Nem fogom szeretni, sőt, utálni fogom ezt a könyvet, szólt sommás megállapításom, mielőtt a kezembe vettem (bár ezt írtam már másutt). És, hát, be kell ismernem, hogy részben tévedtem. Mert ez a könyv szerethető, sokkal inkább, mint balvégzetű utódja, az Armada. Ennek ellenére kritikátlanul képtelen vagyok rajongani érte.
A Ready Player One ismét csak egy tökéletes esszenciája a geekségnek, az 1980-as évek nosztalgiájának (aminek persze én is képes vagyok felülni, ld. synthwave) és a hollywoodi sablonoknak. Vegyük a régi filmek tökéletes három pilléres szerkezetét: mutassuk be a hőst és vázoljuk fel a konfliktust; növeljük a feszültséget a leszámolásig, benne azzal a szokásos fordulattal, hogy a hősnek muszáj csalódnia és emiatt változnia; majd hozzunk megnyugvást hőseinknek. Eddig rendben is vagyon, Cline kipipál minden összetevőt, jól építi fel a cselekményt, végig izgalmas és alapvetően lebilincselő a történet, még akkor is, ha a fent vázoltak alapján a legordasabb sablonokkal népesíti be (aminek egy része, ha már geekség, a Scott Pilgrimben sokkal jobb volt). Gonosz, arctalan nagyvállalat, akinek vezetője a legkevésbé jellemzett gonosz az utóbbi időben; kisebbségi, de legalábbis külföldi mellékszereplők; varázslószerű mentorfigura; titokzatos milliomos; küldetés, amit csak a legkisebb királyfi tud megoldani – a mesék legalapvetőbb kellékei modern külsőben.
Mert persze itt is minden le van öntve popkultúrával, bár szerencsére Cline nem vitte annyira túlzásba, mint a későbbiekben. A történet alapvető esszenciája az 1970-80-as évek tömegtermékei és tömegkultúrája, annak minden kellékével, a reggeli gabonapelyhektől az obskurus bandákig. John Cusack magnója, Mechagodzilla, Pac-man és az AC/DC ad itt egymásnak randevút, amit tökéletesen összefog a regény koncepciója. Valahol haragszok érte, hogy kiárusítja, „olcsósítja” azokat a kulisszákat, amik igazából csak a geekeké, ugyanakkor csak meglovagolja a világhullámot. Most, amikor J. J. Abrams, Joss Whedon, Kevin Feige alakítják álmainkat, ki meri feltételezni, hogy nem a kockák formálják a világunkat?!
És valahol ezért ez a legnagyobb geek vágybeteljesítő utazás, amin valaha részt vettem. Lehetőséget ad, hogy a fenti férfiúk után mi is megélhessük az álmainkat és beléphessünk egy olyan világba, ahol tényleg azzal tudunk jót tenni, ha ismerjük a legrégebbi szöveges szerepjátékok teljes történetét és a különböző számítógépek gyártásának részleteit. Hiszen ki ne szerette volna azt érezni, hogy az a rengeteg adat és összefüggés, amit tudunk a popkultúrával kapcsolatban, valóban ér is valamit, valóban megváltoztatná az életünket. Ha már látjuk ennek példáit, akkor jó erről olvasni is. Már nem csak a kvízeken előny, ha tudjuk, melyik börtönblokkban őrizték Leia hercegnőt.
Ugyanakkor a regényben van egy nagy adag józanság is, némi didaktikus felhanggal. Főhősünk, Wade Watts ugyanis szépen-lassan felfedezi, hogy a virtuális valóságon kívül is van élet, és annak nagyon vékonyan ábrázolt problémái (ez a „disztópikuska” háttérvilág riasztóan klisé) őt is érintik. Hogy a világ több annál, mint amit hisz, és az a tény, hogy más életét éli, nem fogja boldoggá tenni. És ez nem csak a főszereplőnek, hanem a rajongó kocka olvasónak is lehet egy, akár kegyetlen felismerés is. És ehhez nem kellenek Halliday határozottan papírízű mondatai a regény végéről, Cline ennél jobban is bízhatott volna magában és az olvasóiban.
Visszatérve az elejére: miért is szerethető igazán a Ready Player One? Azért, mert minden sorából süt, hogy ez az író szerelemprojektje, valami, ami számára nagyon fontos és beletesz mindent azért, hogy szeresd. Cline szereti a főhősét és olyanra formálja, hogy mi is szeressük. Nem irritáló okostojás, mint az Armada „arca”, és bár szerencsétlen, önbizalomhiányos figura, aki ennek ellenére persze halállaza, mégis megkedveltem. És a regénynek van pár valóban őszinte pillanata, ahol könnyű megérteni a szereplőket és még könnyebb együtt érezni velük. Mert az érzelmek néha csakugyan nehéz dolgok, de megéri átélni őket, legyen szó fájdalomról vagy örömről.
Ami ezen túl van, az persze nem feltétlenül jó (nem igazán értettem, hogy miért kellett Amerikai psychora hajazóan bemutatni a főhős reggeli rutinját), a szereplők néha bántóan egybeolvadnak, de van benne szív, van benne szeretet. Szóval, Ernest, viszlát, köszi a halakat, de legközelebb most már hozz valami mást, ha visszajössz.
A Ready Player One ismét csak egy tökéletes esszenciája a geekségnek, az 1980-as évek nosztalgiájának (aminek persze én is képes vagyok felülni, ld. synthwave) és a hollywoodi sablonoknak. Vegyük a régi filmek tökéletes három pilléres szerkezetét: mutassuk be a hőst és vázoljuk fel a konfliktust; növeljük a feszültséget a leszámolásig, benne azzal a szokásos fordulattal, hogy a hősnek muszáj csalódnia és emiatt változnia; majd hozzunk megnyugvást hőseinknek. Eddig rendben is vagyon, Cline kipipál minden összetevőt, jól építi fel a cselekményt, végig izgalmas és alapvetően lebilincselő a történet, még akkor is, ha a fent vázoltak alapján a legordasabb sablonokkal népesíti be (aminek egy része, ha már geekség, a Scott Pilgrimben sokkal jobb volt). Gonosz, arctalan nagyvállalat, akinek vezetője a legkevésbé jellemzett gonosz az utóbbi időben; kisebbségi, de legalábbis külföldi mellékszereplők; varázslószerű mentorfigura; titokzatos milliomos; küldetés, amit csak a legkisebb királyfi tud megoldani – a mesék legalapvetőbb kellékei modern külsőben.
Mert persze itt is minden le van öntve popkultúrával, bár szerencsére Cline nem vitte annyira túlzásba, mint a későbbiekben. A történet alapvető esszenciája az 1970-80-as évek tömegtermékei és tömegkultúrája, annak minden kellékével, a reggeli gabonapelyhektől az obskurus bandákig. John Cusack magnója, Mechagodzilla, Pac-man és az AC/DC ad itt egymásnak randevút, amit tökéletesen összefog a regény koncepciója. Valahol haragszok érte, hogy kiárusítja, „olcsósítja” azokat a kulisszákat, amik igazából csak a geekeké, ugyanakkor csak meglovagolja a világhullámot. Most, amikor J. J. Abrams, Joss Whedon, Kevin Feige alakítják álmainkat, ki meri feltételezni, hogy nem a kockák formálják a világunkat?!
Ugyanakkor a regényben van egy nagy adag józanság is, némi didaktikus felhanggal. Főhősünk, Wade Watts ugyanis szépen-lassan felfedezi, hogy a virtuális valóságon kívül is van élet, és annak nagyon vékonyan ábrázolt problémái (ez a „disztópikuska” háttérvilág riasztóan klisé) őt is érintik. Hogy a világ több annál, mint amit hisz, és az a tény, hogy más életét éli, nem fogja boldoggá tenni. És ez nem csak a főszereplőnek, hanem a rajongó kocka olvasónak is lehet egy, akár kegyetlen felismerés is. És ehhez nem kellenek Halliday határozottan papírízű mondatai a regény végéről, Cline ennél jobban is bízhatott volna magában és az olvasóiban.
Visszatérve az elejére: miért is szerethető igazán a Ready Player One? Azért, mert minden sorából süt, hogy ez az író szerelemprojektje, valami, ami számára nagyon fontos és beletesz mindent azért, hogy szeresd. Cline szereti a főhősét és olyanra formálja, hogy mi is szeressük. Nem irritáló okostojás, mint az Armada „arca”, és bár szerencsétlen, önbizalomhiányos figura, aki ennek ellenére persze halállaza, mégis megkedveltem. És a regénynek van pár valóban őszinte pillanata, ahol könnyű megérteni a szereplőket és még könnyebb együtt érezni velük. Mert az érzelmek néha csakugyan nehéz dolgok, de megéri átélni őket, legyen szó fájdalomról vagy örömről.
Ami ezen túl van, az persze nem feltétlenül jó (nem igazán értettem, hogy miért kellett Amerikai psychora hajazóan bemutatni a főhős reggeli rutinját), a szereplők néha bántóan egybeolvadnak, de van benne szív, van benne szeretet. Szóval, Ernest, viszlát, köszi a halakat, de legközelebb most már hozz valami mást, ha visszajössz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése