Tegnap elég húzós estém volt; este héttől színház, fél 11-től pedig az új Alien-mozi. És bármennyire nem tűnik összeillőnek a két dolog, a végén mégis közös nevezőre hoztam őket: mindkét alkotás kevésnek bizonyult a maga módján. Az Utánképzés ittas vezetőknek, bár rendkívül szórakoztató és vicces előadás volt, a végén nem adott semmit: nem vált egy bevállalósabb szatírává, de egy komolyabb drámává sem. Valahol az Alien: Covenant is két szék között a pad alá esett: nem tudott kiteljesedni sem filozófiai, sem a horror síkján.
Azon gondolkodtam, mennyire jó is az nekünk, hogy Ridley Scott ennyire erőlteti a mitológiaépítést. Az Alien-filmek ugyanis valahol pont azért működtek, mert a lényeket nem kellett megideologizálni: félelmetesek, megrendítően idegenek és így teljességgel érthetetlenek voltak számunkra. Ez adta a sorozat egyik fő vonzerejét, és az előzményekből pont ez tűnt el. Persze a Prometheus nem csak azért nem működött, mert háttértörténetet kreált szörnyeinkhez (vagy mert szinte teljességgel hiányoztak a filmből), de kétségkívül lényeges elem volt az erőltetett filozófia a sztori hátterében. Az Alien: Covenantnek ugyan nem ez a fő vonulata, azonban jelen van, viszont ennek ellenére (vagy éppen ezért) sikerült teljesen kiherélnie a franchise-t.
Ebben a moziban ugyanis nem félelmetesek igazán kedvenc xenomorfjaink. Kapunk persze vért és öldöklést, itt láthatjuk szinte először őket nyílt terepen, nem klausztrofób űrhajóbelsőkben akciózni (ha a AvP-filmeket nem nézzük), ugyanakkor jeleneteikből hiányzik szinte mindenfajta feszültség, csak zsigeri félelemkeltés zajlik. Vannak persze ügyes beállítások, sokszor hatásvadász módon használja fel a kikelés aktusát a mozi, de mégsem ettől a filmtől lesznek rémálmaim a jövőben. Végig azt éreztem, hogy hiába akar az idegenek eredetéről is mesélni, mégis hagyja elsikkadni őket abban a pár akciójelenetben. Helyettük egy teljesen másfajta antagonistát kapunk: az ember saját teremtményét, Davidet.
Korábban is említettem, hogy a Prometheus szinte egyetlen értékelhető momentuma Michael Fassbender alakítása volt, és ezt itt is meg kell erősítenem. Ezúttal kettős szerepben brillírozik: a korábbi és a jelenlegi küldetés androidját jeleníti meg parádésan. Aki nem látott előzeteseket, annak spoiler lehet, de a küldetés a Tervezők bolygóján találkozik Daviddel, aki mintha kicsit megzuhant volna. Szépen-lassan kiderül, hogy mi történt dr. Shaw-val és magával a bolygóval, amin növényeken kívül szinte semmi életet nem találunk, és egyre többet tudunk meg az első android személyéről is, ugyanakkor mégis bántóan keveset. A film számos kérdéssel adós marad, főleg a miértekkel és hogy mi történt a két küldetés között eltelt 10 évben. Ennek ellenére David továbbviszi a teremtőivel szemben fellázadó alakok hosszú sorát, és bár motivációi homályosak maradnak, végig lebilincsel bennünket jelenléte. Arra jutottam, hogy legszívesebben egy hosszú kamaradrámát néznék meg, ami bemutatja a karakter átalakulását – bizarr monológ lehetne szörnyekkel a háttérben.
