Már a Dűne-minisorozat kapcsán emlegettem a megfilmesíthetetlenséget, de mit is jelent pontosan a regény komplexitása? Egyrészt az elvont, filozofikus témákat, mint a hatalom célja és eszközei, a vallás és a messianizmus, valamint hogy mitől is lesz valaki megváltó, amiket Frank Herbert a cselekmény alapjaivá tett, melyeket a szereplők próbálnak cselekedeteikkel és gondolataikkal kifejteni. Másrészt magát az irodalmi megvalósítást: a rengeteg expozíciót, amelyek főként a párbeszédekből és a szereplők belső monológjaikból állnak össze; a karakterek sokszor nem is cselekednek, hanem inkább elmélkednek arról, mi is lenne a legcélszerűbb cselekedet az adott szituációban és mi is a többi figura tetteinek rejtett motorja. Harmadrészt maga a világépítés is bonyolult: bár sok részlet ismerős lehet a történelmi tanulmányokból, a feudális világrendből, de annak egyedisége, a hárompólusú világrend, a többi tényező, és így a tágabb társadalmi-gazdasági rendszer ismerete elengedhetetlen a konfliktusok mély megértéséhez. A film pedig vizuális médium, ahol a túl sok párbeszéd és a túl sok ismertető megterheli az alkotást, lassítja; viszont sokszor nehéz képi eszközökkel átfordítani ezeket az összetett kérdéseket – az eddigi feldolgozások nem is igazán próbálkoztak vele.
Denis Villeneuve viszont ezen az úton indult el, és sok mindent el lehet mondani a Dűnéről, de a látványa valóban igen pazar. És most nem csak arra gondolok, ami manapság már alapelvárás a nagy költségvetésű filmeknél, azaz hogy a trükkök jól működnek, a látványvilág egységes és részletesen kidolgozott, a speciális effektusok koherens részei a világnak (legegyszerűbb példája ennek a pajzs, az 1984-es Lynch-mozi egyik leggyengébb látványeleme). Hanem arra is, hogy mer támaszkodni az operatőrére, és amit lehet, képekkel mond el: a mentátok gépjellegű működését egy kifordított szemmel; a Hang erejét; a fűszer mindenütt jelenlévőségét a csillogással; a jövőbelátás megbízhatatlanságát azzal, hogy megmutatja az eltéréseket (érdemes Jamis szerepeltetését figyelni); a sardaukarok kegyetlenségét a nyelvvel és egy rövid rohammal. De nem csak az átfordításokat érdemes nézni, hanem a teljes világépítést a jelmezektől kezdve a díszleteken át a helyszínválasztásig. Egyáltalán nem rágja a néző szájába a tudnivalókat, felnőttként kezeli a nézőket és koncentrációt vár el tőlük, emiatt nem lehet egyszerű követnie annak, aki nem ismeri már eleve a Dűne világát. A 2021-es film aprólékosan felépített és végiggondolt világa könnyedén berántja a nézőjét és felfedezésre készteti, hogy jobban megértse az elé táruló ismeretlen univerzumot.
A kevesebb néha több elvét a karaktereknél is alkalmazta: a figurák egymás közötti kapcsolatát rövid jelenetekkel, gesztusokkal építette fel. A fő- és mellékszereplők közötti kapcsok részben a könyv emblematikus jeleneteinek felépítésével alakulnak ki (így Paul és Gurney Halleck vívása vagy a Gom Jabbar próbájának esetében), másutt pedig új, apró pillanatokkal (Lady Jessica és a herceg közötti intim pillanatok vagy Paul álommeséje Idaho felé). Ugyanakkor ez néha mégis túl kevés; a forgatókönyv annyira leegyszerűsíti a szereplők közötti összetett viszonyrendszert, hogy csak villanásokat kapunk. Megsejtjük a kapcsolat valódi jelentőségét, de igazi mélységét nem; a forgatókönyv minimális bővítése, egy-egy mondat beemelése Herbert munkájából színesítette, megalapozottabbá tehette volna ezeket a kapcsokat. Könyvrajongóként nehéz ezt magabiztosan megítélni, de a második megtekintés sem volt elég arra, hogy a filmbeli karakterekkel valóban együtt tudjak érezni, ami alapvető fontosságú lett volna a háttérben meghúzódó tragédia valódi átéléséhez.
És ebben rejlik a film másik buktatója: a regény többszintű problémarendszerét nem tudta teljes egészében megjeleníteni. A forgatókönyv elsősorban a Paulban lezajló változásokra koncentrál, a Kwisatz Haderachhá lényegülés, a jövőbelátás, a látomások képezik a történet vázát, melyre rárakódik a politikai konspirációk azon rétege, ami feltétlenül szükséges ennek a változásnak a megtörténtéhez. A film ezt a szálat erősíti fel és rendezi át, helyenként bizonyos ráébredéseket új helyen megjelenítve, a hangsúlyokat eltolva. A zárás alapvetően értelmezi át Paul útját: mintha a félelmetes cél felismerése nem lenne elég, a főszereplőnek egyértelműen döntenie kell, holott a Dűnének sok esetben pont az volt a lényege, hogy főhőse vonakodott, nem akarta elfogadni ezt a végzetet. Hiányoltam a messianisztikus determináltság kritikáját is, azt a tényt, hogy Paul nem csak genetikai különlegessége miatt lesz Kiválasztott, hanem szerepet játszik ebben sok más tényező is: neveltetése, az Arrakis és lakóinak viszonylagos elmaradottsága, ökológiai körülményei, valamint a Bene Gesserit megelőző munkája. Kíváncsi leszek, hogyan lesz képest ezt árnyalni a folytatás.
Úgyszintén hiányérzet maradhat azokban, akik a politikai csatározásokért szerették a Dűnét. A film ugyanis csak minimális mértékben jeleníti meg a Nagy Házak, a császár és a kereskedőházak közötti finom egyensúlyt, az Űrliga és a Bene Gesserit szerepét és a fűszer fontosságát. De ugyancsak hiányzik a szigorú vízfegyelem ábrázolása és annak bemutatása, ahogyan ez a fremenekre hatott. Ugyan Stilgar bemutatásakor és a datolyapálmáknál utalnak erre, de pont emiatt volt zavaró a filmet záró harci jelenet és a fremen kultúra minimálisra szorított ábrázolása is. Érteni vélem, hogy a forgatókönyvnek választania kellett a sok cselekményszál között és ki kellett emelnie a koncepció által fontosnak tartott részeket, de rajongóként bántott a leegyszerűsítés, különösen azért, mert nem voltam biztos abban, hogy ettől a nagyközönség számára befogadhatóbb alkotás született.
A karakterek kapcsán is zavartak helyenként a megváltozott hangsúlyok, különösen Lady Jessica esetén. Sokkal kevésbé sikerült bemutatnia a Bene Gesserit nővér félelmetességét a záró jelenetig, sokáig inkább csak anyaként vett részt az eseményekben, ráadásul síró nőként. A karakter alapvető idegensége és tudatossága, ami annyira megkapó volt számomra a könyvben, az, hogy legtöbbször higgadt bír maradni minden helyzetben, teljesen eltűnt. Ezzel Lady Jessica talán jobban megérthetővé vált a nézők számára, érzelmei követhetőbbek, ugyanakkor ezzel eltűnt valami a karakterből. Holott Rebecca Ferguson sokkal jobb színésznő ennél, apró rezdülésekkel is pontosan tudta volna érzékeltetni a figura belső vívódásait, mint nagy gesztusokkal (kíváncsi lennék, ez vajon a rendező vagy a színész döntése volt-e). De igazából sem rá, sem a többi színészre nem lehet panasz: Timothée Chalamet magabiztosan uralja Pault, hitelesen ábrázolja a karakter átalakulását; Oscar Isaac különösen nagyszerű a herceg szerepében, megmutatva a figura esendőségét és méltóságát is. A mellékszereplők is rendben vannak, kevés jelenetükben kihozzák, amit a forgatókönyv követel tőlük.
Lassú film a Dűne, de itt ez közel sem zavart annyira, mint a Blade Runner 2049 esetében, mert nem csak hangulatot, de világot is épített vele. Saját stílust alakított ki (bár láttam, hogy a Giedi Prime-on visszatért Giger öröksége), karakteres utat választott a feldolgozásra. Csak helyenként volt bombasztikus, inkább a regény visszafogottabb építkezését követte. Értő adaptáció, mégsem tudtam megszeretni, mert sokat mutatott, mégis keveset adott. Már most várnék egy rendezői változatot, amely reményeim szerint nagyobb mélységben megmutathatná a Dűne egyediségét, idegenségét és filozófiáját. Mert filmes szempontból egy remek alkotás, de nekem, mint könyvrajongónak nem elég.
