Egy nagyon zűrös hét, sőt időszak után próbáltam meg lelazulni egy hosszú hétvégére Budapesten, a Könyvfesztiválon. Ami azzal indult, hogy majdnem sírva fakadtam a vonaton, mert hirtelen akart kijönni az összes feszültség az elmúlt hetekből, a munka, a felújítás és egyéb gondok miatt. Mire megérkeztem Gáborhoz, már masszívan könnyeztem, így próbáltam egy kicsit összeszedni magam. Hamarosan el is indultunk a Millenárisra a napsütésben, ahol már jobban is éreztem magam.
A tavalyi évhez hasonlóan idén is azzal indultam neki, hogy nem nagyon vásárolok könyveket. Ezt úgy akartam átvészelni, hogy ismerősöknek vettem gyerekkönyveket – mindig jó egy kis Maszatot olvasni. Miután ezzel gyorsan megvoltunk, elkezdtünk körbenézni. Rögtön össze is futottunk az Ekultura-brigáddal; Dominik és Tamás idén is diktafonnal és fényképezőgéppel szaladgált, interjúzott, tájékozódott, szállította a friss híreket.
Továbbmenve szembejött Botond, majd röviddel utána Szélesi Sándor és Vancsó Éva is. A múlt heti kis blogos csörténket alig említve csevegtünk pár percig, majd kicsit megpihenve az emeleten beszélgettünk Tamással és Vivivel (akivel idén találkoztam először, bár netről már ismerjük egymást) kiegészülve a könyvkiadás kérdéseiről, különösen arról, jó lenne-e, ha nyilvánosságra kerülnének az eladott példányszámok. Mindenki érvelt a maga igaza mellett, de nagy igazságokat nem tudtunk megfogalmazni. Bár érdekes volt arról spekulálni emellett, hogy vajon mennyit érhet a Disney-nek a magyar piac, megmentene-e egy magyar kiadót…
Némi sétálás után azonban útnak eredtem a Nyugati felé, ahol barátnőmmel találkoztam… aki sajnos késett. Így majd 45 keresetlen percet töltöttem a pályaudvari szubkultúrában, ahol lejmolni próbáltak piáért, majd kérdőívvel próbálkoztak, végül megpróbáltak bérletet értékesíteni. Bevallom, nem kicsit éreztem kényelmetlenül magam, még akkor is, ha nem fenyegető, hanem inkább csak hobó kinézetű emberkék kerestek meg. Még Maszat sem mentett meg… csak lassan felbukkanó barátnőm, akivel végül remekül szórakoztunk. Jó érzés olyannal találkozni, akivel múltunk van, nem kell mindent magyarázni… sajnos, kevés ilyen barátom él még mindig Magyarországon (#napimagyarvalóság).
A hosszú esti beszélgetések után megfáradva érkeztünk szombaton a Könyvfesztiválra. Időközben öcsém, majd Zonyi is csatlakozott hozzánk a napi nézelődésben, ami zömmel azzal telt, hogy megpróbáltam visszaverni a többiek könyvvásárlásra csábító szövegeit… kevés sikerrel végül, ugyanis rögtön egy Sarah Andersennel kezdtem a napot és meg sem nagyon álltam. Programokat is kinéztünk: Nevelj Jedit könyvbemutató, Tyll bemutató… végül csak a Daniel Kehlmann-dedikálásra jutottam el (és Dominikék segítségével egy kedvezőbb helyről vártam a versenyt), és az okos emberek meghallgatása helyett a füvön ücsörögtünk árnyékban és napon. Ami már nagyon kellett és nem csak a D-vitamin miatt. Hanem egyszerűen jó volt lelassulni és élvezni a tavaszt (vagy a nyarat?!) az emberek tömege helyett. De sokan döntöttek hasonlóan, így elég sokan élveztük a napsütést.
Igazából ez volt a Könyvfesztivál egyik legjobb élménye a vásárlás és a dedikálások helyett. Sőt, ez utóbbi inkább kicsit csalódás volt. 3 éve úgyszintén dedikáltattam Daniel Kehlmann-nal, de sokkal kellemesebb élményként maradt bennem, mint a mostani. Nyilván, a díszvendég mindig inkább hímes tojás, mint valódi ember, és a sorbanállás is jobban emlékeztetett egy szardíniakonzervre, mint másra, de így teljesen elveszett a személyes találkozás varázsa. Már az elején közölték velünk, hogy senki se kérjen egyedi dedikációt, sőt, le sem lehetett ülni… Szóval az illúziók pusztulásának lehetettem tanúja. Remélem, azért a Tyll megéri majd az olvasást.
Utána laza séták, finom sütemények következtek, majd végrehajtottuk szörnyű tervünk és PN-es szerkesztőnknek, Steve-nek Gáborral megvettünk, majd átadtunk egy hőn utált szerző könyvét. Steve, aki másnap utazott Párizsba, természetesen nagyon "örült" egy újabb cuccnak a poggyászában, úgyhogy átvettem tőle a terhet. De legalább örültünk a véletlen összefutásnak. Ezután már csak a KMK bejelentése volt hátra Alexandra-ügyben, aminek persze nagyobb volt a füstje, mint a lángja. Mármint nagyon érdekes dolgokat lehetett megtudni arról, mi történt az ex-Matyi Dezső-birodalom háza táján (egyes boltok újraindultak, elvileg folyamatosan a könyvekkel való elszámolás, de persze profittal nem lehet számolni egyelőre, nem sok újdonság), plusz a Varázszőnyeg-projekt is elsülhet jól is, de ez azért közel sem akkora hír, mint beharangozták…
 | |
| Every time Tamaris time |
A tavalyi évhez hasonlóan idén is azzal indultam neki, hogy nem nagyon vásárolok könyveket. Ezt úgy akartam átvészelni, hogy ismerősöknek vettem gyerekkönyveket – mindig jó egy kis Maszatot olvasni. Miután ezzel gyorsan megvoltunk, elkezdtünk körbenézni. Rögtön össze is futottunk az Ekultura-brigáddal; Dominik és Tamás idén is diktafonnal és fényképezőgéppel szaladgált, interjúzott, tájékozódott, szállította a friss híreket.
Továbbmenve szembejött Botond, majd röviddel utána Szélesi Sándor és Vancsó Éva is. A múlt heti kis blogos csörténket alig említve csevegtünk pár percig, majd kicsit megpihenve az emeleten beszélgettünk Tamással és Vivivel (akivel idén találkoztam először, bár netről már ismerjük egymást) kiegészülve a könyvkiadás kérdéseiről, különösen arról, jó lenne-e, ha nyilvánosságra kerülnének az eladott példányszámok. Mindenki érvelt a maga igaza mellett, de nagy igazságokat nem tudtunk megfogalmazni. Bár érdekes volt arról spekulálni emellett, hogy vajon mennyit érhet a Disney-nek a magyar piac, megmentene-e egy magyar kiadót…
Némi sétálás után azonban útnak eredtem a Nyugati felé, ahol barátnőmmel találkoztam… aki sajnos késett. Így majd 45 keresetlen percet töltöttem a pályaudvari szubkultúrában, ahol lejmolni próbáltak piáért, majd kérdőívvel próbálkoztak, végül megpróbáltak bérletet értékesíteni. Bevallom, nem kicsit éreztem kényelmetlenül magam, még akkor is, ha nem fenyegető, hanem inkább csak hobó kinézetű emberkék kerestek meg. Még Maszat sem mentett meg… csak lassan felbukkanó barátnőm, akivel végül remekül szórakoztunk. Jó érzés olyannal találkozni, akivel múltunk van, nem kell mindent magyarázni… sajnos, kevés ilyen barátom él még mindig Magyarországon (#napimagyarvalóság).
 |
| Édesem... a bambis kávé |
Igazából ez volt a Könyvfesztivál egyik legjobb élménye a vásárlás és a dedikálások helyett. Sőt, ez utóbbi inkább kicsit csalódás volt. 3 éve úgyszintén dedikáltattam Daniel Kehlmann-nal, de sokkal kellemesebb élményként maradt bennem, mint a mostani. Nyilván, a díszvendég mindig inkább hímes tojás, mint valódi ember, és a sorbanállás is jobban emlékeztetett egy szardíniakonzervre, mint másra, de így teljesen elveszett a személyes találkozás varázsa. Már az elején közölték velünk, hogy senki se kérjen egyedi dedikációt, sőt, le sem lehetett ülni… Szóval az illúziók pusztulásának lehetettem tanúja. Remélem, azért a Tyll megéri majd az olvasást.
 |
| Csiga a Moszkváról |
Amit érdemes tudni: a KMK célja, hogy minden másodikos gyerkőc kapjon a kezébe egy ingyenek antológiát, aminek célja az olvasás elterjesztése. Nekem két dolog ütötte meg a figyelmem: egyrészt Katona Ildikónak volt egy olyan szerencsétlen mondata, ami szerint inkább a lányokat célozzák meg. A fiúk tényleg nem érdekelnek senkit? Másrészt engem kicsit aggaszt, hogy inkább csak KMK-s szerzőkben gondolkodnak. Persze, értem én, nem lehet lefedni az egész piacot, plusz ez egyébként is remek marketing a kiadónak, de a szememben nagyon egyoldalú. Lássuk, milyen lesz a megvalósítás.
Végül aztán nem ez a bejelentés, hanem a vacsorára elfogyasztott hatalmas hamburger feküdte meg annyira a gyomrom, hogy épkézláb beszélgetés helyett (ami pedig jó lett volna a „frissen” megismert oriente/Barbival) inkább sétálni vágytam. Így a Déli pályaudvarig élveztük Buda gyönyöreit, majd otthon még egy kis lélekrágcsálást folytattunk. De legalább tovább aludtunk… amíg a szomszédban valahol próbáló banda (akiknek innen kívánok sok sikertelenséget) fel nem ébresztett reggel. Ez nem az alvós hétvége volt…
Vasárnapra amúgy sem maradt sok programunk, csak a szokásos SFF beszélgetés az Agave, a Fumax és a Gabo vezetői/szerkesztői között. Az idei év számomra különösen érdekes volt: egyrészt le a kalappal Vladi előtt, hogy bevállalta a kiadó Alexandra-üggyel kapcsolatos veszteségeit, és hogy a többiek is beszámoltak a tapasztalataikról. Másrészt mind a sorozatok kiadása, mind a horrorok kapcsán sok érdekességet elmondtak. Kimondottan élveztem azt a másfél órát, megérte meghallgatni, mit mondanak. A beszélgetést szokás szerint rögzítette az Ekultura, linkelem is.
A hazautunk ezek után eseménytelen volt – utastársaim és mindenki nagy élvezetére, akinek fikáztam Ernest Cline-t, elkezdtem olvasni a Ready Player One-t, amit persze, már most tudom, hogy utálni fogok, mert olcsó eszközökkel dolgozik és mert tényleg nem más, mint egy geek vágybeteljesítés (az Armadához hasonlóan), de ez már mindegy is, végképp hiteltelenítettem magam. Így Szegeden tömegközlekedés helyett rögtön taxiba is ültünk, ez már nem oszt, nem szoroz. Szóval éljen a lassulás, éljen a Könyvfeszt, éljen a synthwave (csak és kizárólag a chillesedéshez)!
Végül aztán nem ez a bejelentés, hanem a vacsorára elfogyasztott hatalmas hamburger feküdte meg annyira a gyomrom, hogy épkézláb beszélgetés helyett (ami pedig jó lett volna a „frissen” megismert oriente/Barbival) inkább sétálni vágytam. Így a Déli pályaudvarig élveztük Buda gyönyöreit, majd otthon még egy kis lélekrágcsálást folytattunk. De legalább tovább aludtunk… amíg a szomszédban valahol próbáló banda (akiknek innen kívánok sok sikertelenséget) fel nem ébresztett reggel. Ez nem az alvós hétvége volt…
 |
| Homályos madárkák (szintén a Moszkváról) |
Vasárnapra amúgy sem maradt sok programunk, csak a szokásos SFF beszélgetés az Agave, a Fumax és a Gabo vezetői/szerkesztői között. Az idei év számomra különösen érdekes volt: egyrészt le a kalappal Vladi előtt, hogy bevállalta a kiadó Alexandra-üggyel kapcsolatos veszteségeit, és hogy a többiek is beszámoltak a tapasztalataikról. Másrészt mind a sorozatok kiadása, mind a horrorok kapcsán sok érdekességet elmondtak. Kimondottan élveztem azt a másfél órát, megérte meghallgatni, mit mondanak. A beszélgetést szokás szerint rögzítette az Ekultura, linkelem is.
A hazautunk ezek után eseménytelen volt – utastársaim és mindenki nagy élvezetére, akinek fikáztam Ernest Cline-t, elkezdtem olvasni a Ready Player One-t, amit persze, már most tudom, hogy utálni fogok, mert olcsó eszközökkel dolgozik és mert tényleg nem más, mint egy geek vágybeteljesítés (az Armadához hasonlóan), de ez már mindegy is, végképp hiteltelenítettem magam. Így Szegeden tömegközlekedés helyett rögtön taxiba is ültünk, ez már nem oszt, nem szoroz. Szóval éljen a lassulás, éljen a Könyvfeszt, éljen a synthwave (csak és kizárólag a chillesedéshez)!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése