Kérdés, hogy lehet-e egy paródiát úgy élvezni, ha nem láttad azt a filmet, amit célba vesz. Nekem az a tapasztalatom, hogy igen, különösen, ha jó az alkotás és nem szigorúan csak egy film főbb fordulatait veszi alapul, hanem például egy zsáner egészét, annak kliséit értelmezi újra. Persze, az adott film ismerete sokat hozzá tud adni a paródia élvezetéhez; a Nagy durranás második részét (Nagy durranás 2. - A második pukk; Hot Shots! Part Deux, 1993) nagyon szerettem, de miután megnéztem a Rambo 2-t (Rambo: First Blood Part II, 1985), meredeken ívelt fel a szórakozási faktor. De néha ennek az ellenkezője is igaz lehet: a Nagy durranást (Hot Shots!, 1991) először talán a német tévén láttam („Pro7 – gute Unterhaltung”), de az apró kis képi poénok miatt korlátozott nyelvtudással is élveztem. Az Airplane! (1980) esetében az a helyzet állt fent, hogy nem csak, hogy sem a konkrét alapul szolgáló alkotást, a Zero Hour!-t (1957), sem egy Airport-filmet, vagy más 1970-es évekbeli katasztrófafilmet sem láttam, egészen mostanáig, ennek ellenére nagyon jól működött a film. De nézzük, változik-e valami, ha legalább egy régi mozit megnézek.
Airport (1970)
Azzal a feltevéssel indultam neki ennek a filmnek, hogy a paródia ismerete miatt főleg nevetni fogok, ami előfordult már korábban, hasonló esetben. És bár igaz, hogy a film megoldása egyes helyeken párhuzamra és némi nevetésre késztettek (legfőképpen túlzott komolysága miatt), nem esett nehezemre értékelni ezt a mozit.
Ami a leginkább szokatlan eleme az Airportnak, az a lassúsága. Közel 50 perc után jutunk fel egyáltalán a repülőre, de a felszállásra és a tényleges konfliktusra még várni kell. Ezt a rengeteg időt a film arra használja, amire általában kellene az ilyen típusú alkotásokban: karakterépítésre. Nem csak megismerjük azt a közel fél tucat figurát, akinek komolyabb szerepe van az események alakításában, de rengeteg mellékszereplőt is, valamint felvázolja viszonyaikat, személyes és szakmai kapcsolataikat. Tudomást szerzünk nem csak házasságtörésről és nem kívánt terhességről, egy másik házasság problémáiról, de a repülőtér működtetésének gondjairól, a repülőtér vezetőinek szakmai és személyes konfliktusairól, de a külső tényezőkről is, az időjárásról és a tervezett merényletről és annak okairól is. Soknak hat ez a rengeteg szál, de a forgatókönyv parádés: minden szereplő megkapja a szükséges teret és időt, sem többet, sem kevesebbet. Lehet, a nagy sztárokat, így Burt Lancestert, Dean Martint vagy George Kennedy-t többet látjuk a vásznon, de ez indokolt is. A csendesebb jelenetek éppúgy hozzátettek a későbbi cselekményhez, a konfliktusokhoz, mint a látványosabb pillanatok. Érdekes támogatást nyújtott mindehhez a fényképezés és a vágás: a telefonbeszélgetéseken beékelt, apró képeken láttuk a beszélgetőtársat és gyakran a visszaemlékezéseket is – ez utóbbi kifejezetten komikus elemnek hatott mai szemmel.
Ezen bevezetés után a néző pontosan tisztában lehet a tétekkel és a szereplők helyzetével, így sokkal könnyebb olyan kimenetelt felépíteni, ami hatással lesz a nézőkre. Szurkolhatunk a terhes stewardessért, a repülőért, a földi személyzetért, hogy le tudja takarítani a leszállópályát, vagy éppen a nagyhangú potyautasért. Banális konfliktusok ezek, és nem szolgálnak túl sok meglepetéssel, engem mégis a székhez szögeztek. Valószínűleg pont azért, mert annyira ritka manapság az ennyire jól strukturált forgatókönyv; a modern katasztrófafilmek zöme, hiába mozgat sok szereplőt, legtöbbször feláldozza szereplőit az akció oltárán, az Airport azonban nem – a modern kori hasonló mozik közül egyértelműen A függetlenség napja haladt a nyomdokain.
Ezen bevezetés után a néző pontosan tisztában lehet a tétekkel és a szereplők helyzetével, így sokkal könnyebb olyan kimenetelt felépíteni, ami hatással lesz a nézőkre. Szurkolhatunk a terhes stewardessért, a repülőért, a földi személyzetért, hogy le tudja takarítani a leszállópályát, vagy éppen a nagyhangú potyautasért. Banális konfliktusok ezek, és nem szolgálnak túl sok meglepetéssel, engem mégis a székhez szögeztek. Valószínűleg pont azért, mert annyira ritka manapság az ennyire jól strukturált forgatókönyv; a modern katasztrófafilmek zöme, hiába mozgat sok szereplőt, legtöbbször feláldozza szereplőit az akció oltárán, az Airport azonban nem – a modern kori hasonló mozik közül egyértelműen A függetlenség napja haladt a nyomdokain.