A remek figura ellenére az Alien: Covenant adós marad a karakterekkel és az épkézláb forgatókönyvvel. Ugyan a Last Supper című rövidfilm azt ígérte, hogy igazi kémia lesz a terraformáló küldetés tagjai között, ez fájóan leegyszerűsödik arra a tényre, hogy, mivel párokról van szó, azok ragaszkodnak egymáshoz. Az írók még azt az alapvető hibát is elkövetik (ismét), hogy csak beszéltetik a hőseinket, ahelyett hogy a cselekedeteik jellemeznék őket. A legtöbb űrhajóst egyáltalán nem ismerjük meg, nemhogy a nevüket, de az arcukat sem tudom felidézni pár nap távolából. A szereplők nem reflektálnak egymásra és nem is kötődnek, így épkézláb alakításokat sem lehet kiemelni, bár azt el kell ismernem, hogy a sok sírás ellenére Katherine Waterston megdolgozott Danielsért, róla el tudtam hinni, hogy egy tökös karakterré tudná kinőni magát. A többiek azonban elsüllyednek az ostoba forgatókönyv hálójában.
A film (az eleje legalábbis mindenképpen) ugyanis kétségbeejtően hasonlított a Prometheushoz: a világ második legrosszabb és legkevésbé hozzáértő felderítő csapatával találkozhattunk (az előzményekhez képest egy fokkal jobbak, de ha megnézzük, valószínűleg a világ legrosszabb űrkolonizáló csapata címet azért a Covenant legénységének kell adnunk), akik egy kósza videóadás hatására csapot-papot otthagynak és a küldetést veszélyeztetve nekiindulnak egy látszólag paradicsomi világnak. Úgy tűnt, a forgatókönyvíróknak semmit sem sikerült tanulniuk az első részből, a történet teljesen következetlenül és ostobán fordul a kívánt irányba; a szereplők buta és felelőtlen döntést hoznak, ami pont azt nem indokolja, miért bízta volna rájuk bárki 2000 telepes életét és dollárszázmilliókat. A film ezen túl is teli van erőltetett fordulatokkal és következetlenségekkel, különösen azon nem tudtam túltenni magam, hogy az alienek percenként bukkannak elő és nőnek óriásira, ami alapvető biológiai ismeretek mellett is hülyeség, ráadásul kiöl mindenféle feszültséget. És legyen bármilyen fantasztikus David szerepeltetése, jelentősen lelassítja a cselekményt, amitől annyira leül a mozi, hogy csak a hajrára pörög fel ismét.
Egyet viszont el kell ismernem: a végkifejlet kegyetlen és ütős lett. Sikerült tökéletesen előkészíteni és időzíteni; a film nagyon ügyesen adagolta az információkat és úgy sikerült meglepnie a nézőket, hogy számítottak a pofonra. Ez az egy momentum, ami végül is megfordította bennem az élményt és nem az életemből kidobott két óraként tekintek rá.
Pár hete írtam a Prometheusról, hogy mennyire akartam szeretni azt a filmet. Pont így voltam a Covenanttal is. Szerencsére a végeredmény sokkal jobban sikerült az előzménynél, de még így is elmarad a kielégítőtől. Egyre inkább azt érzem, hogy Ridley Scottnak el kellene engednie ezt a világot; nem kell mindenáron mitológiát alkotni ahhoz, ami önmagában is működik. Különösen akkor nem, ha igazából nem tud válaszokat adni a legfontosabb kérdésekre. Egyre kevésbé hiszem, hogy az Awekening vagy bármely más folytatás adna bármi lényegit ahhoz, amit a korábbi sorozat felépített. Különösen akkor nem, ha még céltalan nosztalgiázással is terheljük; nem kell a régi Alien-mozik kellékeit, zenéjét megidézni, hanem olyan alkotást kellene létrehozni, ami önmagában is megáll a lábán. Ezzel egyelőre mindenki adós maradt.
A kép forrása: messypandas
Ebben a moziban ugyanis nem félelmetesek igazán kedvenc xenomorfjaink. Kapunk persze vért és öldöklést, itt láthatjuk szinte először őket nyílt terepen, nem klausztrofób űrhajóbelsőkben akciózni (ha a AvP-filmeket nem nézzük), ugyanakkor jeleneteikből hiányzik szinte mindenfajta feszültség, csak zsigeri félelemkeltés zajlik. Vannak persze ügyes beállítások, sokszor hatásvadász módon használja fel a kikelés aktusát a mozi, de mégsem ettől a filmtől lesznek rémálmaim a jövőben. Végig azt éreztem, hogy hiába akar az idegenek eredetéről is mesélni, mégis hagyja elsikkadni őket abban a pár akciójelenetben. Helyettük egy teljesen másfajta antagonistát kapunk: az ember saját teremtményét, Davidet.
Korábban is említettem, hogy a Prometheus szinte egyetlen értékelhető momentuma Michael Fassbender alakítása volt, és ezt itt is meg kell erősítenem. Ezúttal kettős szerepben brillírozik: a korábbi és a jelenlegi küldetés androidját jeleníti meg parádésan. Aki nem látott előzeteseket, annak spoiler lehet, de a küldetés a Tervezők bolygóján találkozik Daviddel, aki mintha kicsit megzuhant volna. Szépen-lassan kiderül, hogy mi történt dr. Shaw-val és magával a bolygóval, amin növényeken kívül szinte semmi életet nem találunk, és egyre többet tudunk meg az első android személyéről is, ugyanakkor mégis bántóan keveset. A film számos kérdéssel adós marad, főleg a miértekkel és hogy mi történt a két küldetés között eltelt 10 évben. Ennek ellenére David továbbviszi a teremtőivel szemben fellázadó alakok hosszú sorát, és bár motivációi homályosak maradnak, végig lebilincsel bennünket jelenléte. Arra jutottam, hogy legszívesebben egy hosszú kamaradrámát néznék meg, ami bemutatja a karakter átalakulását – bizarr monológ lehetne szörnyekkel a háttérben.
A film (az eleje legalábbis mindenképpen) ugyanis kétségbeejtően hasonlított a Prometheushoz: a világ második legrosszabb és legkevésbé hozzáértő felderítő csapatával találkozhattunk (az előzményekhez képest egy fokkal jobbak, de ha megnézzük, valószínűleg a világ legrosszabb űrkolonizáló csapata címet azért a Covenant legénységének kell adnunk), akik egy kósza videóadás hatására csapot-papot otthagynak és a küldetést veszélyeztetve nekiindulnak egy látszólag paradicsomi világnak. Úgy tűnt, a forgatókönyvíróknak semmit sem sikerült tanulniuk az első részből, a történet teljesen következetlenül és ostobán fordul a kívánt irányba; a szereplők buta és felelőtlen döntést hoznak, ami pont azt nem indokolja, miért bízta volna rájuk bárki 2000 telepes életét és dollárszázmilliókat. A film ezen túl is teli van erőltetett fordulatokkal és következetlenségekkel, különösen azon nem tudtam túltenni magam, hogy az alienek percenként bukkannak elő és nőnek óriásira, ami alapvető biológiai ismeretek mellett is hülyeség, ráadásul kiöl mindenféle feszültséget. És legyen bármilyen fantasztikus David szerepeltetése, jelentősen lelassítja a cselekményt, amitől annyira leül a mozi, hogy csak a hajrára pörög fel ismét.
Egyet viszont el kell ismernem: a végkifejlet kegyetlen és ütős lett. Sikerült tökéletesen előkészíteni és időzíteni; a film nagyon ügyesen adagolta az információkat és úgy sikerült meglepnie a nézőket, hogy számítottak a pofonra. Ez az egy momentum, ami végül is megfordította bennem az élményt és nem az életemből kidobott két óraként tekintek rá.
Pár hete írtam a Prometheusról, hogy mennyire akartam szeretni azt a filmet. Pont így voltam a Covenanttal is. Szerencsére a végeredmény sokkal jobban sikerült az előzménynél, de még így is elmarad a kielégítőtől. Egyre inkább azt érzem, hogy Ridley Scottnak el kellene engednie ezt a világot; nem kell mindenáron mitológiát alkotni ahhoz, ami önmagában is működik. Különösen akkor nem, ha igazából nem tud válaszokat adni a legfontosabb kérdésekre. Egyre kevésbé hiszem, hogy az Awekening vagy bármely más folytatás adna bármi lényegit ahhoz, amit a korábbi sorozat felépített. Különösen akkor nem, ha még céltalan nosztalgiázással is terheljük; nem kell a régi Alien-mozik kellékeit, zenéjét megidézni, hanem olyan alkotást kellene létrehozni, ami önmagában is megáll a lábán. Ezzel egyelőre mindenki adós maradt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése