyrészről egyetértek a szerzővel, valóban kevés irodalomkritikai mélységű elméleti munka születik a hazai SFF művekkel kapcsolatban - vagy legalábbis nem “üti át a falat”, nem feltétlenül jut el a széles olvasóközönséghez. Teszem hozzá, nem is biztos, hogy ez szükséges, hiszen a tudományos igényességű munkák sokszor szólnak inkább a szűk akadémiai közeghez, mint a nagyközönséghez, de úgy gondolom, az olvasmányos szövegekre ezen a téren is szükség van.
 

Viszont azért azt nem mondanám, hogy egyáltalán nem születnek ilyenek a hazai szcénában. Sőt, inkább azzal találkozom, hogy, aki keres, az egyre több ilyet talál. Ahogy a szerző is említi: a Prae egyre gyakrabban hoz ki popkultúrával foglalkozó különszámokat, megindultak olyan rajongói magazinok (mint az Azilum), amelyek közölnek tanulmányokat is, az MA Popkult blogja rövid terjedelemben, de rendszeresen közöl írásokat. (BTW érdekes módon, pont a Galaktika, az egyetlen itthoni SFF folyóirat nem foglalkozik az irodalomkritikával) Ez a téma összefügg azzal is, hogy egyre több helyen lesz a popkultúra az egyetemi oktatás része, így egyre nagyobb az esélye, hogy tudományos igényességű szövegek szülessenek.
 

Az utóbbi évek magyar SFF regényei ráadásul kiáltottak az összetett cikkekért. Moskát Anita Horgonyhelye a populáris újságírás figyelmét is magára vonta, Veres Attila Odakint sötétebb című regénye tanulmányok sokaságát ihlette, de legújabban Brandon Hackett Xeno-ja hozott sok-sok új szöveget (említhetném Sepsi László Pinky-jét is, de itt a szerző inkább a szépirodalom, mint a zsáner felől jött). Látok változást, ha nem is gyorsan, és ez jó.
 

Ultimate evil
 

De térjünk át egy másik, számomra jóval húsbavágóbb témára: a bloggerekre és felelősségükre. Úgy értelmeztem, hogy a cikkben Szélesi felrója a hazai blogger-közösségnek, hogy nem elfogulatlanul alkot, egyes kiadók tevékenységével nem foglalkozik, félreértelmezi a kritika fogalmát, indokolatlanul “lehúz” egyes kiadókat, írókat (a felsorolás tetszőlegesen bővíthető).

Idegenek?! - háromféle földönkívüliség a modern magyar sci-fiből

2017-ben három magyar SFF regény is megjelent, amiben fontos szerepet játszanak az idegen lények: László Zoltántól a Távolvíz, Veres Attilától az Odakint sötétebb és Brandon Hackettől a Xeno. A molyon született egy kihívás mindhárom kötet elolvasására és összehasonlítására. Ugyan sok szempontból (pl. az elbeszélő személye, történet, konfliktusok, popkultúra beemelése, a világbemutatás során felhasznált rövid szövegrészletek vagy éppen Magyarország szerepeltetése) meg lehetne vizsgálni a hasonlóságokat és különbségeket; a legérdekesebb tárgynak maguk az idegen fajok és regénybeli szerepük tűnt. Röviden felvázolom az egyes regények és az abban szereplő fajok jellemzőit, majd utána, hogy milyen különbségek tehetőek közöttük.

Az Odakint sötétebbet veszem elsőként, mert az mind műfajában, mind stílusában kakukktojás a másik kettőhöz képest. Veres Attila könyve az én olvasatomban egy weird fantasy, míg a másik két regény egyértelműen sci-fi. Ez előbbi egyfajta apokaliptikus vízió, nyakon öntve némi mitológiával, a pusztulás előérzetével, modern magyar céltalansággal és a fiatalok útkeresésével. Az idegen faj, a cellofoidák egy ismeretlen esemény (az "Esemény") hatására tűnnek fel a Földön, kizárólag Magyarország egyik, nem meghatározott megyéjében. Megjelenésükkel egyidejűleg az erdőből eltűntek a baglyok, bájos Twin Peaks-parafrázisként (“The owls are not what they seem”). Egy ideig vadászták őket, majd az emberiség rájön, hogy az általuk termelt anyag, az ún. kristálytej gyógyítja a rákot. Ezt követően farmokat hoztak létre és ott gondozzák a megmaradt példányokat.

