Idegenek?! - háromféle földönkívüliség a modern magyar sci-fiből

2017-ben három magyar SFF regény is megjelent, amiben fontos szerepet játszanak az idegen lények: László Zoltántól a Távolvíz, Veres Attilától az Odakint sötétebb és Brandon Hackettől a Xeno. A molyon született egy kihívás mindhárom kötet elolvasására és összehasonlítására. Ugyan sok szempontból (pl. az elbeszélő személye, történet, konfliktusok, popkultúra beemelése, a világbemutatás során felhasznált rövid szövegrészletek vagy éppen Magyarország szerepeltetése) meg lehetne vizsgálni a hasonlóságokat és különbségeket; a legérdekesebb tárgynak maguk az idegen fajok és regénybeli szerepük tűnt. Röviden felvázolom az egyes regények és az abban szereplő fajok jellemzőit, majd utána, hogy milyen különbségek tehetőek közöttük.

Az Odakint sötétebbet veszem elsőként, mert az mind műfajában, mind stílusában kakukktojás a másik kettőhöz képest. Veres Attila könyve az én olvasatomban egy weird fantasy, míg a másik két regény egyértelműen sci-fi. Ez előbbi egyfajta apokaliptikus vízió, nyakon öntve némi mitológiával, a pusztulás előérzetével, modern magyar céltalansággal és a fiatalok útkeresésével. Az idegen faj, a cellofoidák egy ismeretlen esemény (az "Esemény") hatására tűnnek fel a Földön, kizárólag Magyarország egyik, nem meghatározott megyéjében. Megjelenésükkel egyidejűleg az erdőből eltűntek a baglyok, bájos Twin Peaks-parafrázisként (“The owls are not what they seem”). Egy ideig vadászták őket, majd az emberiség rájön, hogy az általuk termelt anyag, az ún. kristálytej gyógyítja a rákot. Ezt követően farmokat hoztak létre és ott gondozzák a megmaradt példányokat.

László Zoltán Távolvíz című regényében szintén egyik napról a másikra jelennek meg a Földön idegen lények, a kreatúrák vagy röviden kreák. A vízhez kötődnek, nem emlékeznek semmire fajuk múltjából, viszont az emberekénél fejlettebb technológiát hoztak magukkal. Egyetlen, általuk közölt céljuk az emberiség szolgálata. A hajó, amivel érkeztek, a regény valóságában folyamatos kutatás terepe; a tudósok, így egyik főszereplőnk is, ezen keresztül próbálnak megtudni mindent az idegen lényekről. Így a kreák maguk egyfajta kiindulópontjai és céljai az eseményeknek.

A Xeno szintén egy “eseménnyel” indít: hatalmas űrhajókkal megjelennek a migrátorok, és ellenőrzésük alá vonják az emberiséget, majd a Földre telepítenek gyarmatvilágaikból 2 további fajt: a firkákat és a hidrákat. Az előbbiek színkódokkal, két csatornán kommunikáló, komoly művészeti érzékkel és alkotói képességgel rendelkező, majdhogy nem kényszeresen alkotó csoport, míg az utóbbiak egy titkolódzó, az emberéhez hasonló értelemmel bíró, tengerben élő faj. Létezik egy további típus, az eddigieket meghaladó technikai fejlettséggel rendelkező ostorosok, akik agresszívek és kilenc csatornás, hőalapú kommunikációjuk megfejthetetlennek bizonyul. Egy, firkákat, hidrákat és embereket tömörítő és a kölcsönös bizalmatlanság miatt nehezen összeálló titkos szövetség pedig azt a célt tűzte maga elé, hogy eltüntesse a migrátorokat a világokból, melyhez a kutatás az ostorosok világán indul.

A cselekményleírásokból kitűnhet, hogy mindhárom könyv valamilyen szinten az ember és az idegen viszonyát járja körbe különböző mélységben és eltérő tartalommal. A különböző fajokat csak az emberi értelem szűrőjén keresztül látjuk - izgalmas lehetett volna egy nézőpontkarakterként bevezetett lény, mint korábban Az ember könyvében. Érdekes tapasztalatokkal gazdagíthatta volna az adott mű szimbolikáját, noha a művek mondanivalója enélkül is teljesen érthető. De térjünk rá az egyes fajokra és alkalmazásukra külön-külön.

A cellofoidákat részletesen nem írja körül a szerző (bár a pókszerűség illúziója alakulhat ki az olvasóban), ráadásul erre még azzal is ráerősít, hogy a kötet világában a lényeket nem lehet lefényképezni, így kialakítva a távolság érzetét. Arról sem tudunk meg sokat, hogy mennyit értenek a körülöttük lévő világból, mivel kifejezetten nem kommunikálnak az emberekkel. Bizonyos fokig értelmesek, hiszen maguk választják a kezelőiket - ez ugyanakkor összefüggésben van a regényben betöltött szerepükkel és valahol az eleve elrendeléssel is, így perdöntő bizonyítéknak nem tekinthető. Azonban saját céljukkal tisztában vannak, amiről a fináléban számot is adnak. 

Az Odakint sötétebb világában megjelenik témaként az idegenellenesség, melyet leginkább az egyes fejezeteket bevezető szövegrészletek és a világ történelmének bemutatása érzékeltet, de a regénybeli konfliktusok szintjén nem ez az elsődleges. A regény kulcsául inkább az a megoldás szolgálhat, amiben a cellofoidák, mint mítoszbeli őrzők, a főhős kísérői, vezetői jelennek meg, melyet a regény mitológiára hajazó története is alátámaszt. A lények megjelenése a pusztulást és a halált vetíti előre, mely érzés csak a tudatalattiban jelentkezik, ez okozza a regény szereplőiben keletkező disszonanciát, vagy egyeseknél az öngyilkosság vágyát. Az Odakint sötétebb esetén a túlélés fontosabb, mint az ember és idegen viszonya.

A Távolvíz kreáihoz való viszonyulásban már egyértelműen megjelenik a xenofóbia. Ennek alapja egyrészt, hogy teljesen másképp néznek ki és más élettérben is élnek, mint mi. A kreák tengeri lények, ennek megfelelő áramvonalas testtel, kis ormánykával és egyéb testrészekkel. Ennél fontosabb azonban, hogy értelmesek, bár a múltjukra nem emlékeznek, és céljuk az emberi parancsok végrehajtásában lelik meg. Emiatt az egész regény folyamán kétséggel fordul hozzájuk az emberiség: mi a célja ennek a szolgalelkűségnek? Mind a bevezető szövegekből, mind a szereplők párbeszédeiből az derül ki, hogy az emberek ellentmondásosan állnak ezekhez a lényekhez. Csak röviden kerül említésre, de a kontinensek belsejének emberei, akik nem állnak napi kapcsolatban az idegenekkel, egyértelműen ellenségesek és az emberiséget fenyegető veszélyként kezelik őket; míg a tengerpartok lakossága elfogadóbb. Ebben a felosztásban megfigyelhető a mai közbeszéd tipikus, liberális/konzervatív tengelyen történő felosztása, a szavak eredeti jelentésétől messzire eltávolodva. 

A szolgálat bemutatásán keresztül előkerül a rabszolgaság kérdése is és ebben meglepően optimista a hangvétel: bár megtehetné az emberiség, mégsem használja ki teljesen ezeket a lényeket, meghagyja szabadságukat, nem kényszeríti őket, hanem csak kvázi hagyja számukra, hogy végezzék, amit szeretnek. Ez a magatartás azonban értelmezhető lenne akár úgy is, mint egy másik értelem kihasználása, azonban ezt a regény nem kezeli ilyen szigorúan, különösen a harmadik kérdéskörben felvetettekhez képest (inkább egyfajta ellenpontként használja a szerző). 

A regény harmadik aspektusa messzebbre vezet: az értelmes lények tervezett felhasználása saját célokra, a kialakult értelem elpusztítása mellett, továbbá vizsgálja a teremtő és a teremtmény viszonyát is. Ebből a kontextusból csak keveset tudunk meg, hiszen csak a regény legvégén kerül érdemben elő és a cselekmény érdemi részleteinek elárulása mellett nem is beszélhetek róla bővebben. A Távolvíz szereplői végig játszanak azzal a gondolattal, hogy a kreák nem véletlenül veszítették el az emlékeiket, hanem ennek tudatos oka van; erre derül fény a végkifejletben. Éppen ezért nem tartom sem kellően részletesnek, sem megfelelően alátámasztott problematikának, továbbá nem is konzisztens: a titkot feltáró szereplő erre való reagálása nem koherens azzal a személyiséggel, amit kialakított számára az író. Azonban kétségtelenül érdekes kérdéskör, hiszen a teremtéssel kapcsolatos felelősség egy régi toposz a tudományos fantasztikus irodalomban, ugyanakkor a regény ezt sem fejti ki mélységében.

A Xeno esetében már a cím világossá teszi, hogy egyik legfontosabb kérdése az idegenség. A gazdag fantáziával megalkotott fajok ezt rögtön egyértelművé is teszik. Az emberekhez hasonló hidrák és firkák kinézete életterükhöz és céljaikhoz kapcsolódik: előbbiek a vízi mozgáshoz és létezéshez igazodó képességeket és társadalmat fejlesztettek, míg utóbbiaknál az alkotás az elsődleges, evolúciójuk is ehhez igazodott. Különösen izgalmasan oldotta meg a szerző a szaporodás képességét: míg a hidráknál a társadalmi rendszerrel összefüggő alávetéses viszonyokhoz igazodik, addig a firkáknál a kreativitás a faj túllését majdnem háttérbe szorította. Ennek a két fajnak a kommunikációja és alapvető fogalomkészlete is sokban hasonló, de legalább is megfejthető az emberek számára, így alakulhat ki együttműködés. Az ostorosok faja azonban már túllépett az emberi felfogóképességen, s ugyanez igaz a migrátorokra is. Az ötödik faj, a voyeurök viselkedése, motivációja, kommunikációja szintén felismerhetetlen az emberiség számára. 

A regény világában a fő kérdés az emberiség viszonyulása a rákényszerített fajokhoz, hiszen az emberiségnek nem volt beleszólása a betelepítésben. Hackett egyértelművé teszi, hogy az idegen fajok megjelenése lehetővé tette, hogy az emberiség a nációk, népek, országok, határok figyelmen kívül hagyásával egyesüljön, ugyanakkor ez növekvő idegenellennesség mellett valósul meg. A vezető földi politikusok végső megoldásuknak tekintik az idegen fajok eltávolítását a Földről. A legnagyobb ok pedig a félelem: a Földön megjelenő hidrák és firkák számban kezdenek túllépni az emberiségen. A xenofóbia válik a vezető ideológiává, ami meglehetősen negatív világképet közvetít, melyet sajátosan erősítenek a jelenlegi hazai kormányzati kommunikációból vett frázisok. 

A másik két faj hozzáállása is mélyíti a regény mondanivalóját, illetve az a tény, hogy teljes mértékben nem képesek megérteni egymást, hiába hasonló a gondolkodásuk. A migrátorok abszolút fölénye és a hatalmas távolság, ami megértésben jelentkezik, pedig még inkább eltávolítja a fajokat. 

Ennek ellenére egyértelműen vannak pozitív fejlemények, kialakul egy együttműködés, melynek mindhárom faj esetén vannak szószólói, ugyanakkor ezt a regény végkifejlete annulálja. Az erőszakos megoldás nem tűri a megértést, mely a regény fő karakterei szintjén is megjelenik. Ez pedig egy távolabbi témát vetít előre: az emberi faj tanulásra való képtelenségét, és azt, hogy az ember nem lépett túl a saját érdekein, képtelen mintázatban gondolkodni, illetve képtelen az együttműködésre is. Ez azonban a faj pusztulását vetíti előre, melyet az Eredőn megjelenő példázatok is erősítenek. A regény végül egy abszolút negatív végkifejletet vetít előre, éles ellentétben állva a másik két történet alapvetően pozitív (vagy legalábbis arra hajazó) világképével.

Amit értékelek mindhárom regényben, hogy pontosan a témák kifejtéséhez szükséges mértékben ismerjük meg belőlük az idegen fajokat, egyik regény esetében sem éreztem, hogy többet mond a szükségesnél. A három mű közül azonban a Xeno és az Odakint sötétebb használja legjobban fel őket témájának bemutatásához, míg a Távolvíz esetén különösen a karakterek gyengeségei akadályozzák a mondanivaló befogadását. Ezzel együtt mindhárom regény remek kérdéseket dolgoz fel, és ha nem is mind egyformán emlékezetes, érdemes elolvasni azokat.