Ahogy egyre több horrorfilmet néztem meg az évek alatt, de inkább persze főleg azért, mert olvastam is róluk, ráébredtem, hogy mennyire összetett dolgokat kísérelnek meg átadni. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy a törekvés más zsánerekből hiányzik, hiszen legyen szó sci-firől, fantasy-ről vagy éppen westernről, bármelyikben megjelenhetnek az alaptoposzokon túlmutató gondolatok, mintázatok. A horrorfilm szimbólumrendszere azonban mélyebbnek tűnik: a zsigeri félelem okai sok esetben a hétköznapi valóságunkban gyökereznek, egyetemes és egyszerű emberi tapasztalatokban – csakúgy, mint a meséknél.
A The Curse of the Werewolf nézése közben eszembe jutott az a gondolat, hogy a likantrópia nem ábrázol mást, mint a tinédzserkor gyötrelmeit. Biztos vagyok benne, hogy olvastam valahol és nem saját találmány, de ennyire világosan csak most láttam meg: a főszereplő fiúban a gyilkos ösztönök a vér megízlelésével ébredtek fel, még gyermekkorban. És a vér, mint szimbólum, nem kötődik-e különösképpen a pubertáshoz; bár egyértelműen csak a nőknél jelenik meg, de a Piroska és a farkas meséjéből is tudhatjuk, hogy a vörös szín magával vonzza a szőrös ragadozót is. Farkasemberünk összezavarodott, furcsa tapasztalatokkal ébred és nem ismeri meg önmagát sem – mik ezek, ha nem a felnőtté válás egyértelmű jelei? Tűnhet akár erőltetettnek is a gondolat, hiszen a vérfarkasokat eltérő közegben inkább a másság kifejezőinek tartják (pl. a messzi délen, a True Bloodban), itt azonban a felnőtté váláshoz tudtam kötni megjelenését. A család elfogadó reakciói, a szeretet fontosságának hangsúlyozása a kórral való küzdelemben is aláhúzza ezt a gondolatot, hiszen az elfogadás és a szeretet (bár nem a Disney-fél látványosan giccses formában) segíti talán leginkább a fiatalt átevickélni a nehéz éveken.
Azonban nem ez az egyetlen gondolat, ami megjelenik a filmben, az egyszerű mesei szimbólumok mögött erős társadalmi mondanivaló is rejlik; érdemes visszamenni az adaptáció alapjául szolgáló The Werewolf of Paris című Guy Endore regényhez, amiben a szerző a párizsi Kommün rémtetteit ábrázolta áttételesen. A Hammer-mozi lassú tempóban építi fel az elnyomás képeit, mikor a spanyol falu életét mutatja be: a földesúr márki öncélú erőszakkal, megvetéssel és kizsákmányolással fordul jobbágyai felé, az esküvőjén megjelenő csavargót pedig a mulattatásra történő kihasználását követően börtönbe veti. Ez lesz a cselekmény elindítója, hiszen a csavargó által megerőszakolt néma cselédlány megöli a márkit, majd megszüli a főszereplőnket. Leon ifjúként pedig pont egy másik nemessel kerül összetűzésbe, mivel beleszeret annak lányába. De az egész filmet végigkíséri a hatalomhoz való cinikus hozzáállás, visszaélések és a pusztító gúny a szerencsétlenek és elnyomottak felé. Így a farkasembert könnyen értelmezhetjük egy ezzel szembenálló, sőt szembeszálló erőként, amely végül szükségképpen elbukik, de nem marad hatás nélkül.
És itt jön be a mozi harmadik rétege, egy nagyon is emberközeli dráma: Leon megretten és küzd magával, mikor megismeri a szörnyű igazságot, és vállalja akár a halált is, hogy ne ártson másoknak. Oliver Reed első főszerepében kiválóan, bár némileg teátrálisan mutatja be a saját magával szemben érzett undort és fájdalmat, ugyanakkor egy fiatalember könnyedségével játszik szerelmet. A hangsúly mindvégig az emberen van, ezért a film utolsó harmadáig-negyedéig nem is igen látjuk a vérfarkast – a film lassú tempója 50 évvel ezelőtt egyértelműen a feszültségkeltést szolgálta, de mai szemmel már meglehetősen poros és vontatott. Ennek ellenére még így is lenyűgöző, hiszen bőven van időnk gondolkozni és beleélni magunkat a szereplők bőrébe.
A több rétegű történeten túl egyértelmű erőssége a The Curse of the Werewolfnak, hogy nem a megszokott eredettörténettel dolgozik. A legtöbb vérfarkas-mesében a szörny harapás útján születik, egyfajta fertőzésként, amit tovább kell adni és ami csak ezüst golyóval „gyógyítható”. Az ezüst golyó ugyan megmaradt (bár egyértelműen vallási szimbólumhoz, egy megáldott kereszthez köthetően), a többi azonban átalakult, sőt, nem is kapunk egyértelmű magyarázatot arra, miért vált ilyenné a főszereplő. A narratíva egyik iránya a börtönbe zárt csavargó, aki a fogság évei alatt átalakult, szőrössé, vaddá vált, szinte elfelejtette emberi mivoltát. Az ő erőszak útján fogant gyermek lett Leon, így az elnyomás teremtette meg azt az erőt, ami aztán szembeszállt a hierarchiával – legalábbis ez a teremtésmítosz, ha a társadalmi kérdések felől vizsgáljuk a filmet. A másik soron viszont megjelenik a paraszti babonák és a vallás világa: Leon egyrészt karácsonykor születik, ami rossz ómen a spanyolok körében (legalábbis ebben a filmben), másrészt a keresztelőn felbukkanó vízköpő, mint egyfajta Sátán-szimbólum az ördögi beavatkozást mutatja. Ebből a szemszögből is megvan azonban a feloldozás, ami a család és a szeretet erejét mutatja.
Szóval sokféleképpen értelmezhető történetet kapunk, de a megszokott Hammer-köntös elemeivel. A színhasználat, bár kicsit visszafogottabb, de itt is megvan: a vörös a vérnek és a veszélynek, a női alakokon megjelenő kék talán a felszabadulásnak, még ha ez nem is úgy kapják meg a szereplők, ahogy remélik. Találunk igazán hatásos, és egyúttal szubjektív és szuggesztív kameramozgásokat, amik mai szemmel már kicsit régimódinak hatnak. A szokásos stúdióképek is szerepelnek, ráadásul, ahogy az IMDb alapján kiderül, még a Dracula-film egyes elemei is feltűnnek; a farkasember-maszk is kicsit vicces és a zene is okoz kellemes pillanatokat. Szóval minden készen áll a Hammer-élményhez.
Ezzel együtt mégis azt éreztem, hogy az eddigiek alapján ez a legkevésbé tipikus film a brit stúdiótól. Az összetett szimbólumrendszer, a visszafogott horror- és stíluselemek mind-mind szokatlan élménnyé teszik a The Curse of the Werewolfot. Ezek együtt mind kárpótolnak a lassú tempóért, a mai szemmel már megmosolyogtató megoldásokért. Az utazás pedig folytatódik, következő állomás a Dr. Jekyll and Sister Hyde!
Azonban nem ez az egyetlen gondolat, ami megjelenik a filmben, az egyszerű mesei szimbólumok mögött erős társadalmi mondanivaló is rejlik; érdemes visszamenni az adaptáció alapjául szolgáló The Werewolf of Paris című Guy Endore regényhez, amiben a szerző a párizsi Kommün rémtetteit ábrázolta áttételesen. A Hammer-mozi lassú tempóban építi fel az elnyomás képeit, mikor a spanyol falu életét mutatja be: a földesúr márki öncélú erőszakkal, megvetéssel és kizsákmányolással fordul jobbágyai felé, az esküvőjén megjelenő csavargót pedig a mulattatásra történő kihasználását követően börtönbe veti. Ez lesz a cselekmény elindítója, hiszen a csavargó által megerőszakolt néma cselédlány megöli a márkit, majd megszüli a főszereplőnket. Leon ifjúként pedig pont egy másik nemessel kerül összetűzésbe, mivel beleszeret annak lányába. De az egész filmet végigkíséri a hatalomhoz való cinikus hozzáállás, visszaélések és a pusztító gúny a szerencsétlenek és elnyomottak felé. Így a farkasembert könnyen értelmezhetjük egy ezzel szembenálló, sőt szembeszálló erőként, amely végül szükségképpen elbukik, de nem marad hatás nélkül.
A több rétegű történeten túl egyértelmű erőssége a The Curse of the Werewolfnak, hogy nem a megszokott eredettörténettel dolgozik. A legtöbb vérfarkas-mesében a szörny harapás útján születik, egyfajta fertőzésként, amit tovább kell adni és ami csak ezüst golyóval „gyógyítható”. Az ezüst golyó ugyan megmaradt (bár egyértelműen vallási szimbólumhoz, egy megáldott kereszthez köthetően), a többi azonban átalakult, sőt, nem is kapunk egyértelmű magyarázatot arra, miért vált ilyenné a főszereplő. A narratíva egyik iránya a börtönbe zárt csavargó, aki a fogság évei alatt átalakult, szőrössé, vaddá vált, szinte elfelejtette emberi mivoltát. Az ő erőszak útján fogant gyermek lett Leon, így az elnyomás teremtette meg azt az erőt, ami aztán szembeszállt a hierarchiával – legalábbis ez a teremtésmítosz, ha a társadalmi kérdések felől vizsgáljuk a filmet. A másik soron viszont megjelenik a paraszti babonák és a vallás világa: Leon egyrészt karácsonykor születik, ami rossz ómen a spanyolok körében (legalábbis ebben a filmben), másrészt a keresztelőn felbukkanó vízköpő, mint egyfajta Sátán-szimbólum az ördögi beavatkozást mutatja. Ebből a szemszögből is megvan azonban a feloldozás, ami a család és a szeretet erejét mutatja.
Szóval sokféleképpen értelmezhető történetet kapunk, de a megszokott Hammer-köntös elemeivel. A színhasználat, bár kicsit visszafogottabb, de itt is megvan: a vörös a vérnek és a veszélynek, a női alakokon megjelenő kék talán a felszabadulásnak, még ha ez nem is úgy kapják meg a szereplők, ahogy remélik. Találunk igazán hatásos, és egyúttal szubjektív és szuggesztív kameramozgásokat, amik mai szemmel már kicsit régimódinak hatnak. A szokásos stúdióképek is szerepelnek, ráadásul, ahogy az IMDb alapján kiderül, még a Dracula-film egyes elemei is feltűnnek; a farkasember-maszk is kicsit vicces és a zene is okoz kellemes pillanatokat. Szóval minden készen áll a Hammer-élményhez.
Ezzel együtt mégis azt éreztem, hogy az eddigiek alapján ez a legkevésbé tipikus film a brit stúdiótól. Az összetett szimbólumrendszer, a visszafogott horror- és stíluselemek mind-mind szokatlan élménnyé teszik a The Curse of the Werewolfot. Ezek együtt mind kárpótolnak a lassú tempóért, a mai szemmel már megmosolyogtató megoldásokért. Az utazás pedig folytatódik, következő állomás a Dr. Jekyll and Sister Hyde!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése