2021. július 23., péntek

Egy remake létjogosultsága – A hét mesterlövész

A remake önmagában jó dolog, legalábbis szerintem. Ha tágabb értelemben nézzük, már évezredek óta meséljük el újra és újra ugyanazokat a történeteket, meséket, mítoszokat, legendákat, más-más értelmezéssel feltöltve. A film pedig nem mentes ugyanezen törekvésektől, hiszen ahogy az irodalomban, úgy a filmművészetben is időről időre előkerültek ismert történetek, karakterek. Gondoljunk csak King Kongra vagy Drakulára vagy éppen A dologra (The Thing, 1982), amik esetében, ha nem is mindig ismételték meg a legelső alkotásokat, de táplálkoztak belőlük, hol jobb, hol rosszabb megoldásokkal. Ez a fajta újrahasznosítás az utóbbi pár évtizedben érezhetően telítődött negatív érzelmekkel: a régi filmklasszikusok újrafeldolgozását nem csak a filmrajongók hangos (remélhetőleg) kisebbségének folyamatos és sokszor előzetes acsarkodása kísérte, de, sajnos, negatív visszhangok is. Sokszor azt érezték a nézők, köztük én is, hogy az új iterációk nem akarnak semmit hozzátenni az eredetihez, vagy nem akarják új jelentéssel, értelmezéssel feltölteni a kereteket, helyette inkább csak fejőstehénként tekintenek a korábbi sikerekre, és a stúdiók jó kapitalistaként minimalizálni akarták a kockázatot. Az emlékmás (Total Recall, 2012), a Holtpont (Point Break, 2015), a Szellemirtók (Ghostbusters, 2016) vagy éppen A múmia (The Mummy, 2017) legfrissebb feldolgozásai tökéletesen alátámasztják a fentieket, és A hét mesterlövész (The Magnificent Seven, 2016) esetében sem sokat tudok mentségként felhozni.

Pedig az eredeti A hét mesterlövész (The Magnificent Seven, 1960) is érdekes eset, hiszen önmagában egyfajta feldolgozás, egyúttal a történetek és a művészet határnélküliségét mutatja be. A film ugyanis Kuroszava Akira A hét szamurájának (Shichinin no samurai, 1954) átirata, aminek pikantériáját az adja, hogy a rendező maga az amerikai westernekből táplálkozva alkotta meg szamurájfilmjeit. Részben átvette a zsáner formanyelvét és ezek mentén újította meg a japán történelemről és annak kulisszáiról való gondolkodást és azok ábrázolását. A hét szamuráj egy remek mozi, és a maga idejében, majd ha az 1001 film hosszú műsoridejű alkotásaihoz jutok, biztos újra fogom nézni. Yul Brynner, az amerikai mozi egyik sztárja, nem véletlenül pártolta a japán mozi újraforgatását: témája és problémafelvetései tökéletesen illettek a western új tematikájához (amiről kis részben, bár remélem, nagyjából pontosan írtam a Vad banda kapcsán), de pont annyira fogalmazták át, ami beleillett Hollywood keretei közé.

Az eredeti…

A hét mesterlövész története követi A hét szamurájét, a helyi viszonyokra alkalmazva: Mexikóban egy banda rendszeresen kifoszt egy kis falut, amelynek földművesei ezért fegyvert vagy embert akarnak szerezni a védelmükre. Végül hét férfit fogadnak fel, akik a szerény fizetség ellenére (vagy nagyobb reményében), csatlakoznak harcukhoz. A felkészülés alatt a törvényen kívüli és sokszor magányos fegyverforgatókat megérinti a földművesek élete, más fényben tűnik fel szabadságuk a falusiak állandósága és felelősségvállalása mellett. Így győzelmük sem lehet makulátlan és keserűség nélküli.

A mozi témája a szamurájok gyökértelenségéhez hasonlóan, azt alkalmazva, a pisztolyhősök magányossága és korszakuk elmúlása. De múltba veszésük még nem annyira keserű, mint a későbbi filmekben: kijut nekik az erkölcsi győzelem, de ettől csak még hangsúlyosabbá válik világuk elenyészése. A film, bár pozitív fényben mutatja be hőseit, nem idealizálja őket: gyengeségeik, traumáik, világnézetük kiüresedése éppúgy a teljes kép része. Helyettük a mexikói földművesek igazsága tűnik fel, ami legalább annyira ragyogónak hat, mint fehér ingjük (ami a helyi cenzorok szorgos munkájának eredménye), ugyanakkor érthetővé teszi félelmeiket és alkalmi megalkuvásukat is. A film végkicsengése éppen ezért lesz kettős: az öröm és a keserűség így kiegészítik egymást.

