Egy sima, egy fordított – Airport, Airplane!

Kérdés, hogy lehet-e egy paródiát úgy élvezni, ha nem láttad azt a filmet, amit célba vesz. Nekem az a tapasztalatom, hogy igen, különösen, ha jó az alkotás és nem szigorúan csak egy film főbb fordulatait veszi alapul, hanem például egy zsáner egészét, annak kliséit értelmezi újra. Persze, az adott film ismerete sokat hozzá tud adni a paródia élvezetéhez; a Nagy durranás második részét (Nagy durranás 2. - A második pukk; Hot Shots! Part Deux, 1993) nagyon szerettem, de miután megnéztem a Rambo 2-t (Rambo: First Blood Part II, 1985), meredeken ívelt fel a szórakozási faktor. De néha ennek az ellenkezője is igaz lehet: a Nagy durranást (Hot Shots!, 1991) először talán a német tévén láttam („Pro7 – gute Unterhaltung”), de az apró kis képi poénok miatt korlátozott nyelvtudással is élveztem. Az Airplane! (1980) esetében az a helyzet állt fent, hogy nem csak, hogy sem a konkrét alapul szolgáló alkotást, a Zero Hour!-t (1957), sem egy Airport-filmet, vagy más 1970-es évekbeli katasztrófafilmet sem láttam, egészen mostanáig, ennek ellenére nagyon jól működött a film. De nézzük, változik-e valami, ha legalább egy régi mozit megnézek.

Airport (1970)  

Azzal a feltevéssel indultam neki ennek a filmnek, hogy a paródia ismerete miatt főleg nevetni fogok, ami előfordult már korábban, hasonló esetben. És bár igaz, hogy a film megoldása egyes helyeken párhuzamra és némi nevetésre késztettek (legfőképpen túlzott komolysága miatt), nem esett nehezemre értékelni ezt a mozit.

Ami a leginkább szokatlan eleme az Airportnak, az a lassúsága. Közel 50 perc után jutunk fel egyáltalán a repülőre, de a felszállásra és a tényleges konfliktusra még várni kell. Ezt a rengeteg időt a film arra használja, amire általában kellene az ilyen típusú alkotásokban: karakterépítésre. Nem csak megismerjük azt a közel fél tucat figurát, akinek komolyabb szerepe van az események alakításában, de rengeteg mellékszereplőt is, valamint felvázolja viszonyaikat, személyes és szakmai kapcsolataikat. Tudomást szerzünk nem csak házasságtörésről és nem kívánt terhességről, egy másik házasság problémáiról, de a repülőtér működtetésének gondjairól, a repülőtér vezetőinek szakmai és személyes konfliktusairól, de a külső tényezőkről is, az időjárásról és a tervezett merényletről és annak okairól is. Soknak hat ez a rengeteg szál, de a forgatókönyv parádés: minden szereplő megkapja a szükséges teret és időt, sem többet, sem kevesebbet. Lehet, a nagy sztárokat, így Burt Lancestert, Dean Martint vagy George Kennedy-t többet látjuk a vásznon, de ez indokolt is. A csendesebb jelenetek éppúgy hozzátettek a későbbi cselekményhez, a konfliktusokhoz, mint a látványosabb pillanatok. Érdekes támogatást nyújtott mindehhez a fényképezés és a vágás: a telefonbeszélgetéseken beékelt, apró képeken láttuk a beszélgetőtársat és gyakran a visszaemlékezéseket is – ez utóbbi kifejezetten komikus elemnek hatott mai szemmel.

Egy remake létjogosultsága – A hét mesterlövész

A remake önmagában jó dolog, legalábbis szerintem. Ha tágabb értelemben nézzük, már évezredek óta meséljük el újra és újra ugyanazokat a történeteket, meséket, mítoszokat, legendákat, más-más értelmezéssel feltöltve. A film pedig nem mentes ugyanezen törekvésektől, hiszen ahogy az irodalomban, úgy a filmművészetben is időről időre előkerültek ismert történetek, karakterek. Gondoljunk csak King Kongra vagy Drakulára vagy éppen A dologra (The Thing, 1982), amik esetében, ha nem is mindig ismételték meg a legelső alkotásokat, de táplálkoztak belőlük, hol jobb, hol rosszabb megoldásokkal. Ez a fajta újrahasznosítás az utóbbi pár évtizedben érezhetően telítődött negatív érzelmekkel: a régi filmklasszikusok újrafeldolgozását nem csak a filmrajongók hangos (remélhetőleg) kisebbségének folyamatos és sokszor előzetes acsarkodása kísérte, de, sajnos, negatív visszhangok is. Sokszor azt érezték a nézők, köztük én is, hogy az új iterációk nem akarnak semmit hozzátenni az eredetihez, vagy nem akarják új jelentéssel, értelmezéssel feltölteni a kereteket, helyette inkább csak fejőstehénként tekintenek a korábbi sikerekre, és a stúdiók jó kapitalistaként minimalizálni akarták a kockázatot. Az emlékmás (Total Recall, 2012), a Holtpont (Point Break, 2015), a Szellemirtók (Ghostbusters, 2016) vagy éppen A múmia (The Mummy, 2017) legfrissebb feldolgozásai tökéletesen alátámasztják a fentieket, és A hét mesterlövész (The Magnificent Seven, 2016) esetében sem sokat tudok mentségként felhozni.

Pedig az eredeti A hét mesterlövész (The Magnificent Seven, 1960) is érdekes eset, hiszen önmagában egyfajta feldolgozás, egyúttal a történetek és a művészet határnélküliségét mutatja be. A film ugyanis Kuroszava Akira A hét szamurájának (Shichinin no samurai, 1954) átirata, aminek pikantériáját az adja, hogy a rendező maga az amerikai westernekből táplálkozva alkotta meg szamurájfilmjeit. Részben átvette a zsáner formanyelvét és ezek mentén újította meg a japán történelemről és annak kulisszáiról való gondolkodást és azok ábrázolását. A hét szamuráj egy remek mozi, és a maga idejében, majd ha az 1001 film hosszú műsoridejű alkotásaihoz jutok, biztos újra fogom nézni. Yul Brynner, az amerikai mozi egyik sztárja, nem véletlenül pártolta a japán mozi újraforgatását: témája és problémafelvetései tökéletesen illettek a western új tematikájához (amiről kis részben, bár remélem, nagyjából pontosan írtam a Vad banda kapcsán), de pont annyira fogalmazták át, ami beleillett Hollywood keretei közé.

Csillagos-sávos világmegmentés Nr. sok - A függetlenség napja

„Alig egy óra múlva gépeink csatlakoznak a világszerte harcba lépő egységekhez és kezdetét veszi az emberiség történetének legnagyobb légi csatája. Emberiség… A mai napon ez a szó új értelmet nyer. Többé nem oszthatnak meg minket jelentéktelen ellentétek. A közös érdek egyesíti a Föld összes nemzetét. Talán a végzet akarata, hogy ma épp július negyedike van; ma ismét meg kell küzdenünk a szabadságunkért. Most nem zsarnokság vagy elnyomás fenyeget minket, hanem a megsemmisítés. Azért harcolunk, hogy élhessünk. A puszta létünk a tét, és ha ma megnyerjük ezt a csatát, akkor július negyedikét többé nem amerikai ünnepként tartják majd számon, hanem mint azt a napot, amikor az emberiség kijelentette, nem tűnünk el némán a semmiben! Ha el kell vesznünk, harcban vesszünk el! Harcolunk az életünkért, a túlélésért és ma megünnepeljük a függetlenség napját!”

Nehéz (bár nem lehetetlen) ennél giccsesebb, banálisabb, mégis lelkesítő és leginkább az 1990-es éveket tükröző szöveget találni az amerikai blockbusterekből. A függetlenség napja (Independence Day, 1996), minden ostobasága, felületessége és egyszerűsége ellenére is, vagy éppen ezért, testesítette meg az 1990-es éveket. Mert mi is történt? 1989-ben leomlott a berlini fal, véget ért a hidegháború, az amerikai kulturális és (részben) katonai hegemónia biztosnak tűnt, bővültek a szövetségi rendszerek, a gazdaságban pedig ez volt a konjunktúra időszaka, a legtöbb amerikai egy kicsit jobban élt, mint őseik (főleg a fehér középosztálybeli közönség, akinek ízlése dominálta a mozikat). Még a csóró Kelet-Európába is jutott a hurráoptimizmusból: megtörtént a rendszerváltást, megérkezett a demokrácia, szabadabbak lettünk és mindenki reménykedett a szép jövőben. Hogy ennek a felemelkedésnek milyen árnyoldalai voltak, hogyan alakult az élet a harmadik világban, azt még talán kevéssé tudtuk, talán egy kicsit ártatlanok voltunk. Csak ebben a korban készülhetett el ez a film (amelynek további, főleg az USÁ-t érintő hátteréről többet meg lehet tudni Lindsay Ellis remek videójából).

Egyedi fűszerkeverék akciófilmhez - Total Recall

Amikor először láttam a Total Recall - Az emlékmást (Total Recall, 1990), valamikor tinédzserként, nem úgy tűnt, mintha túlságosan adna a nüanszokra. Inkább egy tipikus ’80-as évekbeli akciófilmnek látszott, ahol a tökös főhős lezúzza az ellent és megmenti a világot, vagy legalábbis a Marsot. És ez a benyomásom nem is igazán változott, egészen az utóbbi pár évig. De ezektől a gondolatoktól nem kezdtem el máshogy értékelni, mint egy remek akciófilmet; inkább csak úgy tekintek rá, mint amit megszórtak pár jól kiválasztott fűszerrel: érdekesebbé teszik az összbenyomást, de nem nyomják el az eredeti ízeket.

"Sorry, Quaid. Your whole life is just a dream."

 

A film Philip K. Dick egy novellája (We Can Remember It For You Wholesale; magyarul: Emlékmás, in. Különvélemény, Szukits, 2002) alapján készült: mint a szerző sok más írása ez is az identitás, a valóságérzékelés és a tudatmanipuláció kérdéseivel játszik el, végig lebegtetve, valóban megtörténtek-e a leírt események. Ugyanezen kérdéseket az adaptáció is felveti; a történet bevezetésében valóban vannak bizonytalanságra okot adó jelenetek: Lori (Sharon Stone), a főszereplő, Quaid (Arnold Schwarzenegger) felesége, kétértelmű gesztusokkal operál, de más szereplőktől, így munkatársaktól is kapunk érdekes pillanatokat; a Rekallnál történő beültetés előtti kérések egy az egyben megfeleltethetőek a később megvalósultaknak (titkosügynök-küldetés; idegen faj és berendezése; kék ég a Marson), de a főhős szerelme, Melina (Rachel Ticotin) is ebbe a fantáziába illik. A történet egy pontján még egy pszichológus is belép a történetbe, hogy meggyőzze Quaidet, éppen kiég az elméje (vajon a Mátrix innen vette a piros kapszulát?), de végül innen sem kapunk egyértelmű válaszokat. Hogy ez a szál mégsem lesz kellően hatásos, azt leginkább két dolog okozza: a film tempója és stílusa, valamint a szereplőválasztás.

Szokatlan romantika - Terminátor

„John Connor gave me a picture of you once. I didn't know why at the time. It was very old - torn, faded. You were young like you are now. You seemed just a little sad. I used to always wonder what you were thinking at that moment.”

Kínosan személyes leszek és elmesélem, hogy tinédzserkoromban nagyon-nagyon romantikus voltam. Nem néztem mindent rózsaszín szemüvegen keresztül, de olyannyira rá voltam függve a románcokra, köszönhetően többek között a párkapcsolat hiányának, hogy minden olvasmányomban és filmélményemben azt kerestem. A tipikus hollywoodi narratíva öntudatlan felismerésével mindig ráhibáztam, melyik szereplőknek kellene összejönniük, és szurkoltam, majd ráfüggtem ezekre, kialakítva belőlük valami képet a kapcsolatokról – amit aztán az élet később szépen felülírt. De miért mesélem ezt el az 1980-as évek egyik legsikeresebb akciófilmje kapcsán? Nos, nekem a Terminátor – A halálosztó (The Terminator, 1984) az egyik kedvenc romantikus filmem.

Szokatlan a zsánermeghatározás, hiszen nem tűnik túlságosan megalapozottnak. Végső soron azonban a film magjában mégis ott találunk két fiatalt, akik szokatlan körülmények között, de egymásba gabalyodnak és mély lelki kötődés alakul ki közöttük. Hogy ez mennyiben köszönhető a stressznek és az adrenalinnak, no meg összetett pszichológiai tünetegyütteseknek, az más kérdés. Engem mégis megfogott a románc, kicsit beleszerettem Kyle Reese-be (Michael Biehn, aki később az Aliensben is meghódított), és biztosan szerettem volna Sarah Connor (Linda Hamilton) is lenni. Hogy ez mit árul el rólam, abba nem menjünk bele, de hát egy fiatal lány elméje közel sem annyira rózsás és ártatlan, mint egyesek hinni szeretnék.

Visszavágó a dzsungelnek - Ragadozó

A cikk eredetileg az SFMagon jelent meg (és szerintem az egyik legjobb írásom). Igazából az utóbbi években jöttem rá, hogy én is egy nosztalgikus néző lettem, aki gyerekkora/tinédzserkora filmjeit mindig felül fogja értékelni. Persze ennél sokkal szélesebb a palettám, de mindig szívesen térek vissza ehhez az évtizedhez - és annak hőseihez is. És ahogy telnek az évek egyre többre értékelem Arnold Schwarzeneggert is. Így a következő két hétben négy, általam klasszikusnak tartott filmjéről is lesz bejegyzés. A Ragadozó (Predator, 1987) nem került be az 1001 film válogatásába, de attól még látni kell.

* * *

„You’re one… *ugly* motherfucker!”

Mi sem mutatta kis hazánkban leginkább egy karakter popkultúrai beágyazottságát az 1990-es években, mint hogy regény készült belőle. No, nem a hamis Predator-logó alatt megjelent Valhallás „klasszikusokra” gondolok, hanem az olyan abszolút nyúlásokra, mint a Malcolm M. Webster (akinek eredeti nevét, bár próbáltam, nem tudtam kideríteni) nevével fémjelzett Idegen-széria. Szóval megpendített valamit a néplélekben, ez tény. Bár én jóval később, már tévében láttam, a Predator nekem is a kedvenc mozis szörnyemmé vált – persze csak az alien után.

 „I ain’t got time to bleed.”

 Mi is lehet a siker titka? A csúcsformában lévő Schwarzenegger és tesztoszteronnal dúsított társai? A faék egyszerűségű sztori egy balul sikerült küldetésről? Az emlékezetes szörny-dizájn? A hangulatos zene? Valószínűleg ez mind együtt, azzal kiegészülve, hogy talán a legfogékonyabb korban ért sokakat: a videózás, majd a kereskedelmi tévézés hajnalán sokan pont tinédzserek voltunk, és mikor szerez az ember kedvenceket, ha nem ekkor?

Dracula és a harcművészetek – The Legend of the 7 Golden Vampires (1974)

Ajánlás: öcsémnek, akinél kevés ember élvezhetné jobban ezt a mozit

Van az a szókapcsolat, hogy bűnös élvezet. Ezek tipikusan azok a filmek/könyvek stb., amikről tudod, hogy fájni fognak, mégis engedsz nekik. Amikor meghallottam, hogy a Hammernek létezik egy filmje, amit a hongkongi legendás filmstúdióval, a Shaw Brothers-szel készített, tudtam, ezt mindenképpen látnom kell. Nem vagyok nagy rajongója a harcművészeti filmeknek, de sejtettem, hogy ez a mozi pont beleillik majd a bűnös élvezet kategóriába. Nem is kellett csalódnom.

A történet szerint egy kínai, szerzetesi ruhát viselő férfi érkezik Erdélybe, mégpedig Dracula kastélyába. A felébredő grófnak előadja, hogy faluját a hét arany vámpír uralja, de hatalmuk fakulóban van, ezért kéri a vámpírok urának segítségét. Dracula be is száll a bizniszbe, de átveszi a férfi alakját. 100 évvel később Van Helsing épp Csungkingban tart előadást a vámpírokról és ismertet egy kínai legendát is a témában, de a helyiek nem igazán akarnak hinni neki. Felbukkan azonban egy fiú, aki bevallja, ismeri a mondát, sőt, kéri a professzor segítségét, kísérje el oda és mentse meg ősei faluját. A férfi végül rááll és fiával, valamint egy kalandvágyó svéd özveggyel elkíséri a nyolc harcművész testvért, hogy megszakítsák a vámpírok rémuralmát.

Etűdök gépzongorára – Mad Max: Fury Road

Mikor előzetesen megnéztem a trilógiát, akkor már tudtam, hogy rengeteg embernek tetszik ez a film. De később is egyre-másra jöttek a magasztaló kritikák, majd a barátaim zöme is szépen lassan megnézte és ajnározta. Ezek után érezhető elvárásokkal és lelkesedéssel ültem be a moziba, és remélem, igazi élményt kapok. Úgy nagyjából a 15. perc táján nyugodtam meg.

A Mad Max: Fury Road egy kompromisszumoktól mentes, kicsit hullámzó tempójú, de lebilincselő alkotás. Régen láttam már olyat, hogy nem tettek engedményt a filmesek azért, hogy minél szélesebb nézőközönséget nyerjenek meg, de szerencsére George Miller haladt előre a lenini úton és folytatta azt a látomását, amelyet 1979-ben megalapozott. Végre egy film, ami mer kegyetlen és kemény, de nem öncélú lenni. Itt az akciónak valóban súlya van, szinte érezzük, ahogy törnek a csontok és zúzódnak a koponyák, de a benzingőz és a füst szaga is belengi a mozitermet. Nem rajongok az autós akciókért, de itt olyan ütközésorgiát láttam, amitől nem tudtam levegőt venni. És ez nem csak a remekül koreografált jeleneteknek köszönhető, hanem a történetnek, de elsősorban a karaktereknek.

Azt ugyanis el kell ismerni, hogy a forgatókönyvíró jól dolgozott. A főszereplőink mind kidolgozott motivációkkal és múlttal rendelkeznek, ahogy haladunk előre azon kaptam magam, mind jobban szurkolok nekik. A pálmát nálam a Nicolas Hoult játszotta Nux vitte, az ő pálfordulása végig hiteles és érthető, hiszen fanatizmusa nem szűnik meg, csak átalakul. Charlize Theron pedig az kőkemény hősnő, akire már nagyon szüksége volt a mai filmgyártásnak, elvégre Sigourney Weaver lassan kiöregszik. Imperator Furiosa potens és megérthető figura, néhány képpel és mondattal könnyen megérthetővé vált személyisége, ami ismét csak a forgatókönyv nagy erénye. Érdekes módon Max az, aki megint csak kicsit téblábol az események közepette, holott ennek ellenére odateszi magát – hiába, ezt már megszokhattuk, hogy kicsit nehezen dönti el, mit is tegyen. Az ő esetében nekem nem jött be a látomások alkalmazása, és az ehhez fűződő spirituális „mentőakció” sem tűnt megfelelő konfliktusfeloldásnak, de hát nem lehet minden tökéletes.