És ebben rejlik a film másik buktatója: a regény többszintű problémarendszerét nem tudta teljes egészében megjeleníteni. A forgatókönyv elsősorban a Paulban lezajló változásokra koncentrál, a Kwisatz Haderachhá lényegülés, a jövőbelátás, a látomások képezik a történet vázát, melyre rárakódik a politikai konspirációk azon rétege, ami feltétlenül szükséges ennek a változásnak a megtörténtéhez. A film ezt a szálat erősíti fel és rendezi át, helyenként bizonyos ráébredéseket új helyen megjelenítve, a hangsúlyokat eltolva. A zárás alapvetően értelmezi át Paul útját: mintha a félelmetes cél felismerése nem lenne elég, a főszereplőnek egyértelműen döntenie kell, holott a Dűnének sok esetben pont az volt a lényege, hogy főhőse vonakodott, nem akarta elfogadni ezt a végzetet. Hiányoltam a messianisztikus determináltság kritikáját is, azt a tényt, hogy Paul nem csak genetikai különlegessége miatt lesz Kiválasztott, hanem szerepet játszik ebben sok más tényező is: neveltetése, az Arrakis és lakóinak viszonylagos elmaradottsága, ökológiai körülményei, valamint a Bene Gesserit megelőző munkája. Kíváncsi leszek, hogyan lesz képest ezt árnyalni a folytatás.
Úgyszintén hiányérzet maradhat azokban, akik a politikai csatározásokért szerették a Dűnét. A film ugyanis csak minimális mértékben jeleníti meg a Nagy Házak, a császár és a kereskedőházak közötti finom egyensúlyt, az Űrliga és a Bene Gesserit szerepét és a fűszer fontosságát. De ugyancsak hiányzik a szigorú vízfegyelem ábrázolása és annak bemutatása, ahogyan ez a fremenekre hatott. Ugyan Stilgar bemutatásakor és a datolyapálmáknál utalnak erre, de pont emiatt volt zavaró a filmet záró harci jelenet és a fremen kultúra minimálisra szorított ábrázolása is. Érteni vélem, hogy a forgatókönyvnek választania kellett a sok cselekményszál között és ki kellett emelnie a koncepció által fontosnak tartott részeket, de rajongóként bántott a leegyszerűsítés, különösen azért, mert nem voltam biztos abban, hogy ettől a nagyközönség számára befogadhatóbb alkotás született.
A karakterek kapcsán is zavartak helyenként a megváltozott hangsúlyok, különösen Lady Jessica esetén. Sokkal kevésbé sikerült bemutatnia a Bene Gesserit nővér félelmetességét a záró jelenetig, sokáig inkább csak anyaként vett részt az eseményekben, ráadásul síró nőként. A karakter alapvető idegensége és tudatossága, ami annyira megkapó volt számomra a könyvben, az, hogy legtöbbször higgadt bír maradni minden helyzetben, teljesen eltűnt. Ezzel Lady Jessica talán jobban megérthetővé vált a nézők számára, érzelmei követhetőbbek, ugyanakkor ezzel eltűnt valami a karakterből. Holott Rebecca Ferguson sokkal jobb színésznő ennél, apró rezdülésekkel is pontosan tudta volna érzékeltetni a figura belső vívódásait, mint nagy gesztusokkal (kíváncsi lennék, ez vajon a rendező vagy a színész döntése volt-e). De igazából sem rá, sem a többi színészre nem lehet panasz: Timothée Chalamet magabiztosan uralja Pault, hitelesen ábrázolja a karakter átalakulását; Oscar Isaac különösen nagyszerű a herceg szerepében, megmutatva a figura esendőségét és méltóságát is. A mellékszereplők is rendben vannak, kevés jelenetükben kihozzák, amit a forgatókönyv követel tőlük.
Lassú film a Dűne, de itt ez közel sem zavart annyira, mint a Blade Runner 2049 esetében, mert nem csak hangulatot, de világot is épített vele. Saját stílust alakított ki (bár láttam, hogy a Giedi Prime-on visszatért Giger öröksége), karakteres utat választott a feldolgozásra. Csak helyenként volt bombasztikus, inkább a regény visszafogottabb építkezését követte. Értő adaptáció, mégsem tudtam megszeretni, mert sokat mutatott, mégis keveset adott. Már most várnék egy rendezői változatot, amely reményeim szerint nagyobb mélységben megmutathatná a Dűne egyediségét, idegenségét és filozófiáját. Mert filmes szempontból egy remek alkotás, de nekem, mint könyvrajongónak nem elég.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése