Az éves díjszezon kezdetén egyre-másra bukkannak elő a filmek, amik díjakra hajtanak. Életrajzok Oscarra vágyó színészektől teljes azonosulással („mintha XY-t láttam volna megelevenedni a vásznon!”). Jelentős társadalmi kérdések kerülnek előtérbe, mint a rasszizmus, az intézményes elnyomás, a kisebbségek helyzete, LMBTQ csoportok élete. Nem akarok nagyon cinikus lenni, mert ez nem azt jelenti, hogy ezek a filmek feltétlenül rosszak lennének. Ezek inkább amolyan Fontos Filmek, hangsúlyozottan nagy kezdőbetűkkel. Amik szándékaikban, kivitelezéseikben nagyravágyóak, általában nagy stúdiók készítik őket, gyakran izzadtságszagúan hajtanak arra, hogy művészetnek tekintsük őket, de legtöbbször elbuknak a nagy akarásban. Részben ilyennek láttam a 12 év rabszolgaságot (12 Years a Slave, 2013) is.
A film abban az értelemben valóban minden irónia nélkül fontos, hogy egy újabb lépést tesz az afro-amerikai tapasztalatok megörökítése felé, ráadásul egy fekete rendező munkája által. A valós eseményeken alapuló történet brutális, a szabadságától megfosztott Solomon Northup (Chiwetel Ejiofor) rabszolgaságba kényszerítése egy nehezen elviselhető és megérthető történet. Steve McQueen rendezése bemutatja a férfi személyiségének folyamatos roncsolódását, ahogyan önazonossága, büszkesége és embersége folyamatosan apad; ráadásul mindezt nyomasztóan szubjektív nézőpontból közelíti meg. Nehéz elfelejteni, amikor a film kizárólag két rabszolga szereplőjének arcára koncentrálva mutat be egy sietős „aktust”, ami szinte az egyetlen intim jelenet a filmben; Solomon arcát, miközben kényszeredetten csatlakozik társai siratóénekéhez, mintegy elveszítve addigi minden reménységét; vagy a hírhedt akasztás-jelenetet, ahogy a férfi lábujjainak kétségbeesett táncát figyeljük, hogy eléri-e a talajt vagy megfullad a kötéltől. A fényképezés tökéletesen kapja el ezeket az erőteljes pillanatokat; az amerikai Dél párás melege sosem volt ennyire gyönyörű és nyomasztó egyben.
A 12 év rabszolgaság ezeken keresztül a rabszolgaság tapasztalatának széles spektrumát öleli fel. Magára a rendszerre is szán időt, hiszen megismerjük az iparként működő emberkereskedelmet, a kényszerítés és emberrablás arcait, a szökés lehetetlenségét. A rabszolgatartókon keresztül láthatjuk az emberség pillanatait: William Ford (Benedict Cumberbatch) tisztelettel képes kezelni az embereit, ugyanakkor a rendszer logikájából nem tud kilépni, csak azon belül ismer megoldást a tiszttartója képében megjelenő agresszióra. A másik rabszolgatartó, Edwin Epps (Michael Fassbender) a szöges ellentétje: birtokán az elfojtás és a terror uralkodik, megmutatva az embertelenség valamennyi árnyalatát. Különösen erőteljes az a megismételt momentum, ahogy a történet két pontján egy-egy elrabolt férfi kizárólag egy fehér tulajdonos/barát segítségével, beléjük kapaszkodva tud megmenekülni „gazdájától”. De a mozi azzal válik többé, hogy az áruvá degradált rabszolgák belső világának, tapasztalatainak megmutatásával képes túllépni a szokásos narratívákon, és nem a fehér ember szűrőjén keresztül értelmezi az afro-amerikaiak múltját és történeteit. Ez a képi és történeti ívben megjelenő szubjektivitás a 12 év rabszolgaság erőssége.
De mindez nem érne sokat, ha a színészi munka nem támogatná a rendezői szándékot. Chiwetel Ejiofor arca azonban minden rezzenésével képes átadni nekünk Solomon belső világát, döntéseit és átalakulását: fizikai transzformációja, mozgása és gesztusai különösen élesen mutatják a szabad emberi minőségtől való eltávolodását. Lupita Nyong'o szívbemarkolóan ábrázolja Patsey büszkeségét, bátorságát, de nem hazudja el kétségbeesését sem: a film egyik legerősebb jelenete, mikor Solomon segítségét kéri öngyilkosságához, de nem felejtjük könnyedén a történetet lezáró kiáltásait sem. A mellékszerepekben is remek alakításokat kapunk (bár a film meglehetősen mostohán és egyoldalúan kezeli a rabszolgatartó feleségeket), különösen kiemelkedik Michael Fassbender, aki olyan mélységeit és emberi minőségét jeleníti meg a rasszista és szadista Epps-nek, hogy talán az ő munkája a film fénypontja.