A forgatókönyv nagyon jól kapja el ezeket a különböző érzelmi síkokat, és bár a külső konfliktus hajtja előre a cselekményt, mégis végig a szereplőire koncentrál. Már a karakterek bemutatása során felvázolja a Vadnyugat átalakulását: a fiatal Chico kivételével valamennyi mesterlövészünk céltalan életet él, megélhetést keresnek vagy éppen múltjuk elől menekülnek. Nem is veszik komolyan a falusiak megbízását, míg saját bőrükön nem tapasztalják az átmeneti nyugalom és béke hatásait. A film valamennyi szereplő jelenét kontrasztba állítja a letelepedett élettel (talán a James Coburn alakította Britt kivételével): valaki a gyerekeken, valaki származásán keresztül, más csak a letelepedés és az egyszerűnek tűnő jövő képeivel tud azonosulni. Ezek a pontosan felvázolt ellenpontok remek dinamikát kölcsönöznek a karaktereknek. Ezzel párhuzamosan persze nem feledkezik meg a rosszfiúkról sem: Calvera (Eli Wallach) éppúgy szorult helyzetben van, csak neki csapatát kell etetnie az egyre nehezebbé váló körülmények között, ahol az állam és így a bűnüldözés egyre erősebbé válik. Persze ettől a hangsúly és a nézőpont nem kerül át rájuk, mégis kapnak egy kis mélységet az antagonisták is. De nem csak ők, hanem a mexikói földművesek is: részben az ő nehézségeik és félelmeik, de bátorságuk is megjelenik a filmben.
 

 
A hét mesterlövész megvalósításában a zsáner legjobb hagyományait követi: megkapjuk a kötelező fegyverpárbajokat, leszámolásokat és támadásokat, a nagyívű tájképeket és fakó színeket is. A kamera megtalálja a hősies beállásokat és akciókat (a kaszkadőri munka mindenképpen említést érdemel), ugyanakkor meglepően intim képsorokon keresztül ismerkedhetünk meg a karakterek szorongásaival és félelmeivel. Elmer Bernstein zenéje legendás; kevés olyan főtéma van, ami ennyire jól kapja el a western kalandfilm-jellegét, mégis vannak csendesebb pillanatai is. A színészgárda nagy kedvencem: Yul Brynner, mint az öreg, megfontolt róka, aki mellett jól kijön Steve McQueen érzékenysége; Charles Bronson kevésbé sztoikus, mint nagy szerepeiben és ez jól áll neki; Eli Wallach simulékony és rafkós Calveráját élvezet nézni; Brad Dexter simlis figurája szórakoztató, míg Robert Vaughn elgyötört és traumatizált Lee-je talán egy kicsit halványabb teátralitása miatt; Horst Buchholz egzaltált fiatal cowboya pedig tökéletes ellenpont a többiek sztoicizmusának. És muszáj kiemelnem a remek szinkront: a magyar szakma egyik klasszikus alkotása, amelynek színészi munkája képes új szintekre emelni a jeleneteket. Ha csak egyet emelnék ki, az nem lehet más, mint Agárdy Gábor alakítása: Calvera talán sosem lett volna ennyire legendás, ha Agárdy nem játszott volna ennyire parádésan a hangjával; zseniális, ahogy egy jeleneten belül a félelmetestől a nevetségesig végigjárja a spektrumot, tökéletesen.

… és a másolat

Szívesebben írnék mondjuk az Egy bogár életéről (A Bug's Life, 1998), aminek Szökkenje minden idők második legjobb Calverája, de itt a 2016-os A hét mesterlövészről kell beszélnem. Amiről nem mondhatom azt, hogy minden érdem nélkül való, csak inkább jelentéktelen. Jelentéktelen, mert ha megpróbált is bármit hozzátenni az eredetihez, azt meglehetősen ügyetlenül és következetlenül tette. De a legnagyobb gondja mégis az, hogy végig félkésznek hat, mintha a konfliktusok, a karakterívek és bemutatások legnagyobb része a vágószoba padlóján végezte volna. De miről is beszélek, amikor felületességről beszélek?

Az új feldolgozás jórészt követi az 1960-as film eseményeit, annyi különbséggel, hogy itt egy kis dolgos kvéker közösségbe férkőzik be a gonosz kapitalizmus egy bányaépítő birtokos személyében. A film a konfliktust a Tankcsapda örökbecsű soraihoz méltó finomsággal vezeti be, miszerint „Az Isten a pénz lett”, és bár a bankok nem nyílnak sorban, de azért a prológusban Rogue (Peter Sarsgaard) előadja a megszokott gonosz nagymonológot. Ez a fajta árnyaltság nélküli „sötétség” rátelepszik a filmre és Sarsgaard alakítására, ami így éppen egy paraszthajszállal marad el a nevetségestől. Így összességében az alapkonfliktus túlságosan általános és felületes marad: nem lehet mindenre a „kapitalizmus rossz, értem?” hívószót ráhúzni; fájóan hiányzik a világnézetek olyan mélyebb összeütközése, ami az eredetit annyira átélhetővé tette.

De ez csak kisebb gondja a mozinak, sokkal nagyobb, hogy nem hagy sem időt, sem teret a karaktereire. Míg az eredeti moziban volt időnk megismerni a figurákat a remek, pár mondatos, mégis elégséges bemutatásokkal és a későbbi, rövid jelenetekkel, itt hiába változatlan a játékidő, közel sem tudunk meg ennyit a figurákról. Az 1960-as filmben egy feszült, mozgalmas jelenetben került össze Chris (Yul Brynner) és Vin (Steve McQueen): a temetőbe való kocsizásuk nem csak a morális nézőpontjukról, fegyverforgató képességeikről árult el sokat, de felépítette közöttük azt a kapcsolatot és bizalmat, ami a későbbiekben mélyülni tudott. A 2016-as film hasonló jelenete azonban hatástalan marad: hiába áll Faraday (Chris Pratt) karaktere Chisolm (Denzel Washington) mellé, nem értjük mozgatórugóit és a két férfi között nem is alakul ki kapcsolat, mert nem látják egymást kölcsönösen „munka” közben, nem tudják, miért bízzanak a másikban, így a későbbi viszonyuk is hiteltelenné válik. Hiába kapunk Faraday képességeiről képet egy későbbi, meglehetősen elhúzott és hatástalan jelenetben, a két cowboy közötti kapcsolat hiányát ez nem tudja pótolni. Ugyanezt az összehasonlítást megtehetjük a többi figurával is, hasonló eredménnyel; és bár az egyes figurák nagyjából megfeleltethetőek elődeiknek, legtöbbjük még sem kapott annyi kifejtést, mint amennyit érdemelt volna (ami különösen Ethan Hawke Robicheaux-a, valamint Martin Sensmeier Red Harvestje esetén látványos).

A csapatkohézió megteremtésének hiányossága mellett hiányzik a falusiakkal való kapcsolat felépítése is. Míg az eredeti filmben az interakciókon keresztül megértjük, miért döntenek a segítségnyújtás mellett a fegyverforgatók, itt hiába vannak hasonló jelenetek (mint mikor Chisolm a pappal beszél), mégsem alakul ki kötődés. Különösen látványos ez Emma Cullen (Haley Bennett) esetében: kézenfekvő lenne, hogy a leghangsúlyosabb falusi karaktert, aki kapcsolatba kerül a felbérelt férfiakkal, legalább használja a film azon túl, hogy néha bágyadtan belenéz a kamerába; pont a kezdeti ismeretség miatt lenne alkalmas arra, hogy megnyissa a többieket, ráadásul a bosszúnarratíva mentén kapcsolódni tudna Chisolmhoz is (ami egyébként a film legnagyobb kihagyott ziccere, mert szinte csak a záráskor kerül elő, kalapból kihúzott trükként ahelyett, hogy beleintegrálták volna a cselekménybe). Azonban egyik esetet sem használja fel a forgatókönyv arra, hogy valóban építse a lehetőségeket, az már csak hab a tortán, hogy egy kompetens női karaktert nem használnak semmire, figurája minden felépítés nélkül marad. A nőábrázolás terén az eredeti filmet is lehet bírálni, de Petra (Rosenda Monteros) figurájának még így is több karakteríve van, mint amit Emma Cullen fel tud mutatni.

A forgatókönyv hiányosságai mellett felhozhatom a fantáziátlan fényképezést és rendezést, a szokásosan túlspilázott vágást, a mesterségesen türkizesített képi világot (ami mögötti művészeti koncepció egyszerűen megfejthetetlen számomra), az abszolút jelentéktelen filmzenét (amit csak még látványosabbá tesz, hogy a végefőcím alatt képesek voltak Bernstein eredeti zenéjét bevágni, hogy még jobban fájjon a szívünk). Nem vártam el a western zsánerének megújítását a filmtől, de azt igen, hogy legalább megpróbáljon valami újat hozzátenni a régi történethez, vagy legalább ne vesztegesse el az egyébként remek szereplőgárdát (Vincent D’Onofrio vokális teljesítményét azért így is értékeltem). Antoine Fuqua-nak ezt nem sikerült elérnie, hiába néhány valóban látványos és hatásos jelenete (mint a végén Faraday önfeláldozása); hibái elfeledtetik velünk az eredeti mozi hiányosságait, és még látványosabbá teszik, miért lett az 1960-es A hét mesterlövész klasszikus, a 2016-es meg nem. Utólag eszembe jutott, hogy talán ennek a filmnek is a Gyalog-galopp-féle kezelés kellene: talán ha előbb leégett, összedűlt és elsüllyedt volna, az arra épülő „vár” a maga erejéből működött volna. De ezt már nem tudjuk meg sosem. 

 

 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése