Félelmetes drúgjaink - Mechanikus narancs

 Ez a cikk eredetileg az SFmagon jelent meg, a Retromozi sorozat keretében. Igazából kicsit rövid, ezer dologról lehetett volna írni a film kapcsán. Talán még egy dolgot megemlítek azzal kapcsolatban, Stanley Kubrick milyen zseniális vizuális történetmesélő. A mai napig lenyűgöz az a jelenet, ahogy Alex lelepleződik a film vége felé, hogyan használja fel a zenét (a Singin' in the Rain dallamait) a rendezés arra, hogy lebuktassa a korábbi elkövetőt, nem rágja a szánkba a megoldást, de minden ott van a képekben és a hangokban, különösen az áldozat arcán.

Disclaimer: Mindenkinek vannak tartozásai az irodalom felé, nekem az egyik ilyen Anthony Burgess Gépnarancsa. Emiatt adaptációs szempontokról egyáltalán nem lesz szó a cikkben.

Hozzá vagyunk szokva ahhoz, hogy a legtöbb történet főszereplője fejlődik, alakul, egy felismerhető fejlődési útvonalat jár be. Elindul valahonnan és eljut valahová; ez lehet pozitív vagy negatív irány, de van valami irány. És mit kezdünk azokkal a főszereplőkkel, akikre ez nem igaz? A legutóbbi példa erre mondjuk Paddington: az ő kedvessége a körülötte lévőkre hat, ő viszont nem változik. És ilyen karakter Alex DeLarge is: a film egyik legnagyobb pofonja volt számomra, hogy ugyanott fejezte be, ahol elkezdte. De személyiségfejlődés helyett inkább azt látjuk, hogyan kezeli személyét és életét a társadalom egésze.

A Mechanikus narancs (A Clockwork Orange, 1971) minden idők egyik legjobb karakterbemutatásával kezdődik: Alex DeLarge ül a bárban, tekintetében ott munkál a veszély, de még visszafogja magát, közben Henry Purcell II. Mária királynő halálára íródott miséjének elektronikusan eltorzított változata szól. És már mindent tudunk a figuráról, a környezetről. Majd megnézhetjük Alex történet oda-vissza: ugyanazok az elemek ismétlődnek a hajléktalan férfival, a csapaton belüli harcokkal és a vidéki ház megszállásával, csak az irányuk más. Úgy tűnik, főszereplőnk csak zuhan: először a börtön, majd az erőszakosságát kigyógyító kezelés, ami kiveszi a kezéből az egyetlen megküzdési mechanizmust, amit ismer, végül az öngyilkosság. Mindez azonban csak látszólagos, mert Kicsi Alex nem változik, lélekben erőszakos és szexfüggő marad, csak nem tudja ezt megélni. Így lesz a film zárása egy hideglelős pillanat: mert nem csak, hogy visszakerültünk oda, ahol elkezdődött a fiú története, de ráadásul még hivatalos megerősítést is kapott az életéhez.

Stanley Kubrick rendező megvizsgálta a társadalmat és nem túl hízelgő véleményt állított ki róla. A Mechanikus narancs nem csak az erőszak spiráljáról és az ember szabad akaratáról szól, de a képmutatásról is, ami áthatja a rendszer egészét. Magáról a politikai struktúráról sokat nem tudunk meg, de annyit biztos, hogy erős rendőri túlhatalomra épül, amit a fiatalok garázdasága indokol meg, mely félelmet kelt a rendes adófizető állampolgárok körében. A politika pedig mindent megtesz a szavazatokért: gyógyszeres kezeléssel harcolnak a bűn ellen, vagy korábbi bandatagokat vesznek be a rendőrségbe, de ha egyik sem válik be, akkor még mindig vissza lehet táncolni és a rendszer áldozatait megvesztegetéssel fordítják maguk felé. De nem teljesít jobban az értelmiségi ellenzék sem: megvédik a rendszer áldozatait, hacsak ki nem derül róluk, hogy korábban nekik ártottak. Ezeket a fiatalokat elárulják a saját szüleik, de a gyermekvédelem is (Mr. Deltoid figurája egy külön értekezést érdemelne). A gyors megoldások sosem hoznak eredményt, a rendszer logikája pedig nem teszi lehetővé, hogy mélyre ható változások történjenek. Az eltelt ötven év ellenére ez a megállapítás bénítóan ismerős most is.

A film pedig ezt az ismerős helyzetet mai szemmel is hatásos eszközökkel mutatja be, azonban mindig érződik benne az a távolságtartás és túlzás, ami olyan remek szatírává teszi a művet. A Mechanikus narancs az utolsó képkockáig pontosan megkoreografált, mintha egy komolyzenére épült tébolyult táncot néznénk. A színpadiasság és az elidegenítő megoldások, a zenére komponált aktusok, az élénk színek és nagy látószögű, torzított képek elemelik a valóság talajától. Igaz ez a színészi alakításokra is: a rendőrök mozgása és hanghordozása, a szülők eltúlzott reakciói, vagy olyan apróságok, mint a film zárójelenetében az evés gesztusai, mind pont annyira furcsák, hogy nevetségesek, groteszkek legyenek.

Mindez igaz annak ellenére is, hogy az erőszak és szexualitás ábrázolása némi stilizáltság ellenére is realista. Míg a nagytotálok inkább teátrális hatást keltenek, és távolságot képeznek az eseményektől, addig a közeli képeken érezzük a félelmet, a kétségbeesést és a tehetetlenséget. Ez a megoldás kényelmetlenné, viszolyogtatóvá tett minden erőszakjelenetet, egyúttal teljesen megakadályozta azt, hogy a néző bármilyen szinten is idealizálja az utcai bandákat, menőnek, lázadónak lássa az elkövetőket. Igaz volt ez akkor is, ha a főszereplő Alex volt az áldozat, ami egy újabb réteget adott a történetnek: bármikor megfordulhatnak a szerepek ebben a rendszerben, sosem lehetsz biztos, mikor kerülsz a fegyver rosszabbik végére.

A Mechanikus narancsot nézni felkavaró élmény, mert nehéz feldolgozni, hogy nevethetsz a rendszer groteszkségén úgy, hogy közben irtózol attól, amit a vásznon látsz. És valahogy ebben a kettősségben rejlik a film és Kubrick zsenialitása is, mert szembesíti a nézőt önmagával. Szórakozunk, de ott marad bennünk egy zavaró, viszkető érzés, ami nem hagy nyugodni. És ez az érzés 50 év alatt semmit sem gyengült.