Ezzel el is érkeztem ahhoz, amit ellentmondásosnak, de legalábbis kevésbé szerencsésnek éreztem a 12 év rabszolgaság kapcsán. Természetesen arról nem a film vagy Fassbender tehet, hogy a rabszolgaságról szóló filmben pont egy fehér szereplő alakítása a legjobb, de legalábbis a leglátványosabb; ezzel nem vádolnám a forgatókönyvírót sem. Az már sokkal zavaróbb, hogy Hans Zimmer zenéje több ponton megidézte az Inceptiont: teljesen más képzettársításokat és érzéseket ébreszt a nézőben, mint amit az adott jelenet indokolna. Ha a zeneszerzőnek nem volt ideje újat írni, akkor érdemes lenne mást keresni, mert ezek az apró ráeszmélések teljesen kirántottak a film világából. A másik különösen gyenge pont Brad Pitt szerepeltetése volt. A film producereként sokat tett annak elkészüléséért és sztár státusza természetesen igazolja, hogy jelenlétével is segítse annak eladhatóságát. De Pitt nagyon sokszor nem játszik mást, mint önmagát, és kanadai ácsként teljesen hiteltelen volt (különösen a Lincoln-szakállal). De nem csak ezek az apró momentumok okozták zavaromat, hanem a film egészét átlengte egyfajta erőlködés. Solomon Northup története önmagában is rettentően hatásos, de ahogyan követtük a már-már horrorba hajló epizódokat, végig azt éreztem, hogy ez a film nagyobb akart lenni, mintha a rabszolgaság egyetemes tapasztalását akarta volna átadni. Ezt azonban szubjektivitása számomra nem indokolta, így szándékai terméketlen földbe hullottak.
A 12 év rabszolgaság tehát Fontos Film, minden történetmesélési brillírozása ellenére sem tökéletes alkotás. Ezeket a történeteket és tapasztalatokat is látni kell, kétségkívül árnyaltabb bemutatása a témának, mint egy átlag hollywood-i szuperprodukció. A jó szándék azonban nem mindig elég arra, hogy a jó helyett valóban fantasztikus film szülessen.
A 12 év rabszolgaság ezeken keresztül a rabszolgaság tapasztalatának széles spektrumát öleli fel. Magára a rendszerre is szán időt, hiszen megismerjük az iparként működő emberkereskedelmet, a kényszerítés és emberrablás arcait, a szökés lehetetlenségét. A rabszolgatartókon keresztül láthatjuk az emberség pillanatait: William Ford (Benedict Cumberbatch) tisztelettel képes kezelni az embereit, ugyanakkor a rendszer logikájából nem tud kilépni, csak azon belül ismer megoldást a tiszttartója képében megjelenő agresszióra. A másik rabszolgatartó, Edwin Epps (Michael Fassbender) a szöges ellentétje: birtokán az elfojtás és a terror uralkodik, megmutatva az embertelenség valamennyi árnyalatát. Különösen erőteljes az a megismételt momentum, ahogy a történet két pontján egy-egy elrabolt férfi kizárólag egy fehér tulajdonos/barát segítségével, beléjük kapaszkodva tud megmenekülni „gazdájától”. De a mozi azzal válik többé, hogy az áruvá degradált rabszolgák belső világának, tapasztalatainak megmutatásával képes túllépni a szokásos narratívákon, és nem a fehér ember szűrőjén keresztül értelmezi az afro-amerikaiak múltját és történeteit. Ez a képi és történeti ívben megjelenő szubjektivitás a 12 év rabszolgaság erőssége.
Ezzel el is érkeztem ahhoz, amit ellentmondásosnak, de legalábbis kevésbé szerencsésnek éreztem a 12 év rabszolgaság kapcsán. Természetesen arról nem a film vagy Fassbender tehet, hogy a rabszolgaságról szóló filmben pont egy fehér szereplő alakítása a legjobb, de legalábbis a leglátványosabb; ezzel nem vádolnám a forgatókönyvírót sem. Az már sokkal zavaróbb, hogy Hans Zimmer zenéje több ponton megidézte az Inceptiont: teljesen más képzettársításokat és érzéseket ébreszt a nézőben, mint amit az adott jelenet indokolna. Ha a zeneszerzőnek nem volt ideje újat írni, akkor érdemes lenne mást keresni, mert ezek az apró ráeszmélések teljesen kirántottak a film világából. A másik különösen gyenge pont Brad Pitt szerepeltetése volt. A film producereként sokat tett annak elkészüléséért és sztár státusza természetesen igazolja, hogy jelenlétével is segítse annak eladhatóságát. De Pitt nagyon sokszor nem játszik mást, mint önmagát, és kanadai ácsként teljesen hiteltelen volt (különösen a Lincoln-szakállal). De nem csak ezek az apró momentumok okozták zavaromat, hanem a film egészét átlengte egyfajta erőlködés. Solomon Northup története önmagában is rettentően hatásos, de ahogyan követtük a már-már horrorba hajló epizódokat, végig azt éreztem, hogy ez a film nagyobb akart lenni, mintha a rabszolgaság egyetemes tapasztalását akarta volna átadni. Ezt azonban szubjektivitása számomra nem indokolta, így szándékai terméketlen földbe hullottak.
A 12 év rabszolgaság tehát Fontos Film, minden történetmesélési brillírozása ellenére sem tökéletes alkotás. Ezeket a történeteket és tapasztalatokat is látni kell, kétségkívül árnyaltabb bemutatása a témának, mint egy átlag hollywood-i szuperprodukció. A jó szándék azonban nem mindig elég arra, hogy a jó helyett valóban fantasztikus film szülessen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése