Mert mindig kell egy sárkány – Naomi Novik Temeraire-sorozata

Mostanában egyre gyakrabban akadnak a kezembe olyan könyvek, amik éppen csak egy kicsit érdekelnek, de mégis jólesik elolvasni. Így olvastam idén egy medvekutató kalandjait, egy macskás asszonytörténetet vagy éppen beszámolót a ruandai népirtásról. És így voltam Naomi Novik sárkányos sorozatával is; igazából, ha nem lett volna most Agave akció, kétlem, hogy megveszem őket. Bár mai eszemmel már nagyon bánnám.

Holott nincs azért akkora csavar ezekben a történetekben, hiszen az írónő csak egy tisztességes alternatív fantasy-univerzumot alkotott, ahol a sárkányok velünk együtt élnek és harcolnak. A napóleoni háborúk éveiben járunk, ahol is minkét fél ilyen hatalmas légi erőket vet be egymással szemben. A harcokban John Laurence kapitány elfoglal egy francia hajót, ami egy tojást szállít. Mivel a benne lakó hamarabb kel ki a vártnál, a kapitány arra kényszerül, hogy gazdája legyen, ami nagy változást hoz mind az ő, mind Anglia életébe.

A regények egyik legnagyobb ereje mindenképpen az, ahogy bemutatja a XIX. század elejének viszonyait. A négy magyarul megjelent kötetben megismerhetjük Anglia, Kína, Törökország, Poroszország és az éppen meghódított afrikai területeket, az itt élők mindennapjai és problémáit, a tágabb értelemben vett társadalmi, politikai és harci helyzetet. A szerző ügyesen építi fel a sárkányok gondozóinak, a reptetőknek zárt világát, kényszeredett helyzetüket a közvéleménnyel. Ügyesen használja fel Laurence-t, hiszen a tengerészéletből jött főhős szemén keresztül könnyen bemutathat minden apróságot, hiszen az újszülöttnek minden vicc új.
Novik nem fél rázósabb kérdések ábrázolásától sem: néha érintőlegesen, néha egész konkrétan állást foglal a korabeli nők helyzetét illetően (a reptetők között ők is viselhetnek tisztséget), vagy éppen a rabszolga-felszabadítás dolgában, de egy jó házból való angol úrifiú sorsát is megismerhetjük a lapokon.


Laurence pedig hálás alak, számomra legalábbis mindenképpen, hiszen tengerész! Nagyon kedvelem az ebben a korszakban a tengeren játszódó történeteket, melyek kapitányokról szólnak, mert a főhősök személyében számtalan szimpatikus vonást találok és az ábrázolt környezet is nagyon érdekes. Ebbe a vonulatba tökéletesen beleillik a mi főhősünk is, hiszen hasonlóan látja a világot, mint C. S. Forester vagy éppen Patrick O’Brian hősei (nem lehet véletlen, hogy ez utóbbi szerző Novik kedvence is). Laurence pontosan az a kötelességtudó, felelősségteljes, néha merev, de melegszívű karakter, akinek néha megmosolyogtató a gondolkodásmódja és egyes helyzetekben csak bájosan bukdácsol, különösen, ha nőkről van szó, de pontosan emiatt lehet vele együtt érezni. Kapcsolatuk Temeraire-rel sem nélkülözi a hősiességet, ugyanakkor egy igazi barátság is.

Ebben persze nyilván segít az is, hogy a sárkányok itt nem pusztán vadállatok, hanem érző, beszédre is képes fejlett élőlények. Ugyan szeretik az aranyat és más csecsebecséket, elég erős a birtoklási vágyuk, de mindegyiküknek saját személyisége van (néha több is, mint az embereknek), képesek morális döntéseket hozni, ismerik a bajtársiasság és szeretet fogalmát is – bár néha felettébb idegesítőek. Így vagyok Temeraire-rel is, mert néha ugyan édesen naiv, de máskor bizony bicskanyitogatóan szűklátókörű. Viszont gondolatai érdekesek, személyén keresztül a szerző számos kérdést vet fel a sárkányokról, de akár áttételesen bármely elnyomott, másként kezelt kisebbségről is.

Az utazások során a szerző ugyanis számos népet mutat be, de egyúttal azt is, hogy ők hogyan kezelik a saját repülő társaikat. Rajtuk keresztül nem csak az életmódok, de a különböző társadalmi berendezkedéseket, szervezetrendszereket is felvázol, ha nem is mélységeiben, de gondolatkeltő módon. Lehet szó tiszteleten alapuló együttműködésről, pusztán a kényszerűségből való együttélésről, de akár dinasztikus kapcsolatokról is – könnyen megkérdőjeleződik az a mód, ahogy főhőseink élnek és gondolkodnak. Egyúttal alátámasztja azt is, miért kell világot járni, de legalábbis olvasni, hiszen az eltérő nézőpontok valós alternatívát is jelenthetnek akármelyik ország működésében. Ugyan a főhős kiáll egy életmód mellett, de a bemutatott élethelyzetek őt is elgondolkodtatják, formálják, ezáltal az ábrázoltak nem statikusak, a központi karakterek fejlődnek.

Ugyanez kevésbé mondható el a mellékszereplőkről, de főleg az emberekről: ők nem többek pár nagyvonalú ecsetvonásnál, míg a sárkányok esetében könnyebb az elkülönítés. A karakterábrázolás hiányosságain túl talán a leírások terjengősségét tudom felhozni hibának, ami gyakran vontatottá teszi az elbeszélést és nem is köti le kellőképpen a figyelmet; ugyanakkor néha zavaróvá válik ugyanazon probléma vagy kérdéskör gyakori sulykolása is, amely azért a szereplők, de különösen Temeraire jelleméből fakad. Az egyes kötetekben persze találhatunk több zavaró tényezőt is, de az olvasmányélményt egyik sem rontja jelentősen.

Mondjuk a folytatásoknak sehol sem sikerült elérniük az első rész, az Őfelsége sárkánya színvonalát. Ez egyrészt könnyű dolog, hiszen itt építi fel a szerző a saját univerzumát, minden új, minden érdekes. Ugyanakkor persze nehéz is, hiszen ha itt kisiklik valami, azt nagyon nehéz megjavítani. De szerencsére gond egy szál sem: a szívemnek kedves tengeri bevezető után gyorsan megismerkedünk a szárazföldi Anglia világával, családi és hadászati bonyodalmakkal. Kellő mennyiségű intrika, csata, és persze a főhősöknek is kijut az izgalom, hiszen itt derül ki, miért is ennyire különleges Temeraire. Laurence pedig igazi tengerész attitűddel kezd neki a munkáknak, ami nem csak vicces, hanem nagyon valós konfliktusok forrása is.

A jádeköves trón már más világ: egyrészt nagyon lassú építkezésű, túl sok időt tölt a tengeren – persze ez áldozat a hitelesség oltárán, hiszen egy 16 hónapos hajóutat nem lehet elintézni 20 oldalban. De a szerző mégsem tudja megfelelően kihasználni a zárt térből fakadó lehetőségeket, a konfliktusok nem jó ritmusúak, így egészen Kínáig kell várnunk arra, hogy beinduljanak az események. A Távol-Kelet, a diplomáciai incidensek és a sárkányok életének bemutatása azonban hangulatos, így jól szórakozunk, csak a trónutódlás körüli bonyodalmak leírása homályos kissé, de a végkifejlet kellően látványos és jól megágyaz a folytatásoknak.

A Puskapor és sárkányvérben megismerhetjük a Selyemút és a Közel-Kelet tájait, végre kapunk egy karakteres mellékszereplőt Tharkay személyében (aki tuti, hogy valahol magyar származású, ezzel a névvel és életúttal), a vad sárkányok pedig jó ellenpontjai Temeraire fennköltségének. A törökországi és poroszországi események végre azoknak is kellő élvezettel szolgálhatnak, akik eddig hiányolták a napóleoni éra csatáit. Látszik, hogy a szerző komoly energiákat fordított a háború leírására, a vereségeket követő kétségbeesés és káosz hiteles, Novik pedig még nem rugaszkodott el annyira a valós eseményektől, mint ahogy a későbbi kötetek esetén hallottam.

Az eltéréseket azonban már eléggé egyértelműnek éreztem az Elefántcsont birodalom olvasása során. A sárkányok betegsége miatt Afrikába hajózó hőseink ezúttal egy közösséget találnak a dzsungel mélyén, akiken keresztül a rabszolgáknak elhurcolt sokaságnak állít emléket a szerző, de egyúttal meg is bosszulja őket. Az emberek és sárkányok mitologikus rokonságon alapuló kapcsolata érdekes vonás az eddigi racionálisabb felfogás mellett, azonban az események mégsem kötötték le eléggé a figyelmem, sok az üresjárat, a terjengős leírás. Ugyanakkor a végkifejlet a folytatás után kiált.

Emiatt őszintén sajnálom, hogy magyar nyelven nagy valószínűség szerint nem lesz tovább hozzáférhetővé a sorozat, hiszen a kalandos történetek során az olvasó számos eszmét, gondolatot ismerhet meg, ugyanakkor a szerző a XIX. század eleji események ábrázolásával elérte, hogy kutassak kicsit a napóleoni éra után. Tökéletes szórakoztató irodalom a repülés világát ötvözve a tengerészettel, izgalmas kérdésekkel, nagyszerű hősökkel.