Etűdök gépzongorára – Mad Max: Fury Road

Mikor előzetesen megnéztem a trilógiát, akkor már tudtam, hogy rengeteg embernek tetszik ez a film. De később is egyre-másra jöttek a magasztaló kritikák, majd a barátaim zöme is szépen lassan megnézte és ajnározta. Ezek után érezhető elvárásokkal és lelkesedéssel ültem be a moziba, és remélem, igazi élményt kapok. Úgy nagyjából a 15. perc táján nyugodtam meg.

A Mad Max: Fury Road egy kompromisszumoktól mentes, kicsit hullámzó tempójú, de lebilincselő alkotás. Régen láttam már olyat, hogy nem tettek engedményt a filmesek azért, hogy minél szélesebb nézőközönséget nyerjenek meg, de szerencsére George Miller haladt előre a lenini úton és folytatta azt a látomását, amelyet 1979-ben megalapozott. Végre egy film, ami mer kegyetlen és kemény, de nem öncélú lenni. Itt az akciónak valóban súlya van, szinte érezzük, ahogy törnek a csontok és zúzódnak a koponyák, de a benzingőz és a füst szaga is belengi a mozitermet. Nem rajongok az autós akciókért, de itt olyan ütközésorgiát láttam, amitől nem tudtam levegőt venni. És ez nem csak a remekül koreografált jeleneteknek köszönhető, hanem a történetnek, de elsősorban a karaktereknek.

Azt ugyanis el kell ismerni, hogy a forgatókönyvíró jól dolgozott. A főszereplőink mind kidolgozott motivációkkal és múlttal rendelkeznek, ahogy haladunk előre azon kaptam magam, mind jobban szurkolok nekik. A pálmát nálam a Nicolas Hoult játszotta Nux vitte, az ő pálfordulása végig hiteles és érthető, hiszen fanatizmusa nem szűnik meg, csak átalakul. Charlize Theron pedig az kőkemény hősnő, akire már nagyon szüksége volt a mai filmgyártásnak, elvégre Sigourney Weaver lassan kiöregszik. Imperator Furiosa potens és megérthető figura, néhány képpel és mondattal könnyen megérthetővé vált személyisége, ami ismét csak a forgatókönyv nagy erénye. Érdekes módon Max az, aki megint csak kicsit téblábol az események közepette, holott ennek ellenére odateszi magát – hiába, ezt már megszokhattuk, hogy kicsit nehezen dönti el, mit is tegyen. Az ő esetében nekem nem jött be a látomások alkalmazása, és az ehhez fűződő spirituális „mentőakció” sem tűnt megfelelő konfliktusfeloldásnak, de hát nem lehet minden tökéletes.

Top zenék az életemből – ráadás

Ajánlás: Littlewoodnak, mert nélküle nem születik meg ez a bejegyzés. Remélem, nem bánja...

Miután megcsináltam a négy részre bővült válogatásomat, azért rájöttem, hogy jó pár kedvencem kimaradt a szórásból, amelyik vagy így, vagy úgy, de meghatározó volt az életemben. Ezúttal úgy alakult, hogy fele haza, fele külföldi számok adtak egymásnak találkozót.

hevia – tierra de nadie

Ez az album volt életem első saját CD-je. A mai napig emlékszem, hogy egy három napos túráról értem haza, mikor megkaptam születésnapomra. Még azon is gondolkodtam éppen csak tizenévesként, hogy én bizony elmegyek a PECSÁban tartott koncertjükre. Oda végül nem jutottam el, de a Drakuláról a mai napig ezek a zenék jutnak eszembe, mert mikor olvastam, rongyosra hallgattam az albumot.

Más honlapok, más cikkek

Júliusban csak egy bejegyzés került ki a blogra, és ennek fő oka az volt, hogy olyan recenziós könyveket olvastam, amelyekről más oldalakra írtam cikkeket - ez a hátránya annak, ha nem a saját homokozódnak kérsz könyveket. Erről eddig is tájékozódhattatok itt a blogon, a Cikkek, interjúk fül alatt, de tanult kollégám ötletét átvéve kicsit közvetlenebbül is ajánlom azt a három írást, ami megjelent tőlem ebben a hónapban.

Helene Wecker - A gólem és a dzsinn (SFmag)

 
Ezen a platformon jelennek meg legrégebben cikkeim, de maga az oldal is már közel 5 éves múltra tekint vissza. Ha a spekulatív fikcióról keresel valamit, szinte biztosan belebotlasz, mert rengeteg könyvről-filmről adtunk már hír, főleg a kortárs művek közül, de sok régi alkotást is feldolgozva. Az  oldal jelenleg kicsit köhögős egészségű, a cikkek száma lecsökkent, a napi frissülés sem biztos, de igyekszünk továbbra is minél több dologról tájékoztatni az olvasókat.

 
A gólem és a dzsinn egy fantáziadús történet, ami két mondabeli lény életét követi az 1900-as évek  elejének New Yorkjában. Zseniális korrajz, hiteles szereplők, intelligens és izgalmas történet, majdnem tökéletes könyv.

 
"A gólem és a dzsinn több szálon mozgó története közelebb hozza számunkra mind a századforduló hangulatát, mind a gyorsan változó és sosem alvó amerikai metropoliszt, holott a történet nem is itt veszi kezdetét. Először megismerkedünk gyorsan a gólemmel és dzsinnel, előbbi esetében teremtését, míg utóbbinál ébredését figyelhetjük meg. A két koron és időn kívüli lény egy nyüzsgő és emberi környezetben találja magát, amely mindkettőjüknek szokatlan és izgalmas. A gólem, Chává esetében a nehézség abból fakad, hogy érzi a körülötte élők lelkiállapotát, gondolatai, míg a dzsinn, Ahmad esetében a szabadság hiánya okoz nehéz perceket. Ahogy megismerkednek a körülöttük élőkkel, mindkettőjüknek változniuk kell, el kell fogadni, hogy nem élhetnek egyedül."