Az alkotó mítosza – Utazás a Holdba, A leleményes Hugo

1895-ben megmozdult a kép. A Lumière-fivérek kinematográfja hétköznapi eseményeket jelenített meg, a hatás mégis elementáris volt. A nézők megijedtek a feléjük közeledő vonattól, nézték, hogy mennek haza a gyári munkások, nevettek a megöntözött öntöző esetén. De hamarosan felmerült az ötlet, hogy használjuk mesélésre a mozgóképet. Ennek egyik első alkalmazója Georges Méliès volt.

Méliès számára nem volt idegen a mágia: kevésbé érdekelte apja cipőgyára és az abban folyó munka, de már fiatalon is szeretett rajzolni, majd sokáig bűvészként dolgozott Párizsban, saját színházában. Mindenféle trükkökkel és illúziókkal foglalkozott, így talán nem meglepő, hogy rögtön lenyűgözte a mozgókép. Közel 500 filmet készített élete során, saját párizsi „filmstúdiójában”, melyekből 200 maradt fent – a felvételek egy részét a francia hadsereg foglalta le a háború alatt (ezüstöt és celluloidot nyertek belőle, a többi anyagból pedig cipősarkak készültek), másik részét maga Méliès égette el, miután üzleti nehézségek következtében elveszítette stúdióját.

Ettől talán csak még értékesebb lesz, hogy egyik legsikeresebb alkotása, az Utazás a Holdba (Le Voyage dans la Lune, 1902) fennmaradt. A film csodás látványosság még fekete-fehérben is, de különleges, kézzel színezett kópiák is felbukkantak. Története lazán kapcsolódik Verne azonos című regényéhez, valamint H. G. Wells Emberek a Holdban című könyvéhez; a filmben Barbenfouillis professzor elhatározza, hogy elutazik a Föld égi kísérőjére. Ott kiderült, hogy a Hold nem sajtból van, helyette különös lények népesítik be, a szelenitek, akik agresszíven lépnek fel. Így az űrutazóknak menekülniük kell, visszatérve a Földre hősként ünneplik őket.

 

A korabeli közönséget nem csak az nyűgözte le, hogy történetet látnak megelevenedni a vásznon, hanem az is, milyen hosszan. Az Utazás a Holdba 16 perces volt az akkori 1-2 perces filmekkel ellentétben és valósággal tobzódott az extravagáns és látványos díszletekben és megoldásokban; már az első jelenetben lenyűgöző a háttérkép monumentalitása és a jelmezek „színessége”. A film nem használ dialógusokat, nincsenek feliratok, csak gesztusok, így a stílusa a mai szemmel rettentően teátrális és (néhol biztosan szándékosan) komikus. Méliès úttörő volt filmjében a speciális effektusok terén: bár mai szemmel porosnak hat, de akkoriban fantasztikus hatást keltett a füstfelhőben eltűnő figurák, vagy a közeledő Hold képe (amit nem zoommal, hanem az azt játszó színész kamera felé húzásával értéke el). Ez az a kép, ami a mai napig mindenkinek eszébe juthat a film kapcsán.

Rengeteg dolgot el lehetne még mondani az Utazás a Holdba kapcsán, de ami igazán érdekel most engem, az maga a történetmesélés és az alkotó mítosza. Hogy a film valójában nem más, mint az alkotó látomása, a képek a fejében, amik megelevenednek egy mese kapcsán egy bizonyos, egyedi módon. Ez az, amit mindannyian érzünk, amikor elolvasunk egy könyvet, eszünkbe jut valami izgalmas vagy érzelmes történet. Közös élményünk, de mégis egyedi. Mert nincs két olyan ember, aki egyformán képzelne el egy könyvet. Bizonyos keretek azonosak, pl. egy adott történelmi korhoz vagy országhoz kötünk képeket, de még ettől is el lehet tekinteni. Ennek adott új lehetőségeket a mozgókép: hogy új, színes és szokatlan formában jelenítsük meg a fejünkben forgó képeket. Méliès pedig megragadta ezt a lehetőséget és igazi alkotóként írta, rendezte, tervezte, vágta a filmjeit, az egyik első filmes értelemben vett „auteur” volt.

Ennek a koncepciónak állít bizonyos értelemben emléket A leleményes Hugo (Hugo, 2011). Martin Scorsese filmje egy magányos kisfiúról szól, aki kétségbeesetten szeretne kapcsolódni valakihez, mert egyedül él és javítja a Montparnasse vasútállomásának óráit. Megható útja során egyre több emberrel ismerkedik meg és végül megtalálja otthonát. Egy hagyományos, igazi mesés történet, szeretnivaló szereplőkkel, sok trükkel és látványos CGI-jal, ami mégsem vonja el a figyelmet a történet központi száláról, inkább szolgálja azt. Szokatlan alkotás a Scorsese-életműben, ami ennél általában sokkal realistább, még akkor is, ha éppen Jézusról vagy a kereszténységről szól. Viszont ha megnézzük, hogyan használja Georges Méliès alakját, akkor érthetővé válik, miért beszéltem a történetmesélésről és az alkotóról. De előbb tegyünk egy kis kitérőt és beszéljünk a rendezőről.

Martin Scorsese az amerikai film egyik ikonja. Az 1950-es évektől dolgozik, első nagy sikerét az Aljas utcákkal érte el 1973-ban. Azon kevés rendezők egyike, akik ma is releváns alkotók, filmjei sikereket érnek el nem csak a kritikusoknál, de a nézőknél is. 2007-ben kapta meg jól megérdekelt Oscarját A tégláért, de azt követően is begyűjtött 2 további jelölést. A Wall Street farkasa 2013-ban benne volt a világ 20 legjövedelmezőbb filmje között úgy, hogy jórészt franchise- és animációs filmek előzték csak meg, és a következő évben 5 Oscar-díjra jelölték. Filmjei egyáltalán nem tűnnek fáradtnak, akkor sem, ha régi témákat dolgoz fel: a Némaság legalább annyira hangsúlyosan beszél a kétségről, mint a Krisztus utolsó megkísértése közel 30 évvel ezelőtt. Hatását mi sem mutatja jobban, mint hogy a Joker 2 éve az ő munkásságát tette meg mintának, így ismertetve meg őt mozinézők újabb generációjával.

A rendező azonban az utóbbi években kevésbé a filmjeivel, inkább azokkal a kijelentéseivel került a sajtóba, amit 2019-ben a Marvel-filmekről mondott. Álláspontja szerint azok inkább vidámparki attrakciónak, semmint mozifilmnek tűnnek számára. A The New York Times számára írt véleménycikkében kifejtette, hogy bár ezek az alkotások nem nélkülöznek némi tehetséget és művészi kifejezőerőt, mégsem érdeklik igazán a rendezőt, mert nem egyeznek az ő elképzelésével a moziról. Hiányzik belőlük minden, amiért ő szereti a mozit: a rejtély, az érzelmi súly, a kockázat. („What’s not there is revelation, mystery or genuine emotional danger. Nothing is at risk.”) Álláspontja szerint ezek a film franchise-ok csak az azonnali fogyasztást szolgálják, patikamérlegen kimérve mindent, amit a közönség akar. De hiányzik belőlük az egyéni művész látomása. („All the same, they lack something essential to cinema: the unifying vision of an individual artist. Because, of course, the individual artist is the riskiest factor of all.”)

Bár A leleményes Hugo 8 évvel hamarabb készült, mint ahogy a fenti cikk íródott, mégis azt érzem, Scorsese már ekkor is ezt a gondolatot érlelte magában. Georges Méliès öreg és megkeseredett figura a filmben; álmait dobozba zárta, de letagadni nem tudja. Nem találja a helyét, csalódott a világban, ami elfelejtette őt és látványosságait, mert nem tudott változni a korral, nem tudott alkalmazkodni hozzá. Van egy mondata, ami különösen megfogott: „No one wanted my movies anymore.” (Senki nem akarta többé a filmjeimet – saját fordítás) És ez a mondat egyértelműen rezonált Scorsese-vel és az alkotói nézőponttal: a nézőket nem érdekli többé az, hogy mit akar mondani egy filmes, egy alkotó a világról, mintha ugyanazt a megbízható, bár lélektelen látványosságot szeretnék újra és újra megnézni. Méliès azonban megkapja megváltását, újra felfedezik munkásságát és elfoglalja az őt megillető helyet a mozi nagyjainak panteonjában.

 Scorsese valószínűleg A leleményes Hugo óta eltelt időben már sokkal keserűbben látja a világot, amit nem csak a cikk, de legutóbbi filmje, Az ír forgatása és bemutatása körüli helyzet is példáz. Azonban én remélem, hogy nincs igaza, hogy a nézőknek fontosak az eredeti történetek és az, hogy egy kompetens alkotó, egy filmes csapat mivel tudja kiegészíteni, felfrissíteni az ismert történeteket. Mert A leleményes Hugo és még inkább az Utazás a Holdba megmutatja, hogy az alkotói szándék fontos és eredményes lehet. Méliès-t nem csak a filmben, de a valóságban is igazolta az idő: filmjeit újra felfedezték és megmentették, elemzik és tárgyalják, mint a mozi úttörőjét. A saját történeteink elmesélése örök emberi igény és minden művésznek ez az álma. Korlátok közé lehet szorítani őket ideig-óráig, de bízom benne, hogy a nézőket is jobban érdeklik az egyedi mesék, mint a futószalagon gyártottak. Az Utazás a Holdba mindig fel tudja majd kelteni felfedezőkedvünket, hogy mi is hódítsuk meg újra egy rakétával a Holdat.