2017. május 2., kedd

A csalódás anatómiája - Prometheus

Most, harmadik megtekintésre jöttem rá, hogy mennyire akartam szeretni ezt a filmet, mennyire vágytam rá, hogy jó legyen. Annak idején a moziban sem éreztem mást, mint színtiszta csalódást és haragot, hogy egy ilyen remek világot így hagynak elsikkadni a nagyravágyásban. Pedig akár értékelhettem volna, hogy valaki végre nem a megszokott panelokat akarja használni egy folytatás/előzmény film esetében. Nos, ehhez talán az kellett volna, hogy a végeredmény jó legyen. Azóta időről időre előveszem, változott-e esetleg egy fikarcnyit is a véleményem. Most éppen az Alien: Covenant-re való várakozás ébresztette fel az újranézés igényét, de meg kell állapítanom, hiába a magyarázatok, a bővítések, a részletinformációk, nem lett jobb a film.

A quadrológia sem volt tökéletes, mégis meg tudtam bocsátani hibáit, mert ha másként nem, remekül működtek a sci-fi mellett akciófilmként vagy éppen horrorként. A Prometheus ellenben sokkal nagyobb élményt ígért: az eredeti kulisszák hitélménnyel való feltöltését; hogy láthatjuk, ahogy a teremtés mítosza összecsap a tudománnyal a Mérnökök keresése közben. Hogy az ember megtudja teremtése körülményeit. Témák, amik monumentális kifejtést ígértek. De az egész félrecsúszott a rendezés, de főleg a forgatókönyv hibái miatt.


Először is a karakterek: a film közel 10 főbb figurát akar mozgatni, de ehhez az kellene, hogy legalább felvázolja őket, keretet adjon nekik. De azon kívül, hogy kaptak egy-egy tételmondatot, ez nem igazán sikerül. A kiinduló koncepció szerint a Noomi Rapace játszotta Elizabeth Shaw lenne a hívő, míg párja, Charlie Holloway (Logan Marshall-Green, aki utálhatja, hogy szegény ember Tom Hardy-jának titulálják) a tudomány embere. Csak ebben az a vicces, hogy pár elharapott mondaton kívül erre semmi nem utal. A főhőseink tipikusan nem cselekszenek, csak belecsöppennek a dolgokban, hogyan ismerhetnénk meg őket (erről ajánlom a Lessons from the Screenplay remek videóját).


Ugyanígy esik áldozatul a forgatókönyvnek Meredith Vikers és persze maga Weyland, akinek izgalmas viszonyából szinte semmit nem villant fel a film, de azt is minek. Talán csak egy karakterrel nem bánik el a film, de ezt hajlamos vagyok Michael Fassbender zsenialitására fogni: David karaktere végig izgalmas, rajta keresztül csakugyan felvillantja a film a teremtő és a gyermek viszonyát és azt a tényt, hogy egy android motivációit sosem foghatjuk fel teljesen. Az ír színész érzékeny alakítása egyszerre ábrázolja lélek nélküli gépként és mégis érző lényként Davidet; miatt majdnem azt mondom, megéri megnézni a filmet.

De a következő pillanatban eszembe jut az a borzalom, amit a többi karakterrel művel a film. Nem csoda, hogy egyes helyeken a világ legrosszabb kutatócsoportjaként aposztrofálják a Prometheus legénységét, mert az elemi tudományos logika legkisebb jelét nem mutatja a csapat. Említhetném a sisak levételét (noha nem vizsgálták a levegőben terjedő esetleges fertőző anyagokat), azt, hogy elfelejtik az atmoszféraváltozások miatt biztosítani a terepet (holott ezt a film első ásatási jelentében még ismerik), a látszólag veszélyes, de legalábbis ismeretlen lények tutujgatását, hogy a térképész eltéved a piramisban és sok minden mást. A film ezektől a bosszantó hibáktól egyszerűen komolyan vehetetlen lesz, a folyamatos káromkodás állapotába ejtve a nézőt.

De még ha ezeket a figurák alapvető idiotizmusának a számlájára is írjuk, akkor is ott vannak a cselekmény totális következetlenségei – ahogy egy másik filmmel kapcsolatban megjegyeztem: itt nem lyukak vannak a sztoriban, hanem az egész egy nagy lyuk. Teljesen véletlenszerűen kerülünk egyik jelenetből a másikba, és látszik, hogy bizonyos részeket csak azért vettek fel, mert a cselekményt csak így tudták a kívánt irányba mozdítani (meg vagyok győződve róla, a kapitány és Vikers csak azért feküdnek le egymással, hogy senki se lássa a két tudós szerencsétlenkedéseit – bár megjegyzem, a kamerák felvételeit nem rögzítik valahol?). Túl sok szálon és túl bonyolultan akarták szőni ezt az egész nagy szőnyeget, és a végeredmény kínosan összecsapott lett.

Ráadásul a filmet mindenképpen izgalmas akciófilmként akarták eladni, így az eredeti téma elsikkadt útközben. A teremtő keresése, a teremtményekkel való konfliktusa szinte egyáltalán nem kerül kifejtésre, nem érződik, hogy ez lett volna a központi szál, amire végül felfűzik a sztorit. Így a végső találkozás sem lehetett katartikus, mert nem volt előkészítve, nem éreztük a törésvonalakat az egyes szereplők nézetei között, így már igazából mindegy is volt, kinek van igaza. Lehet, hogy Scott egy másik filmben akarja majd ezt kibontani, de ennek megalapozására a Prometheus szánalmasan kevés.

Így hiába az egyébként remek zene, csodás fényképezés, ha a néző folyamatosan kiesik a filmélményből az ordító hibák miatt. És ezért tartok annyira az Alien: Covenant-tól, mert attól tartok, hogy ez is két szék között a pad alá esik: a trailerek alapján velőtrázó horrornak tűnik, de ki tudja, hogy a brit direktor milyen kis meglepetéseket rejtett el benne. Azért is írtam ezeket le, hogy csökkentsem a lelkesedésemet. Az egészséges pesszimizmus nem árt.

A képek innen: alternative movie posters


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése