Száguldás, Despacito, dudálás – Palermo, a város, ami soha nem alszik

Tudom, ezt New Yorkról szokták mondani, de szerintem csak azok, akik nem jártak még Palermóban. Legalábbis nem laktak pár napig a via Roma és a via Vittorio Emanuele sarkán. Nekünk sikerült. És mint utólag kiderült, ez lehet a belváros egyik legforgalmasabb kereszteződése, ahol éjjel-nappal dübörög a forgalom, nyitott hátuljú Piaggio Ape modellek szaladgálnak zenétől hangosan és turistákra vadászva, ahol a közlekedési lámpák csak tájékoztató jellegűek és ahol csak ordítva lehet beszélgetni. Hát, itt kellett aludnunk. Nem, elsőre nem szerettem bele Palermóba…

A kereszteződésünk

 

Persze, nyilván ez csak egy peches momentum, mondanátok. Végül is sikerült esténként pihenni (bár régen aludtam ennyire felszínesen, zavaros álmokba ki-be csúszkálva), de valahogy az első pillanatok elriasztottak. Barátnőmet mentünk ki látogatni a nyaralás mellett, aki megérkezésünk után rögtön bevezetett az olasz éjszakába. Ami a jachtkikötő környékén barátságosan csendesnek és békésnek tűnt, viszont beljebb kaotikus volt és hangos. A Vucciria piaca tömött és furcsa szagokkal terhes, a Maqueda teli volt turistákkal, és csak rohantunk bele a tömegbe. Nem, ez a napi ügyintézés után nem hiányzott…

La Vucciria - éjjel

Persze megvannak az éjszakai város szépségei is. Az öböl vízén tükröződő árbócok tömege, az útnak induló óriás utasszállító és a part fényei, az utcák, amelyek csúszósra koptatott kövezetén a fények úgy úsznak, mintha eső után járnánk, a sárgás színben tündöklő több száz éves épületek… Szóval igen, az első benyomás nem volt tökéletes.

Viszont másnap elkezdünk ismerkedni, ezúttal nappal. Palermo az ezer templom városa – ha azt mondom, Szegeden nem lehet úgy eldobni egy döglött macskát, hogy az ne egy ügyvédet találjon el, akkor itt ez halmozottan igaz a szent helyekre. Bevásárlást követően egy eldugott utcán kis kegyhelyet találtunk; minden apró utca fordulójában feltűnik egy homlokzat és a lehető leváratlanabb helyeken futsz bele valami csodába. Kihasználtuk, hogy az első napunk csütörtökre esett, így sokkal kevesebb volt a turista, bejártuk a belvárost. Palermo arab-normann múltjáról híres, ami mindenütt érezhető. Gyönyörű a Martorana templom (Santa Maria dell'Ammiragliato) belseje, amiben nem a hagyományos római katolikus ikonográfiával találkozunk, hanem inkább a görög-keleti templomok gazdag aranyozásával. A mellette álló San Cataldo inkább az ellenkezőjével tűnik ki: egy szikár, letisztult belső, amely a díszítés hiányával kényezteti a látogatót (de ez nem egyezik az ürességgel). De útközben bármely templomba betérve csodákat láthatsz (pl. az egyszerű San Giuseppe dei Teatini, ahová éppen csak benéztünk).

San Giuseppe dei Teatini

A Vittorio Emanuele-n továbbmenve vár az igazi nagy szám: a székesegyház. Magával ragadóan oda nem illően keresztény, hiszen korábban arab mecset volt. A belső hatalmas és gyönyörű, bár katedrálishoz képest egyszerű, a tetőről a látkép pedig sok mindent megér. Beláthatod a környező hegyeket, de a tengert is, és végre olyan hűs szelet kapsz, amit utcaszinten csak estefelé. A katakombák pedig ősi ereklyéket rejtenek. Leültünk és pihentünk egyet, amennyire a tömegben lehet, és felfedeztük, hogy a márvány mintáiban sok mindent észre lehet venni (uram bocsá’ még Karl Marxot is).

A Villa Bonanno pálmákkal díszített, hűsnek nem mondható parkján átkelve pedig bejutottunk a palotába, ami nem csak a parlament székhelye (mint a Wikipedia mondja, Szicília autonóm tartomány, aminek sajátos jellegét ez is mutatja), de megnéztük a nemesi szobákat és a Martoranához hasonló szépségű kápolnát is. De most még egy Novocento Italiano című kiállítást is elkaptunk, amelynek képeit élvezettel böngésztük, bár nem mindig értettük – de az olaszok előszeretettel fényképezkedtek a képek előtt.

Látkép a székesegyházról

De milyenek is az olaszok? Azon kívül, hogy hangosak, tényleg rengeteget gesztikulálnak és nem tudnak közlekedni (még annyira sem, mint mi)? Nem mernék karcos megállapításokat tenni, mert alapvetően az volt a tapasztalatunk, hogy segítőkészek, kedvesek. Viszont rengeteget szemetelnek, vérükben van az életveszély (egyik reggel láttuk két robogós összeütközését – nem lett belőle gond, de aki elesett, még fel sem állította a motorját, de már perlekedett), nem túl türelmesek az utakon, viszont ráérősek (már-már lusták, ha azt nézem, hogy mikor megérkeztünk, nem reagáltak a csengetésre – kicsit nehéz volt bejutni a szállásunkra). Ez a mentalitás felemás érzéseket keltett bennem, de azt éreztem, jó lenne egy kicsit olaszul tudni, mert sokat segített volna.

Templomok völgye

A tenger viszont megéri az utat - a két szirtfok közé beékelődött Mondello öblében élvezet az úszás, bár a sós vizet még szoknom kell. No, meg a szícíliai konyha! Sikerült ennünk modern stílusú étteremben remek tésztát és cassatát, és persze pizzát, többször is. Reggeliztünk olasz módra, azaz ettünk különféle bogyós gyümölcsökkel ízesített cornettot (ami egyfajta croissant cukros mázzal), hozzá capuccinót, ebédeltünk hússal töltött, sült rizsgolyót (arancine), de sikerült találnunk egy hamisítatlan olasz bisztrót, ahol a helyiek között falatoztunk spagettit. És a fagylaltról még nem is tettem említést, ami tényleg csodás, különösen a briósba töltött pisztácia… Ezért érdemes többször visszamenni.

Kedvenc látványom

Végül sikerült átszelnünk a szigetet is. Barátnőm sulijánál szerveztek kirándulást Agrigentóba, Szícilia déli felébe, a Templomok völgyébe. Igaz, az út a számos elterelés, autópálya-építés miatt hosszabb lett a tervezettnél, de az ókori görög romokat megérte megkeresni. Ahogy álltam fent a bércen, el tudtam képzelni, milyen érzés volt 3000 évvel ezelőtt hazatérnie egy görög hajósnak és meglátnia a tengerről ezeket a pompázatos épületeket. Itt súlya volt az éveknek, évezredeknek, fantasztikus érzés végigsétálni a hosszú utakon, amik összekötik a ma már csak romokban álló épületeket. Időtelen időket el tudtam volna tölteni, különösen úgy, hogy akár este 11-ig bent maradhatsz. Egy naplemente a dombokról mindent megérne. 

Egy utca a Vucciriáról nappal

De nem maradtunk sokáig, helyette fürödtünk a Földközi-tengerben egy szabadstrandon, ami mindennel együtt elgondolkodtató élménynek bizonyult. Mit lehet ennyit gondolkodni egy fürdésen? A csoportunkban rengeteg bevándorló fiatal volt – ahogy barátnőm mesélte, Olaszország már évtizedek óta foglalkozik a menekültek befogadásával, rengeteg pénzt tolnak bele az oktatásba, de a bevándorlók mintha nem akarnának beilleszkedni. Látszott, hogy a kirándulás alatt ezek a kamasz srácok igazából csak azzal foglalkoztak, hogy minél több szelfit lőjenek, majd vaduljanak a tengerparton. De igazából mennyire várható el egy csapat tizenévestől, hogy átérezze a látottakat – hiszen ez nem is az ő kultúrája, nem az ő országa. Felrójuk egy kamasznak, hogy inkább szórakozni akar? Ahogy elnéztem ezeket a fiúkat, olyanok voltak, mint a szilaj csikók; megértettem, miért lehet ez az energia akár félelmetes másoknak. De abban már egyáltalán nem vagyok biztos, van-e okunk rá, hogy féljünk. 

A szigetet átszelve persze aztán már nem ezen gondolkoztam. Csodás a látvány, a dombok, de még csodásabb, amikor befordultunk a Palermoba vezető síkságra. Ahogy a két hegy körbefogta ezt a kis síkságot, ahogy az utcák végigfutottak a tengerig, emlékezetes kép.

A palota kápolnája

Az utolsó napunkat már csak pihenéssel töltöttük: meglátogattuk a San Giovanni degli Eremiti templomot, aminek apró kertjében jókat lehet bóklászni, mászkáltunk még egy kicsit a városban (náthásan, hiszen a légkondícionálóktól sikerült megint megfázni), kisétáltunk a tengerpartra és elbúcsúztunk a haboktól, a város ívétől, a kikötőtől, ezúttal nappal is.

A másnapi, korai indulás miatti zaklatott alvást végül tetézte az, hogy a poggyászom nem érkezett haza velünk együtt és az is, hogy rögvest belecsöppentünk az otthoni életbe, mivel Putyin közelgő látogatása okán sietnünk kellett, hogy kijussunk a reptérről. Végül kis kerülővel hazajutottunk, két nap múlva megérkezett a csomagom is, sértetlenül, és addigra már csillapodtak az érzéseim. De Palermo kicsit olyan maradt, mint Izrael: egy csodás élmény, de tüskékkel, így ebből nem lett szerelem. De nem is kell/lehet mindenkibe beleszerelmesedni – így mindig várnak új élmények, új városok, új találkozások.