Mózes a filmes hagyományokban – Tízparancsolat, Egyiptom hercege

Mit mond nekünk egy többezer éves történet feldolgozása? Egyáltalán mond-e nekünk bármit is? Ezekkel a kérdésekkel próbáltam utólag palástolni, miért is néztem meg egymás után a Mózes történetét feldolgozó Tízparancsolat (The Ten Commandments, 1956) és az Egyiptom hercege (The Prince of Egypt, 1998) című filmeket. És hogy lelőjjem a poént, nekem túl sokat egyik sem adott át. Viszont filmkészítés szempontjából mindkét projekt érdekes: a régi feldolgozás igazi hollywood-i szuperprodukció, a kor legmagasabb standardjai szerint megvalósítva, míg az utóbbi egy elsősorban gyerekeknek készült animációs film. És rajtuk keresztül megérthetjük, hogyan működik hosszú korokon keresztül a történetmesélés, hogyan maradhatnak fent ezeréves mesék, hogyan tudják megszólítani a különböző generációkat.

Mindkét film története nagy vonalakban követi a kivonulás közismert történetét. Benne volt minden, amit elvárunk egy Mózes-filmtől: a vízből történő „kihúzás”, felnőttkor egyiptomi hercegként, a zsidó gyökerek felfedése, a szökés, az elhívatás, a visszatérés és a csapások, Vörös-tenger, a kőtáblák. Nem hibátlan Biblia-adaptáció egyik sem (aminek legnyilvánvalóbb példája, hogy Mózes tudott zsidó származásáról, a filmek azonban ennek ellenkezőjét állítják és a leleplezés indítja el szinte minden esetben a prófétává válást), de igyekszik magát mindkettő bevédeni: vagy tudományos kutatások, vagy az eredeti forrás hangsúlyozására hivatkoznak, nehogy elriasszák a hívők tömegeit. A művészi koncepciójuk nem választható el a Könyvek könyvétől, de mégsem ez volt az egyetlen megközelítés a filmkészítők részéről.

A Tízparancsolat furcsa módon egy bejelentéssel kezd: a rendező, Cecil B. DeMille jelenik meg szertartásosan a függöny előtt, hogy elmondja, ő a szabadságról akar beszélni ezzel a filmmel. Kicsit szokatlan, sőt, szájbarágós megoldás, mégis érdekes: ritkán van a néző ennyire tudatában, mit is akart a közmondásos költő. Ugyanakkor be is korlátozza az értelmezést: mind Mózes alakját, mind a filmet ezen a szűrőn keresztül nézzük – és azt éreztem, hogy a film éppen emiatt a megközelítés miatt nem tud átadni érvényes mondanivalót. Mert a Tízparancsolat valóban a kivonulásról, a megszabadulásról szól, erősen érvel mindenféle szolgasággal szemben, ugyanakkor nem tud ennek igazi arcot adni. Mózes sosem válik szabadságharcossá: bár tapasztalatai (hatásos az az epizód, amikor a férfi elrejti egyiptomi származását és beáll a munkások közé) lehetővé teszik, hogy nagyobb képben gondolkozzon, mivel azonban Isten akarata mozgatja, így sosem lép túl a zsidó népen, számomra nem vált az egyetemes szabadság alakjává.

Ennek legfőbb okát nem csak a forgatókönyvben, de a karakterekben láttam. Charlton Heston Mózese egy kőszikla, mintha Michelangelo szobra elevenedett volna meg teljes fenségében. És bár hiába láttuk korábban emberinek, szerelmesnek, vagy hiába ismerjük viszonyát nevelőapjával, prófétává válása utáni ábrázolása olyannyira rátelepszik a filmre, hogy a végére nem tűnik élő figurának tűnik, amit az erősen teátrális játékstílus is megerősít. Hasonlóan élettelen a fáraó figurája is: Yul Brynner intenzív tekintete ugyan hatásos, de a túlzott színpadiasság, a pózolás teljesen elidegenítő hatással bír (és ezen nem segít az sem, mikor a néző rájön, őt mindig felállítják valamilyen díszletre, hogy azonos magasságú legyen a többi szereplővel – a színész közismert hiúsága okán ez nem meglepő). A film nem állít szembe igazi elveket: a szabadító csak fenség, a fáraó csak becsvágyó és irigy, így nem működik az alkotói szándék, nem lesz mélysége a filmnek, kisiklik a koncepció.

Ezzel szemben az Egyiptom hercege már csak közönsége miatt is kisebb léptékű és más elvárásokkal is indul, sőt, az első képkockákon ki is jelenti, csak alapértékeiben kíván kapcsolódni a Bibliában olvasható történethez. És ez alapvetően jó döntés, mert szabadabban nyúl az alapanyaghoz. Ennek a történetnek van érzelmi középpontja: Mózes és a későbbi fáraó, Ramszesz testvéri viszonya. Könnyen átélhető, emberi léptékű konfliktus, amelyet jól kereteznek a mitikus események. Bárhová is eszkalálódik a történet, sosem veszíti el a fókuszt. Ez persze csalódás lehet annak, aki „szöveghű” adaptációt vár, de ettől sokkal intenzívebbé vált maga a szabadulás élménye is, mert tudjuk, mit veszített a főszereplőnk.

Ez a különbségtétel tetten érhető a mellékszereplők ábrázolásán is. A rajzfilm mellékszereplői nem kapnak igazán nagy teret, de pont eleget szerepelnek ahhoz, hogy gazdagítsák a főhősöket. Emlékezetes marad Szeti fiaihoz intézett beszéde, Miriam támogatása és hite, Cippóra határozottsága, ami mind hozzátesz a cselekményhez, a figurák alakulásához. A Tízparancsolat, már csak hosszánál fogva is, több teret enged a mellékszereplőknek, de igazán mégsem teszi emlékezetessé őket. Különösen fájó ez az anyafigurák ábrázolásánál: sem Jókhébed, sem Bithia nem tudja megjeleníteni igazán érzéseiket e fonák helyzetben. Egyedül Nefretiri emlékezetes, mint Mózes szerelme és a későbbi fáraó felesége, aki aktívan cselekszik szerelméért, bár tettei egy ponton túl erőszakossá válnak, később pedig bosszúszomjas nőként tűnik fel. Anne Baxter teátrális játéka és nagy gesztusai sem tudják igazán közel hozni a figurát, noha talán ő az egyetlen igazán emberi és megérthető motivációkkal rendelkező karakter az egész filmben. Ugyanakkor nagyobb szereplőgárdája lehetővé teszi, hogy olyan témákat is megjelenítsen, amit későbbi követője nem: a zsidók megosztottságát, a hatalmat kiszolgáló és így viszonylagos jólétben élő figurákat (Dáthán személyében).

Amit azonban koncepcióban elveszít a Tízparancsolat, azt megvalósításban többszörösen visszahozza: egyike volt a nagy eposzoknak, amitől a tévé térhódítása idején hangos volt a mozi. Minden ízében monumentális: nem csak történetében és szándékaiban, de díszleteiben, a rengeteg statiszta alkalmazásában és technicolor színeiben is. Bár filmtrükkjei nem állják ki a mai kor próbáját, ugyanakkor történetmesélési eszközeivel együtt mégis megteremtik az illúziót és a Vörös-tenger kettéválasztását mai sem lehet csodálat nélkül nézni. Fényképezése szokatlanul statikus, de pontosan illik az egész film színpadias jellegéhez és nagy érzelmeihez.

Ezzel szemben az Egyiptom hercege mozgalmas alkotás. Mivel animációs musicalről van szó, a téma ellenére a hangvétel is könnyedebb, de nem hazudja el a történet félelmetesebb aspektusait sem (a gyermekek meggyilkolása, a csapások ábrázolása még egy felnőttet sem hagy hidegen). Vannak humoros jelenetek, tipikusan feszültségoldó megoldások mind a zenében, mind a történetben. Ugyanakkor nagyon jól kapja el Mózes életének fennkölt pillanatait: mind az égő csipkebokor, mind a tenger kettéválasztása, vagy a csapások bemutatásának súlya van, tökéletesen bemutatják a férfi szubjektív nézőpontját, így a néző számára is átélhetőbbé teszik annak misztikáját. Ezt remekül hangsúlyozza a kísérőzene is; a musicalbetétek pedig valóban képesek nem csak arra, hogy előrevigyék a cselekményt, de átadják a szereplők érzéseit, helyenként pedig innovatív képi megoldásokkal dolgoznak. Nem is tudnék olyan dalt mondani, ami nem működik, de kedvencem a Megszabadít népzenét idéző dallamai, a Hatalmad itt nem nagy szám showműsorokat megszégyenítő stílusa vagy az Ahogy az Úr a mennyből lát életigenlő, mégis alázatos mondanivalója.

De a leginkább azért érte meg a két filmet egymás után megnézni, mert pontosan mutatja a filmes hagyományok továbbélését, a technikai eszközök fejlődését és a történetek mondanivalójának átalakulását. Meglepő volt látni, ahogyan az Egyiptom hercege megidézi a Tízparancsolatot: az Úr hangját mindkét filmesetében a Mózes alakító színész adja, aminek jelentését érdemes boncolgatni; Ramszesz alakja és ábrázolása több esetben Yul Brynnerre emlékezetett; Mózes egyiptomi kiűzetése is hasonló montázsban kerül bemutatásra. Ezek összekötik a két filmet, de látjuk a fejlődést is, a meggyőzőbb számítógépes animációt, amit az animációs film tökéletesen állít a történetmesélés szolgálatába (olyan innovatív képi megoldásokkal, mint a egyiptomi falfestmények megelevenedése az álom-jelenetben). És így lehet, hogy egy régebbi adaptáció porosnak hathat, a történet továbbélése azonban biztosított az újabb generációk számára.

A Tízparancsolatot illusztráló képek Arnold Friberg alkotásai.