Valahogy nehezen megy most az írás. Talán azért, mert nem szerettem bele Izraelbe, nagyon más kultúra volt ez az én túlszabályozott európai lelkemnek. Több napomba telt, míg belerázódtam az ottani dolgokba, és talán most éreztem először azt, hogy ide nem akarok most rögtön visszajönni, inkább csak pár év múlva. De nagyon nagy élmény volt mindezzel együtt. Kicsit meg is szenvedtem érte.
Kezdődött ugyanis azzal az egész történet, hogy az a jó barátom, akivel utaztam volna, kénytelen volt lemondani az utat – három héttel az indulás előtt. Gyorsan végig kellett gondolnom a lehetőségeimet, mert ilyen gyorsan elég nehéz útitársat találni. Végül mázlim volt, mert a molyon sikerült vállalkozó kedvű emberkét találnom – ezúton is köszönöm neked, Móni! Aztán, ahogy közeledett az út, úgy lettem egyre idegesebb: most először utaztam Európán (és igazán az Unión) kívülre, ráadásul rengeteg rémtörténetet hallottam az izraeli reptéri hatóságok ellenőrzési módszereiről. Szóval nem kevés félsszel vágtam bele az útba.
A hajnali indulás végül elég eseménytelennek bizonyult – most jobban megérte WizzAirrel utazni, minden nehézsége ellenére is könnyen kijutottunk az országból. Végül bejutni is könnyen ment, csak egy pár kérdést kaptunk az útlevél-ellenőrzéskor, és már a kezünkbe is foghattuk a kis, kék tartózkodási engedélyt (itt ugyanis nem pecsételnek az okmányba, amit csak kicsit sajnáltam). Ezt követően már sherutba (ami gyakorlatilag egy kisbusz, de a ház előtt tesz le) is vágtuk magunkat és vágtattunk Jeruzsálem felé.
Az út során már mintha egy másik világba csöppentem volna: éreztem a sivatag leheletét. Mindenütt sziklák, csenevész bokrok, esetleg olajfák – szinte láttam, ahogy kétezer évvel ezelőtt sarus lábak tapodják a földet – akárcsak Jézus korát bemutató filmekben. És persze a meleg: tűzött a nap és a nap fénye is más volt, mintha minden színt kiszívott volna a világból. Jeruzsálem is teljesen különbözött azoktól a helyektől, amiket eddig láttam: minden homokszínű, legyen szó házakról vagy középületekről. A szállást viszonylag gyorsan megtaláltuk, ebben nagy segítségre volt, hogy az utcanévtáblákon minden három nyelven, arabul, héberül és az angolul van leírva. Rövid pihenő után elindultunk felfedezni a piacot és az Óvárost.
A vásárlással aztán jöttek az első sokkélmények: a piac tényleg az a nagy, nyüzsgő, hangos és harsány hely, mint amit az ember hall a Közel-Keletről. Rengetegen voltak, az árusok kiabáltak, és az ÁNTSZ pedig minden bizonnyal aratna, mivel sehol a Nyugaton megszokott műanyag kesztyű, itt bizony kézzel fogják meg a kenyeret, meg nagyjából minden mást is. Az egészet valami kreatív káosz lengi be, mert, noha mindent rendben működött, azért én nem láttam benne a rendszert. A boltokban pedig minden csak héberül volt ráírva az ételekre, ezért nehéz volt válogatni; Móni alap nyelvtudása sokat segített. Rövid ebéd után pedig nekiindultunk a Szent Városba.
Az ókori Jeruzsálem rettentő impozáns fehér falaival, bent azonban sokkal kisebb léptékű: szűk utcákon, bazárokon keresztül vezet az út, ha bármit meg akarsz találni. Ráadásul egy turistatérkép sem jó igazán, mert nem mutat minden utcát, apró beszögellést, így pedig könnyű eltévedni. Mi végül is a Siratófalhoz sétáltunk el, ahol rögtön szembe jön velünk az ország sajátos helyzete: csak biztonsági ellenőrzésen lehet bejutni. Ráadásul a tér teli volt katonákkal, akik amúgy is mindennapos látványt jelentenek az országban – soha nem láttam még élőben, közelről annyi kézifegyvert, mint itt. Viszont a közeli naplemente fényében fantasztikus látványt nyújt a fal darabja és a Sziklatemplom aranyszínű kupolája. Aznap azonban többet már nem sétáltunk, a hajnali 3-kor való indulás megtette a hatását.
Másnap, pénteken, azonban nem adtuk fel korán. Időben indultunk, megjártuk a piacot, hogy a másnapi sabbat idején is legyen ebédünk, majd ismét az Óvárosba indultunk – ezúttal a keresztény emlékeket akartuk végignézni. A sors fintora azonban, hogy szinte minden hely a város muszlim negyedében van, így a bazárokon kellett keresztül vágnunk magunkat – gyakorlatilag a Via Dolorosa is egy nagy piac. A szűk utcákon kerestük először a Szent Sír templomot, ahol a legenda szerint Krisztus sírja is van. Európai ember lévén egy nagy teret kerestem, de persze a Közel-Kelet nem így működik: végül az utcaszint alatt sikerült megtalálni a teljesen körbeépített templomot. Ami fantasztikus. Teli van emberrel, rengeteg zarándokkal, turistával, akik imádkoznak, szentélyekbe térdelnek és megérintik ezeket a szent helyeket. De a legjobb maga a templom: zegzugos, apró, rejtett imahelyekkel teli; az egyszerű, fehér falak és az ortodox keresztényekre jellemző aranyozás és füstölők keverednek benne. Egyszerűen csak jó érzés volt sétálni benne, anélkül, hogy a hely igazi spiritualitása megérintett volna, pusztán önmagában megérte a látnivalót. A közelben lévő Megváltó temploma közel sem ennyire ősi épület, de tornyából csodás kilátás nyílt az Óvárosra, belső kertje pedig rengeteg növénnyel a béke kis szigete volt a nyüzsgő forgatag után. Ezt követően elindultunk végig a Via Dolorosán, keresgetve a stációkat a boltok között. Egyes helyeken csak apró kövek jelezték, míg másutt komplett templomok épültek fel.
Végül eljutottunk egészen az Oroszlán kapuig, miközben hallottuk a müezzin imára hívó hangját. De hogy ez mit jelent, csak ott értettük meg. Péntek ugyanis a muszlimok számára ünnepnap, és bizony rengetegen igyekeztek a Templom-hegyre imádkozni. Egy szűk kapun keresztül. Ami azt jelentette, mindenki velünk szemben jött, miközben mi csak ki szerettünk volna jutni az Olajfák hegyére. Végül sikerült kijutni, és elsétáltunk a Getsemáné-kerthez, miközben láthattuk kívülről a várost, valamint az alatta elterülő kertet, ami a déli nap fényében valószerűtlenül fakónak festett. Maga a kert egy aprócska kis parcella, amit ráadásul kerítés vesz körbe, tehát bemenni nem lehet. Viszont a fák valóban azt a hatást keltik vaskos törzsükkel, hogy sok mindent láttak, de még többet fognak. Besétáltunk a mellette lévő templomba is, ami letisztultságával kellemes benyomást keltett. Ezt követően visszasétáltunk a városba, ahol ismét belefutottunk a tömegbe, csak ezúttal kifelé igyekeztek a hívők. Nem tudom, hány arab nyelvű átkot kaphattam, de nagyon nem örültek nekünk. Viszont tényleg elképesztő, hány ember, férfi, nő és gyerek vegyesen, többek a hátukon imaszőnyegekkel igyekeztek kifelé. Jeruzsálemben, ha mást nem is, de annyit megért az ember, hogy mekkora erőt vagy éppen hatalmat jelent a vallás az emberiség életében.
Ugyancsak ezt mutatta meg a sabbat is. Péntek naplementétől, miután megszólalt a duda, csakugyan szinte senki nem volt az utcákon; 4 óra előtt a cukrászdában például csak elvitelre szolgáltak ki, mert zárt a hely. Nem járt a tömegközlekedés, a Jaffán a pár lézengő, így mi is, a villamossíneken járkált, és a korábban oly élőnek tűnő város mintha eltűnt volna. De ez volt a jellemző egész szombaton is, amikor is egy kis városnézésre indultunk a Sacher-parkba. A nap természetesen tűzött, az örökzöldek, fenyők illata átlengte a helyet. Meglepő módon rengeteg ember volt kint a családjával, és beszélgettek, főzőcskéztek (a parkban), vagy éppen csak játszottak, de láttunk születésnapi bulit is. Mivel nem tudtuk, mi van nyitva, elsétáltunk a Knesszet és az Izraeli Múzeum felé. Szerencsénkre, ez utóbbi várta a látogatókat, így megnéztük Jeruzsálem makettjét, ami a második templom korabeli várost mutatta be; a holt-tengeri tekercseket, valamint a múzeum hatalmas archeológiai, művészeti és néprajzi gyűjteményét, ami bőven egy egész napos kikapcsolódás. Láttunk egy Magyarországról, Szarvasról származó zsidó halottas kocsit, ez volt a magyar hivatkozás. Egyébként engem az lepett meg, hogy a kiállítások általában adományozók nevét viselték, ami mifelénk nem túl megszokott, pedig mennyi embert lehetne megnyerni ilyen adományokra. Szállásunkra visszaérve lassan véget is ért a sabbat, mindenki kiszabadult az utcákra és sokkal nagyobb, hangosabb bulit csináltak, mint bármikor az egy hét folyamán.
A folytatásban még egy nap után kiszakadtunk Jeruzsálemből, meglátogattuk a sivatagot és a Holt-tengert, valamint a tengerpartot. Némi fürdőzés, és pár szó a végső benyomásaimról.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése