A mostani hétvége egy kicsit hosszabbnak tűnt: megtoldottam egy péntek délutánnal és egy hétfővel, aminek ugyan semmi köze nincs a Könyvhéthez, mégis hozzá adott az élményhez.
 |
| A Vörösmarty-n |
Pénteken a régi/új kollégáimmal tartottunk csapatépítést: július elsejétől ugyanis nem a jogi szervezetet fogom boldogítani. A bíróságoktól, szerződésektől nem menekülök meg, de mégsem ezek fogják kitölteni a napjaimat. A buli jó volt, játszottunk Activity-t, ami mégis csak egy élmény, de a legjobban a motorcsónakázás tetszett. Olyan háromnegyed 9-kor szálltunk vízre, pár elázott madárkaként egy kutyával. Miközben csorogtunk a Tiszán, lement a nap, csak a telihold fénye világított. Miután a hajó orrában élveztem a szelet, amolyan Leo nélküli Titanic módra (és kiordítoztam magam), leültem az egyik ülésbe egy fröccsel, néztem a part fényeit és hallgattam a többiek hülye sztorijait. Ezután még a 20 perces hazabiciklizés is jobban esett.
 |
| A Habibi az Aranykéz utcában |
Bezzeg a másnapi kelés már kevésbé. Emberi időben fel akartam érni Pestre, így ki kellett rugdosnom magam az ágyból a vasútállomás felé, ahol aztán szerencsére találkoztam Veronnal, így cseverészve értünk fel, ezúttal késés nélkül. Helyette a villamos ácsorgott baleset miatt, így átszállással, csomagokat cipelve jutottam el Gáborhoz, ahonnan gyorsan indultunk is a Könyvhét felé. A villamoson össze is futottunk ismerősökkel, akik vicomte születésnapjáról voltak érkezőben/indulóban, így együtt csaptunk le a pultokra. Az eső azonban hamar tető alá zavart bennünket: a Habibi bárban (ahol réges-régen még
A dervisház bemutatója zajlott) ment a csacsogás és a mentateázás, valamint
a lekakilt fejű vakond meséje járt kézről kézre. Végre találkoztam Bíró Julival, akinek a tesója gondoskodik a humorbonbon adagomról, mikor
blogol Törökországból, és Lipták Borival is sikerült bemutatkozunk egymásnak. Az eső csendesedésével azonban elindultunk más vizek felé.
 |
| Kedvenc kirakatom a Budafoki úton |
Megvettem az előírt két könyvemet – ez a Könyvhét inkább szólt a kihagyott ziccerekről és az otthagyott könyvekről, mint máskor; nagyon nehéz betartani a könyvstopot (ezt Gábor bizonyíthatja, hogy mennyit sírtam egy-egy találat felett). Közben összefutottunk Peregi Tamással, Botonddal és Anitával, beszélgettünk egy sort, miközben elszaladgáltam fotózni egy Parti Nagy Lajost (aki bájosan vidám hangulatban dedikált), majd vacsorázni indultunk. Visszatérőben, a messzi távolban Lakatos Levente sorai fénylettek fel, akit a siker még vonzóbbá tett, de minket nem kötött le, hanem siettünk a szokásos Könyvek éjszakája/Ekultura éves szerkesztőségi találkozóra a Vörösmarty-szoborhoz. Jót beszélgettem Galgóczy Mónival és Tamással, majd a másik Tamással egyeztettük a barátok meredek kapcsolati sztorijait (szigorúan név nélkül!). Ahogy telt az este és fogytak a felesek, üveg rozék, úgy vált egyre oldottabbá a hangulat. Persze, van, akinek ez sem ment könnyen; Moskát Anitát például alig tudtam a táncparkettre csábítani, de végül sikerült! Elmondhatom, hogy táncoltam már íróval… (és Anita, ha ezt olvasod, megerősítem, hogy többet kellene ilyet csinálnod, mert jól megy neked!) A legjobb, azonban a végére maradt: egyik kedves barátunk egyik pillanatról a másikra olyan szinten elázott, hogy úgy döntöttünk, hazakísérjük, mert veszélyes dolog a metró. Megérte a kis kitérő, mert nagyon aranyos emlékkel lettem gazdagabb. Persze, ettől nem kerültünk korábban ágyba…
 |
| A főkukac |
Másnap sem voltam nagyon üde, de 11-től két dedikálás is akadt, ami érdekelt. Kiérve már állhattam is sorba a Krisztiánoknál: Peer és Grecsó csak rám várt. A tűző napon sikerült is leégnem, de lett két új dedikált könyvem. Ebéd helyett pedig On Sai könyvbemutatóját hallgattam meg; ugyan még csak a Scart végeztem ki, de a Lucy is ott figyel a polcomon, így kíváncsi volt az infókra a folytatásokról. A beszélgetés ugyan picit marketingízű volt az én ízlésemnek, de ezt sajnos nem tudtam elmondani Beának délután, mert csak negyed óránk jutott beszélgetni, akkor meg inkább képbe hoztuk egymást az aktuális történésekről. Fél 5-kor pedig kedvenc nagyra nőtt óvodásomnál dedikáltam és szomorúan állapítottam meg, hogy öregszik: már nagycsoportos lett Varró Dani, és ezzel sajnos együtt jár, hogy én sem vagyok fiatalabb. A rakoncátlan tincsek még megvannak, de egyre több a szarkaláb a szemek sarkában… Rövid séta és beszélgetés után indultunk is haza, mert bár élvezek a Vörösmarty téren ücsörögni és a rakparton sétálni, készülődnöm kellett a másnapra is.
 |
| A Galéria |
Hétfőn ugyanis nagyon exkluzív körülmények vártak rám: életpálya díj átadására voltam hivatalos a Magyar Nemzeti Galériába. Apukám immáron 43 éve dolgozik a cég kötelékében és ott adnak az ilyesmire: 25 dolgozó, akik legalább 25 éves munkaviszonnyal rendelkeznek, kaptak ilyen díjat. Jól meg is adták a módját: hárfamuzsika, frissítők, pöpec műsor Péter Szabó Szilviával, utána állófogadás… De a legjobb momentum mégis az volt, hogy minden díjazott kapott egy kis méltatást, a kivetítőn aranyos fényképek futottak róluk (jaj, a szocialista szösszenetek, fűtőtestek, ruhák!) és ettől valami bájos hangulat játszott a vörösben úszó előcsarnokban. Megható volt az egész. Utána pedig Madarász Viktor és társai gyűrűjében fogyaszthattuk el a vacsorát, csak szegény Kölcsey-t hagyta mindenki magára…
 |
| Kölcsey ül az állófogadáson - csoda, hogy egyedül van?! |
Jó élmény volt most Pest, főleg pozitívumokkal és olyan momentumokkal, amire szívesen fogok visszaemlékezni. Jövőre ugyanitt!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése