A Kelet, az Kelet - Izrael, második rész

 Az első napokról itt olvashattok.

Az elmúlt napokban az Óvárost eléggé végigjártuk, de egy rész nagyon kimaradt: a Templom-hegy. Mivel elég ellentmondó információkat hallottunk/olvastunk a feljutásról, úgy döntöttünk, csatlakozunk egy csoporthoz, hátha így könnyebben bejutunk. A túra végigvezetett az egész Óvároson: az örmény negyedben kezdtünk (ők voltak az első népcsoport, akik kollektíven felvették a kereszténységet – még akkor, amikor azt üldözték), aztán utolsó vacsora helyszínén folytattuk. Talán itt lehet legjobban megérteni, hogyan fonódnak össze Jeruzsálemben a tények és a legendák: nyilván nem lehet tudni, hol volt valóban az utolsó vacsora, illetve volt-e egyáltalán, azonban adott volt egy közel 2000 éves épület a város azon részén, ahol feltételezések szerint lehetett az esemény, és így rá tudták mondani, hogy ez az a pont. Talán nem is az a lényeg, hogy hol történt valójában, hanem csak az, hogy a hitnek lehessen egy helye. Még akkor is, ha a szobát később mecsetnek alakították át, és Mekka felé mutató imafülke is van benne. Ugyanez vonatkozik Dávid-sírjára is; de ott talán az a legérdekesebb, hogy az ortodox zsidók által üzemeltetett tenyérnyi kis helyet megosztották és a sír egyik felét a nők, a másik felét a férfiak látogathatják.
 

Ezt követően végigjártuk a zsidó negyedet, a régi római utat, a Cardót; vezetőnk, Amitay rengeteg érdekességet mesélt az ókori és az újkori Jeruzsálemről, kerülve a politikát. Végül ismét a Siratófalhoz jutottunk, és míg vártunk a Templom-hegyi bejutásra, ismét elsétáltunk a második templom maradványaihoz. Most úgy döntöttem, odamegyek a falhoz és megérintem: egészen különleges élmény volt, mintha a rengeteg ima, kívánság, remény ereje valóban ott lenne a kövekben, mert átjárt valami különleges érzés. Így még az sem zavart annyira, hogy a Siratófal női szakasza sokkal kisebb és zsúfoltabb, mint a férfi szakasz. 

Végül, kis várakozás, biztonsági és öltözetellenőrzés után (hosszú nadrág és legalább könyökig érő felsőruházat kell, különben megvetetik veletek!) feljutottunk a Templom-hegyre. Különleges státusza végig érződött: a muszlimok irányítják a hitéletet, tehát más nem imádkozhat odafent (a pár zsidót, aki mégis felmegy, végig katonák kísérik – míg fent voltunk, emiatt hallottunk is pár „Allah akbar!” kiáltást), viszont az izraeli hadsereg biztosítja a területet. Mégis nyugodtnak éreztem magam fent az óriási tuják és olajfák árnyékában: a muszlimok nyugodtan beszélgettek, a nők az árnyékban hűsöltek, a gyerekek pedig játszottak odafent. Mintha nem is három vallás egyik legszentebb helyén, hanem csak egy egyszerű téren járnánk. A Sziklatemplom pedig valóban csodás élőben, gyönyörű színek vibrálnak az amúgy üres, kővel borított téren. Csak azt sajnáltam, hogy nem lehet bejutni, pedig biztos belül is legalább ugyanolyan csodás lehet. Ezt igazán kár lett volna kihagyni.

Jeruzsálem élményével ily módon felvértezve hétfőn csoportos túrára indultunk Maszadához és a Holt-tengerhez. Nagyon kíváncsi voltam a sivatagra, még akkor is, ha nem a nagy, homokos, hanem csak a kicsi, kősivatagba mentünk. Vezetőnk, Ricki rengeteget mesélt útközben a beduinokról, akik manapság már nem sátrakban, hanem bádogvárosokban élnek, a datolyapálmákról, amiket éppen szüreteltek, de Jerikóról is. Így gyorsan telt az út Heródes erődjéig, amihez kb. délben jutottunk. A közel 400 méter magas sziklára épült palotából nem sok maradt, de a kilátás a Holt-tengerre mindent megért. Még azt is, hogy a melegben csurgott a hátamon az izzadtság, és minden egyes kis árnyéknak megörült az ember. A csapat nagyon vegyes volt, de jó kedélyű: sok amerikai mellett volt egy ausztrál srác, aki végre bebizonyította, hogy Magyarországot már nem Puskással, hanem Cseh Lacival és Hosszú Katinkával azonosítják. Telik az idő! Visszatérve a helyre, Maszadát nagyon szerettem: a perzselő napot, a meleg légáramlatokon szárnyaló madarakat és a történelmet, amit kapcsolnak hozzá a helyiek, hogy mi a kollektív emlékezet. Csak azt sajnáltam kicsit, hogy nem lehetett a meleg miatt felsétálni a hegyre (azt csak a hajnali órákban engedik), helyette felvonó vitt fel. Ha egyszer visszamegyek, biztosan megnézem onnan a napfelkeltét.

A Holt-tenger is fantasztikus élmény volt, két oldalról is: egyrészt tényleg izgalmas úgy úszni, hogy ténylegesen nem úszol, csak lebegsz, bekened magad iszappal; másrészt szomorú, mert maga a tó (csak elnevezésében van szó tengerről) folyamatosan apad – a felső része évi 1 métert. Szóval nagyon kell sietni, ha valaki még ki akarja próbálni, mert nem tudni, mennyi időt bír ki még a tó, hacsak a megóvására vezetett intézkedések nem vezetnek eredményre, és tudják pótolni a Jordán folyó csökkenő vízhozamát valamivel. Remélem, hogy sikerül, mert miután leküzdöttem eredendő bizalmatlanságom és végre rá tudtam feküdni a vízre, onnantól nagyon élveztem ezt a lebegést, és nem is ütköztem össze másokkal. De fel kell készülni, a Holt-tengernél is nagyon meleg van, bár inkább a párolgás, és a pára által megszűrt napfény elegye ad ki olyan időjárást, amit másutt nem nagyon tapasztal az ember.

A száraz sivatagi klíma után aztán nagyot váltottunk: a tengerparthoz indultunk egy hosszú túrára. Annyira hosszú volt, hogy hajnali 5-kor kellett kelnünk, hogy időben Tel-avivba tudjanak vinni minket. Ez azzal járt, hogy láttunk egy verekedést (vagy inkább csak kakaskodást) és az utána következő rendőri intézkedést, valamint a napfelkeltét. Jeruzsálem dombos tájra épült, ezért sokat kell fel-le mászkálni. Ennek az lett az eredménye, hogy az úton egyes dombokat már megvilágított a nap, de ott is inkább csak a házak tetejét; a fehér háztetők és a sötét elegyét nagyon szívesen néztem az utunk során. Maga a túra, sajnos, már nem volt ennyire élvezetes, mert nagyon sietnünk kellett. Négy helyet, Caesareát, Haifát, Akkót és Rosh Hanikrát látogattuk meg, közel 300 km-t végigautózva. Így hiába volt izgalmas a római romok és a tenger kettőse, a bahai kertek és a tenger látványa, a keresztesek erődje és a grottók a libanoni határnál, nem volt időnk elmélyedni a látványban. Pedig érdekes történeteknek itt sem lettünk volna híján, szívesen mászkáltam volna még Akkó kazamatáiban, vagy egyszerűen csak bámultam volna a közel ezeréves oszlopokat a piac hangossága helyett. Ráadásul rengeteg ember járt mindenfelé, muszlim családok, akiknek ez a nap ünnepnap volt, így még kevésbé lehetett élvezni a látványt. De összességében egyáltalán nem bántam meg, mert nagyon jó volt végre látni a tengert, alig vártam, hogy végre megmártózzam benne… de addig még két nap hátravolt.

Ebből egy napot vásárlással töltöttünk; most végre volt idő kicsit nyugiban végigjárni a jeruzsálemi piacot, nem is voltak olyan sokan. Élveztem azt a szín- és illatorgiát, ami végigkísérte kalandozásunkat a ponyvával fedett sorokon. Mindenütt édességek, magok, halva, különféle teák és péksütemények kísérték az utunk, nagyon nehéz volt válogatni. Különösen a sosem látott gyümölcsöket és öklömnyi gránátalmákat volt nehéz otthagyni, de a poggyászszabályzat nagy úr. Szétnéztünk ruhaboltokban, végignéztük a kis boltok kirakatát, ajándékokat válogattunk. Este pedig kiültünk egy pohár bor és sör társaságában depis izraeli zenét hallgatni, miután sétáltunk a nyüzsgő éjszakai városban.

Másnap pedig irány Tel-aviv és a tenger! Kipróbáltuk Izrael egyetlen villamosát, majd az eléggé ronda buszpályaudvarról elindultunk az ugyancsak ocsmány másik buszpályaudvar felé. A sok buszozás után felüdülés volt a tenger látványa és a kellemes szellő. Na, meg persze a víz! Most fürödtem először tengerben és nagyon élveztem a hullámokat, meg a pihenést és olvasást a tengerparton. És végre teljesíthettem azon vágyamat is, hogy az egyik kedvenc zenémet meghallgattam, miközben mezítláb sétáltam a naplementében a tengerparton… Ezt a másnapi hazautazás élménye sem tudta elrontani a rengeteg biztonsági kérdéssel, útlevél-megtekintéssel és a kézipoggyász átvizsgálásával (szerencsére rektális vizsgálat nem volt). Végül fél órás késéssel érkeztünk meg, de nem teljes létszámmal: Móni poggyásza végül csak másnap látta meg az anyaföldet.

Nehéz összefoglalni, milyen is Izrael: vannak jó és rossz élményeim egyaránt. Mert rengeteg a turista, de mégsem éreztem az igazi nyitottságot az emberekben, akik kedvesek, de mégis kicsit távolságtartók. Mert zavartak a felszín alatti feszültségek, amiket sokszor nem láttál, de lehet érezni. Mert nagyon nehéz megérteni a vallás gerjesztette problémákat, mikor nincs meg bennem pont a vallás által adott együvé tartozás érzése. És mégis működik a békés egymás mellett élés, mert a strandon helye van a burkininek, de a divatos bikiniknek is, és a különböző csoportok képesek egymás mellett, együtt élni.

Inkább sokszor benyomások maradtak meg bennem: ahogyan a nap merőlegesen tűz a datolyapálmák lombján keresztül; ahogy kiáltoznak az emberek a sabbat előtt a piacon, hogy eladják a portékájukat, ahogyan a müezzin hangja száll az Óváros tornyai felett, ahogy az ortodox zsidók pajesza száll az elektromos bicikli után, ahogy a nők saruja csattog a kövön, ahogyan a nap fénye visszaverődik a fehér kövekről… ez mind-mind hozzátartozik az országhoz. Élmény volt meglátogatni, de nem lett belőle szerelem, ahhoz túl új volt és nagyon más, mint amit eddig láttam életemben. De azért még szeretnék visszamenni, hogy megnézzem, amit most nem sikerült, és hogy kicsit jobban hagyjam magam sodortatni azokkal a benyomásokkal, amiknek most annyira nem engedtem teret. Mert az ország gyönyörű, régi és új egy személyben.