Visszavágó a dzsungelnek - Ragadozó

A cikk eredetileg az SFMagon jelent meg (és szerintem az egyik legjobb írásom). Igazából az utóbbi években jöttem rá, hogy én is egy nosztalgikus néző lettem, aki gyerekkora/tinédzserkora filmjeit mindig felül fogja értékelni. Persze ennél sokkal szélesebb a palettám, de mindig szívesen térek vissza ehhez az évtizedhez - és annak hőseihez is. És ahogy telnek az évek egyre többre értékelem Arnold Schwarzeneggert is. Így a következő két hétben négy, általam klasszikusnak tartott filmjéről is lesz bejegyzés. A Ragadozó (Predator, 1987) nem került be az 1001 film válogatásába, de attól még látni kell.

* * *

„You’re one… *ugly* motherfucker!”

Mi sem mutatta kis hazánkban leginkább egy karakter popkultúrai beágyazottságát az 1990-es években, mint hogy regény készült belőle. No, nem a hamis Predator-logó alatt megjelent Valhallás „klasszikusokra” gondolok, hanem az olyan abszolút nyúlásokra, mint a Malcolm M. Webster (akinek eredeti nevét, bár próbáltam, nem tudtam kideríteni) nevével fémjelzett Idegen-széria. Szóval megpendített valamit a néplélekben, ez tény. Bár én jóval később, már tévében láttam, a Predator nekem is a kedvenc mozis szörnyemmé vált – persze csak az alien után.

 „I ain’t got time to bleed.”

 Mi is lehet a siker titka? A csúcsformában lévő Schwarzenegger és tesztoszteronnal dúsított társai? A faék egyszerűségű sztori egy balul sikerült küldetésről? Az emlékezetes szörny-dizájn? A hangulatos zene? Valószínűleg ez mind együtt, azzal kiegészülve, hogy talán a legfogékonyabb korban ért sokakat: a videózás, majd a kereskedelmi tévézés hajnalán sokan pont tinédzserek voltunk, és mikor szerez az ember kedvenceket, ha nem ekkor?

 Ez önmagában a filmtörténethez persze kevés lenne, nézzük meg kicsit bővebben a fenti elemeket. A sztori tényleg egyszerű, de működik, mert pont az a csavar van benne, ami akkoriban talán nem volt szokás: vett egy katonai sztorit és átfordította sci-fi mozivá, de úgy, hogy tökéletesen illeszkedett a militarista vonalba. Ráadásul az eddigi vadászokból lettek az üldözött vadak, a csúcstechnológia az ember ellen fordult, hiszen a fegyverek lettek legfőbb okai annak, hogy a predator elkezdett vadászni – egy olyan vad, ami nem tud védekezni, nem érdekes számára. Az egyszeri nézőnek jöttek tehát a meglepetések, az izgalmas helyzetek jó ritmusban követték egymást, akció és egy kis zsigeri félelem színesítette a képletet.

„If it bleeds, we can kill it.”

 Ráadásul Schwarzenegger mintha visszamenőleg megnyerte volna a vietnami háborút is. Ne feledjük, a Rambo 2. (Rambo: First Blood Part II, 1985) alig két évvel korábban készült, ahol Stallone fogságba ejtett katonákat szabadított ki és megküzdött azokkal a fejesekkel, akik nem érezték át az egyszerű katonák helyzetét. A Predator Dillonja sem különbözött sokban tőlük, aki, ugyan tudtán kívül a darálóba küldte az embereit. A katonák közötti szolidaritás azonban végighúzódik a filmen, legyen szó a tényleges csapatról, vagy a korábbi, csak nyomokban megtalált bakákról. A trópusi erdő, a láthatatlan ellenség képe mind-mind felidézhette a vietnámi háborút: nem lehetett véletlen, hogy a Poncho-t játszó veterán Richard Chaves úgy érezte, mint aki visszament az időben. De a csatát most megnyerték az amerikaiak.

 De ne is menjünk tovább a csillagos lobogós néplélek mélyére, mert mégsem ez a film elsődleges olvasata. Helyette remekül illeszkedik a ’80-as évek klasszikus akciófilmjei közé, ahol tökös egysorosok puffogtatása közepette láthatunk kigyúrt, óriási férfiakat. Nem állítom, hogy Schwarzenegger itt hozza a legjobb formáját, de mellette egy olyan szereplőgárdát raktak össze, akiket nem lehet figyelmen kívül hagyni és remekül kiegészítik az osztrák óriást. A pankrátor Jesse Ventura, későbbi kormányzó az undorító bagójával; a Rocky-veterán Carl Weathers; Sonny Landham (akinek erőszakos természetétől védeni kellett a stábot), aki a kötelező spirituális, bár kigyúrt indián karaktert hozta; vagy Bill Duke félbolond Mac-je (aki a film szerint vietnámi veterán). Ezeket a fiúkat nem kidolgozott alakításaikért, hanem jelenlétükért szerettük, no meg azokért a remek mondatokért, amiket Shane Black (alias a geek Hawkins) adott a szájukba.

„Get to the chopper!”

 De az egész mégsem működött volna a remek ellenfél nélkül. A legendás Stan Winston alkotta meg (második körben) a Predator dizájnját, ami humanoid volta mellett kellően idegen ahhoz, hogy el tudd képzelni egy jó kis bunyóban. Vadászösztöne, fejlett fegyverei mind-mind az ember fölé helyezték, kellő egyedi jellegzetességgel bírt és volt benne valami „nemesség” is, hiszen megbecsülte ellenfeleit, képes volt elismerni vereségét még akkor is, ha egy piszkos trükkel utoljára bepróbálkozott. De hát ki ne tudna tisztelni egy lényt, aki képes önmagát is megsemmisíteni, ha legyőzték? Ezeket a jellegzetességeket a későbbi részek komplett mitológiává alakították azzal, hogy hős idegenünk nem öl terhes nőket, fegyverteleneket és képes szövetséget kötni, ha úgy hozza a sors. Lehetett bármilyen rossz a második etap (bár szerintem kifejezett ötletes volt kihasználni a nagyvárosi dzsungelt, így számomra simán belefér a bűnös élvezet kategóriájába), mégis tovább tudta bővíteni a mítoszt és a faj egyediségét, teret engedve kiváló számítógépes játékoknak és borzalmas spin-offoknak.

 Nem mehetek el szó nélkül Alan Silvestri remek, törzsi dallamokat és katonai dobokat ötvöző zenéje és persze John McTiernan rendezői teljesítménye mellett, amivel az egészet összefogta. Az atmoszféra, a karakterek és a tartalom ritka jó elegye ez a film, és úgy vált klasszikussá, hogy önmagában mégis csak egy buta akciófilm. De néha nem is kell több ennél, mert élvezzük és megragadja a képzeletünket. És talán az ezúttal rendezőként visszatérő Shane Black jövőre tényleg levezényel egy olyan folytatást, ami magában foglalja az eredeti erényeit, de bővíteni is tudja a mitológiát. Mert éppen ráférne a vérfrissítés az immáron 30 éves szörnyünkre.

 Zárásképpen pedig bemutatom, hogy az ilyen filmek is tökéletes ihletanyagok: nézzétek meg a musical-verziót!