Ráadásul, bár nem mélyen, mégis foglalkozik társadalmi kérdésekkel is: a film egyértelműen a dolgozó kisemberek mellé áll azzal, hogy hangot ad a repülőtér finanszírozási problémáinak, a munkát felügyelők tulajdonosokkal szembeni frusztrációjának (nem történnek meg a szükséges fejlesztések, mert befektetési szempontból nem kifizetődő), biztonsági problémáknak, valamint a lakók és a repülőtér közötti konfliktusoknak. De még a családi kapcsolatok átalakulásának is helyt ad két házasság bemutatásával, és a háború után életben maradó katonák problémái is megjelennek a merénylő személyében. Persze, nem ez az Airport fókusza, de legalább teret ad ezeknek a kérdéseknek, amik így elgondolkodhatták a mainstream, szociális problémákkal nem feltétlenül szembesülő közönséget is egy átlag szombat délután.
Valószínűleg pont ezen témák és konfliktusok miatt lett az Airport ennyire komoly (vagy legalábbis nagyon komolyan vett) alkotás, a színészi játék pedig igazodott ehhez. Felhős tekintetű, rettentően koncentráló férfiak és nők beszélgetnek a vásznon, és a feszültséget szinte soha nem enyhíti egy vicces beszólás (bár sok filmben zavar a túlzott könnyedség, itt elfért volna egy-két jó egysoros). Egyedül Helen Hayes bűbájos és szórakoztató a potyautas öreglány szerepében, jelenléte minden pillanatot felderít (Oscart is kapott a szerepéért); figurája határozottan rámutat arra, mennyire más lehetett régen a repülés, mint manapság. Rajta kívül nem is igen tudok kiemelni senkit, mert mindenki hozza, amit elvárnak tőle. Helyette érdemes beszélni a hamisítatlan ’60-as éveket idéző dizájnt, kosztümöket és díszleteket, amitől rögvest egy másik korban érezzük magukat, valamint a látványos trükktechnikát: a makettek, díszletek és az eredeti repülőgép, egy Boeing 707-es, tökéletes illúziót keltenek, és jelentősen hozzájárulnak a film hatásához.
Összességében azért biztos vagyok, hogy kedvező ítéletemnek főleg ahhoz van köze, hogy a mai mainstream mozikhoz képest az Airport meglepően jól strukturált és szórakoztató. De pont a szerkezete és kliséi, meg az általános katasztrófafilmes toposzok vezettek odáig, hogy egy olyan paródiája születhetett, mint az Airplane!.
Airplane! (1980)
Valószínűleg pont ezen témák és konfliktusok miatt lett az Airport ennyire komoly (vagy legalábbis nagyon komolyan vett) alkotás, a színészi játék pedig igazodott ehhez. Felhős tekintetű, rettentően koncentráló férfiak és nők beszélgetnek a vásznon, és a feszültséget szinte soha nem enyhíti egy vicces beszólás (bár sok filmben zavar a túlzott könnyedség, itt elfért volna egy-két jó egysoros). Egyedül Helen Hayes bűbájos és szórakoztató a potyautas öreglány szerepében, jelenléte minden pillanatot felderít (Oscart is kapott a szerepéért); figurája határozottan rámutat arra, mennyire más lehetett régen a repülés, mint manapság. Rajta kívül nem is igen tudok kiemelni senkit, mert mindenki hozza, amit elvárnak tőle. Helyette érdemes beszélni a hamisítatlan ’60-as éveket idéző dizájnt, kosztümöket és díszleteket, amitől rögvest egy másik korban érezzük magukat, valamint a látványos trükktechnikát: a makettek, díszletek és az eredeti repülőgép, egy Boeing 707-es, tökéletes illúziót keltenek, és jelentősen hozzájárulnak a film hatásához.
Összességében azért biztos vagyok, hogy kedvező ítéletemnek főleg ahhoz van köze, hogy a mai mainstream mozikhoz képest az Airport meglepően jól strukturált és szórakoztató. De pont a szerkezete és kliséi, meg az általános katasztrófafilmes toposzok vezettek odáig, hogy egy olyan paródiája születhetett, mint az Airplane!.