László Zoltán Távolvíz című regényében szintén egyik napról a másikra jelennek meg a Földön idegen lények, a kreatúrák vagy röviden kreák. A vízhez kötődnek, nem emlékeznek semmire fajuk múltjából, viszont az emberekénél fejlettebb technológiát hoztak magukkal. Egyetlen, általuk közölt céljuk az emberiség szolgálata. A hajó, amivel érkeztek, a regény valóságában folyamatos kutatás terepe; a tudósok, így egyik főszereplőnk is, ezen keresztül próbálnak megtudni mindent az idegen lényekről. Így a kreák maguk egyfajta kiindulópontjai és céljai az eseményeknek.

A Xeno szintén egy “eseménnyel” indít: hatalmas űrhajókkal megjelennek a migrátorok, és ellenőrzésük alá vonják az emberiséget, majd a Földre telepítenek gyarmatvilágaikból 2 további fajt: a firkákat és a hidrákat. Az előbbiek színkódokkal, két csatornán kommunikáló, komoly művészeti érzékkel és alkotói képességgel rendelkező, majdhogy nem kényszeresen alkotó csoport, míg az utóbbiak egy titkolódzó, az emberéhez hasonló értelemmel bíró, tengerben élő faj. Létezik egy további típus, az eddigieket meghaladó technikai fejlettséggel rendelkező ostorosok, akik agresszívek és kilenc csatornás, hőalapú kommunikációjuk megfejthetetlennek bizonyul. Egy, firkákat, hidrákat és embereket tömörítő és a kölcsönös bizalmatlanság miatt nehezen összeálló titkos szövetség pedig azt a célt tűzte maga elé, hogy eltüntesse a migrátorokat a világokból, melyhez a kutatás az ostorosok világán indul.

Sokkterápia - Brandon Hackett: Xeno

Az első sokkon éppen csak túlesve kell megmondanom, mennyire meg vagyok lepve. Brandon Hackett könyvei eddig a lehető legritkább esetben kötöttek le, általában az első pár oldal után félreraktam őket (bár ezt már anno Az ember könyvénél is leírtam). A Xeno viszont az elmúlt évek egyik, ha nem a legjobb magyar sci-fi regénye. Pont.

A Xeno története abból az alaphelyzetből indul ki, hogy a Földön egyik pillanatról a másikra megjelenik egy idegen faj, aki féreglyukak segítségével összeköti az emberi civilizációt három másik fajjal: az alkotáskényszeres firkákkal, a titkolódzó hidrákkal és a megfejthetetlen ostorosokkal. A migrátoroknak nevezett szuperfaj nem látható, csak a szónokoknak nevezett, kiürített elméjű példányokon kommunikál, cserébe önkényesen mozgatja, irányítja a fajokat és semmit nem árul el céljairól. Az együttműködésre egyébként nem hajlandó firkák és hidrák összefognak a xenofób emberiséggel, hogy együtt eljutva a migrátorok központjába, az Eredőbe, megfejtsék a rejtélyt, ami erre a három bolygóra hozta őket és megszabaduljanak tőlük.

A várakozáson felüli és a troll – Star Wars: Az utolsó Jedik

A rajongó a leghálátlanabb néző, mondta öcsém, mikor Az utolsó Jedik megtekintése után sétáltunk hazafelé. Nem is éreztem magamban akkora közléskényszert, mint két évvel ezelőtt. Még akkor sem, ha megvalósult az akkori vágyam és a sorozat kezdi leszedegetni magáról a régi utánérzések láncait és a saját lábán kíván megélni, hála Rian Johnson munkájának. A film végül mégis a fantasztikus és a jó közötti mezsgyén egyensúlyozik, ami végül is nem rossz. Csak nem elég.

Pedig végre elszakadtak az eredeti trilógia nyomvonalától és bár pár ponton felsejlik A Birodalom visszavág árnya (menekül az Ellenállás, elmegyünk egy menő bolygóra segítségért, az Első Rend tisztjei legtöbbször inkompetens majmok, el kell jutni a Jedi mesterhez tanulni), de ezek csak kisebb betoldások. Az utolsó Jedik ugyanis ezen belül megalkotta a saját vonalát, amihez következetesen ragaszkodik. Nem akarok spoilerezni, de a film legnagyobb erénye Rey és Kylo Ren kapcsolatának alakulása. Ha hiányolta valaki a személyiségfejlődést és a lélektant a Star Warsból, most megkapja, mégpedig nagyszerűen. A karaktereket sikerült remek irányba elindítani és hozzájuk kapcsolódnak a film legjobb fordulatai. Rey személyisége árnyalódik, kezd eltűnni a naivitás és helyette inkább a megértés és az elfogadás kerül előtérbe, amit Daisy Ridley ügyesen mutat be; míg Kylo esetén a régi vívódás okoz nehéz perceket, de kezdünk továbblépni a gyerekkoron, ami Adam Driver arcán jól lekövethető. Régen volt ennyire meglepő a galaxis.

Felesleges köldöknézés - Alien: Covenant

Tegnap elég húzós estém volt; este héttől színház, fél 11-től pedig az új Alien-mozi. És bármennyire nem tűnik összeillőnek a két dolog, a végén mégis közös nevezőre hoztam őket: mindkét alkotás kevésnek bizonyult a maga módján. Az Utánképzés ittas vezetőknek, bár rendkívül szórakoztató és vicces előadás volt, a végén nem adott semmit: nem vált egy bevállalósabb szatírává, de egy komolyabb drámává sem. Valahol az Alien: Covenant is két szék között a pad alá esett: nem tudott kiteljesedni sem filozófiai, sem a horror síkján.

Azon gondolkodtam, mennyire jó is az nekünk, hogy Ridley Scott ennyire erőlteti a mitológiaépítést. Az Alien-filmek ugyanis valahol pont azért működtek, mert a lényeket nem kellett megideologizálni: félelmetesek, megrendítően idegenek és így teljességgel érthetetlenek voltak számunkra. Ez adta a sorozat egyik fő vonzerejét, és az előzményekből pont ez tűnt el. Persze a Prometheus nem csak azért nem működött, mert háttértörténetet kreált szörnyeinkhez (vagy mert szinte teljességgel hiányoztak a filmből), de kétségkívül lényeges elem volt az erőltetett filozófia a sztori hátterében. Az Alien: Covenantnek ugyan nem ez a fő vonulata, azonban jelen van, viszont ennek ellenére (vagy éppen ezért) sikerült teljesen kiherélnie a franchise-t.

Ebben a moziban ugyanis nem félelmetesek igazán kedvenc xenomorfjaink. Kapunk persze vért és öldöklést, itt láthatjuk szinte először őket nyílt terepen, nem klausztrofób űrhajóbelsőkben akciózni (ha a AvP-filmeket nem nézzük), ugyanakkor jeleneteikből hiányzik szinte mindenfajta feszültség, csak zsigeri félelemkeltés zajlik. Vannak persze ügyes beállítások, sokszor hatásvadász módon használja fel a kikelés aktusát a mozi, de mégsem ettől a filmtől lesznek rémálmaim a jövőben. Végig azt éreztem, hogy hiába akar az idegenek eredetéről is mesélni, mégis hagyja elsikkadni őket abban a pár akciójelenetben. Helyettük egy teljesen másfajta antagonistát kapunk: az ember saját teremtményét, Davidet.

A csalódás anatómiája - Prometheus

Most, harmadik megtekintésre jöttem rá, hogy mennyire akartam szeretni ezt a filmet, mennyire vágytam rá, hogy jó legyen. Annak idején a moziban sem éreztem mást, mint színtiszta csalódást és haragot, hogy egy ilyen remek világot így hagynak elsikkadni a nagyravágyásban. Pedig akár értékelhettem volna, hogy valaki végre nem a megszokott panelokat akarja használni egy folytatás/előzmény film esetében. Nos, ehhez talán az kellett volna, hogy a végeredmény jó legyen. Azóta időről időre előveszem, változott-e esetleg egy fikarcnyit is a véleményem. Most éppen az Alien: Covenant-re való várakozás ébresztette fel az újranézés igényét, de meg kell állapítanom, hiába a magyarázatok, a bővítések, a részletinformációk, nem lett jobb a film.

A quadrológia sem volt tökéletes, mégis meg tudtam bocsátani hibáit, mert ha másként nem, remekül működtek a sci-fi mellett akciófilmként vagy éppen horrorként. A Prometheus ellenben sokkal nagyobb élményt ígért: az eredeti kulisszák hitélménnyel való feltöltését; hogy láthatjuk, ahogy a teremtés mítosza összecsap a tudománnyal a Mérnökök keresése közben. Hogy az ember megtudja teremtése körülményeit. Témák, amik monumentális kifejtést ígértek. De az egész félrecsúszott a rendezés, de főleg a forgatókönyv hibái miatt.


Először is a karakterek: a film közel 10 főbb figurát akar mozgatni, de ehhez az kellene, hogy legalább felvázolja őket, keretet adjon nekik. De azon kívül, hogy kaptak egy-egy tételmondatot, ez nem igazán sikerül. A kiinduló koncepció szerint a Noomi Rapace játszotta Elizabeth Shaw lenne a hívő, míg párja, Charlie Holloway (Logan Marshall-Green, aki utálhatja, hogy a szegény ember Tom Hardy-jának titulálják) a tudomány embere. Csak ebben az a vicces, hogy pár elharapott mondaton kívül erre semmi nem utal. A főhőseink tipikusan nem cselekszenek, csak belecsöppennek a dolgokban, hogyan ismerhetnénk meg őket (erről ajánlom a Lessons from the Screenplay remek videóját).