Airplane! (1980)
A történet, azon túl, hogy a Zero Hour! cselekményét követi, valóban tartalmazza az össze Airportban megtalálható elemet: a tapasztalt pilóták ügyintézéssel kapcsolatos problémáit, a párkapcsolati válságot, a szokásos utasokat (beteg kislány, pilótafülkére kíváncsi kisfiú, apáca, hisztériázó vagy örökké elégedetlen utasok stb.), és az egészet belengi az amerikai életérzés kritikája. Ennek legtipikusabb példája a gitározós jelenet: amikor az egyik stewardess elkezd énekelni és zenélni a kislánynak, érezzük, ahogy eláraszt bennünket a kedvesség és törődés álságos bemutatása miatti giccs; szerencsére ezt gyorsan megtörik némi önkritikával és vizuális humorral. Ez utóbbi különösen erős a filmben: szinte nincsen olyan pillanat, amikor ne fedezhetnénk fel valami apróságot a háttérben, mint a repülőgép „motorháztetejének” felnyitása a nyitányban vagy amikor azt látjuk, hogy a doktor épp nőgyógyászati vizsgálatot tart a zuhanó gépen. Ezért is olyan sokszor újranézhető a mozi, mert mindig találhatunk valami újat. A film ráadásul saját választott témáján is kitekint és konkrét filmeket is megidéz, melyet a rendezőtrió későbbi filmjeiben még magasabb szintre emelt: a klasszikus filmek megidézése. Itt csak apró részleteket kapunk a Most és mindörökkéből (From Here to Eternity, 1953) vagy a Szombat esti lázból (Saturday Night Fever, 1977), leginkább külsőségek szintjén, ami remek kikacsintás, és nem csak a filmrajongóknak.
Talán éppen ez a lényeg, hogy egy mezei mozinéző is éppúgy élvezheti a filmet, mint bárki más, mert bár valóban erősen támaszkodik a parodizált zsánerre, de az Álomgyár olyan régi kliséire épül, amiket már mindenki ismer. Így az Airport megtekintése nem okozott különösebb revelációt, mert bár így egy-két dolog talán egy kicsivel viccesebb, de azelőtt is éppúgy tetszett.
Ilyen például a színészi játék: a szereplőgárda pont azzal a komolysággal játssza sablonos karaktereit, amit például az Airportban is láthattunk, de itt teljesen máshogy hat. Julie Hagerty tágra nyílt szemű stewardesse egyszerre hat a romantikus hősnők paródiájaként és működő figurának; Robert Hays sem marad el mögötte az „ivási problémákkal” küzdő Ted Strikerként. Mégis talán a mellékszereplők bizonyultak telitalálatnak: Leslie Nielsen karrierváltása itt kezdődött el, és tökéletes időzítéssel hozza a doktort; Peter Graves meglepően remek fizikai komédiás, különösen az ételmérgezés szimptómáit bemutató jelenetben; Lloyd Bridges pedig élvezettel hozza ki magából az extremitásokat (és ezt később sok más paródiában is bizonyította).
Az Airplane! nem az első paródia volt, hiszen Mel Brooks vagy a Monty Python előtte készítette el (talán) leghíresebb filmjeit, de hatása hosszan tartó volt. Az Airporthoz hasonló katasztrófafilmek készítését biztosan hosszú időre ellehetetlenítette, valamint számos újabb filmet ihletett. Ennek a trendnek természetesen voltak erős darabjai és kevésbé sikerültek; talán az altesti humor vészes elburjánzása volt számomra az alzsáner kiüresedésének legtisztább jele a 2000-es évek elején. De szerencsére azóta is születtek okos darabok, mint Edgar Wright filmjei vagy a Trópusi vihar (Tropic Thunder, 2008), de ezek már több metahumort tartalmaztak, nem csak választott témájukkal, de saját magukkal is vicceltek. A paródia élni fog, míg filmeket készítünk, így mindig lesz valami nevetnivalónk.
Ilyen például a színészi játék: a szereplőgárda pont azzal a komolysággal játssza sablonos karaktereit, amit például az Airportban is láthattunk, de itt teljesen máshogy hat. Julie Hagerty tágra nyílt szemű stewardesse egyszerre hat a romantikus hősnők paródiájaként és működő figurának; Robert Hays sem marad el mögötte az „ivási problémákkal” küzdő Ted Strikerként. Mégis talán a mellékszereplők bizonyultak telitalálatnak: Leslie Nielsen karrierváltása itt kezdődött el, és tökéletes időzítéssel hozza a doktort; Peter Graves meglepően remek fizikai komédiás, különösen az ételmérgezés szimptómáit bemutató jelenetben; Lloyd Bridges pedig élvezettel hozza ki magából az extremitásokat (és ezt később sok más paródiában is bizonyította).
Az Airplane! nem az első paródia volt, hiszen Mel Brooks vagy a Monty Python előtte készítette el (talán) leghíresebb filmjeit, de hatása hosszan tartó volt. Az Airporthoz hasonló katasztrófafilmek készítését biztosan hosszú időre ellehetetlenítette, valamint számos újabb filmet ihletett. Ennek a trendnek természetesen voltak erős darabjai és kevésbé sikerültek; talán az altesti humor vészes elburjánzása volt számomra az alzsáner kiüresedésének legtisztább jele a 2000-es évek elején. De szerencsére azóta is születtek okos darabok, mint Edgar Wright filmjei vagy a Trópusi vihar (Tropic Thunder, 2008), de ezek már több metahumort tartalmaztak, nem csak választott témájukkal, de saját magukkal is vicceltek. A paródia élni fog, míg filmeket készítünk, így mindig lesz valami nevetnivalónk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése