Suzanne Collins – Éhezők viadala-trilógia

Ajánlás: "Better love story than Twilight just boring"

Manapság igyekszem képben lenni. Azaz csak akkor szidni valamit, ha már olvastam. A Harry Potter óta ugyanis már nagyon óvatos vagyok: a Bölcsek kövét azért kezdtem el olvasni, mert ha már annyi embernek tetszett, akkor mégiscsak megnézem, miért lehet ez. J. K. Rowling könyvsorozata meg is nyert magának. Azóta azonban a túlhypeolt cuccokkal nincs szerencsém: az Alkonyatról jobb nem beszélni (A sötét árnyalat-trilógia sötét folt az önéletrajzomban), mással pedig inkább nem kezdtem ismerkedni. De az Éhezők viadala valahol érdekelt, meg szerettem volna nézni, mit lehet kihozni ebből az unalomig ismert disztópikus alaphelyzetből. Hát, nem sokat.

Először is, eredetiséget ne várjunk, mert ebben a sztoriban olyat nem sokat találunk. Már az alaphelyzet is untig ismert: van a fejlett központ, aki elnyomja az őt kiszolgáló többi körzetet. A körzetekben éhezés van, nincsenek meg az alapvető élelmiszerek, szolgáltatások. Oké, pipa, ilyet már láttunk, történelmi, stb. példák vannak. A Kapitólium, hogy egy régen volt lázadásra emlékeztesse az embereket, minden évben megtartja az Éhezők viadalát, ahol a körzetekből kiválasztott gyerekek, összesen 14-en küzdenek majd az életükért, és csak egy maradhat. Hát ezt a helyzetet is sokan, sokféleképpen feldolgozták már, A legyek urától a Battle Royale-ig. Kiválasztják hősnőnket, aki „szokatlan” módon megnyeri a viadalt, majd egy lázadás reklámarca lesz, amely végül elsöpri a rémuralmat. Jaj, bocs, ez most spoiler volt, ha nem látta volna senki előre.

A bemutatott világ nem hordoz semmi egetverő érdekességet, már csak azért sem, mert itt a világteremtés egyáltalán nem fontos. Itt nem tudunk meg semmi előzményt, hogy mi történt az emberiséggel, hogyan kerültek ebbe a slamasztikába. Csak utalás történik arra, hogy egyszerűen nem voltak képesek megváltozni és tönkretették a bolygót, de ez egy gagyi öko-sci-fibe sem menne el alapozásnak. Magáról a jelenlegi helyzetről is csak annyit tudunk meg, hogy van a Kapitólium, ahol minden menő, csili-vili, van energia, mindenféle kaja, pia, drogok és tévé. A média a legfontosabb befolyásolási eszköz, hiszen onnan jön minden infó, egy csatorna van és ott annyi rendszerkritika sem fér el, mint most nálunk a királyi tévén. Vidéken meg tényleg mindenkinek nagyon-nagyon rossz, mert éhezés van, meg hideg. Hát igen, ilyet sem láttam még…

Mi lenne akkor ebben az új? Gondolom, az írónő a főhősünket, Katniss Everdeent szánta annak, akinek belső monológjaiból kibomlik az egész világ képe, ő az „önmagában folyamatosan kétkedő” fiatal lány prototípusa, aki akaratlanul is egy forradalom kiváltójává válik. Csak az a bökkenő, hogy a karakter egyszerűen nem elég erős erre a feladatra, illetve az írónő nem tudja úgy bemutatni, hogy érdekeljen, mi történik vele. Katniss ugyanis nem érdekes, csak egy teljesen átlagos 16 éves kiscsaj, aki még korlátolt és bizonyos tekintetben rettenetesen önző. Nem egy példakép. Ráadásul mindig is utáltam azokat a sztorikat, ahol a főhős nem igazi cselekvő alkat: Katniss inkább belekeveredik a lázadásba, semmint tudatos döntéssel választaná. Persze, az írónő megpróbálja megalapozni a lány személyiségét, bemutatni mennyire aggódik a szeretteiért, és ezért retteg, de ettől nem válik hitelessé. Továbbá a szép, hosszú belső monológok (bár inkább ez már az idióta agyalás kategóriája) elég rövid idő alatt rémesen unalmassá válnak, és inkább nyávogásnak tűnnek, mint egy érdekes személyiség vívódásának. Bevallom, valahogy hiteltelen az is, hogy éppen meg akarnak ölni, te pedig azon aggódsz, hogy a tévé előtt ülő barátod (nem a pasid) vajon mit szól ahhoz, hogy éppen egy másik sráccal smárolsz… Szóval itt van egy hősnő, aki nem is hős, ezt most nagyon menő.

Mellette a többi karaktert is igazából Katniss szemén keresztül látjuk és nem sok egyedi jellegzetességet kapnak. Persze legjobban a két srác van kidolgozva, de őket sem érzem, hogy igazán megismertem volna. Sőt, a kialakuló „szerelmi háromszög” elég gyenge, még az Alkonyatnál is gyengébb: minek erőltetni olyan valamit, ami nincs benne a regényben. Az oké, hogy Katniss kedveli mindkét fiút, de az egyikben nincs elég potenciál egy szerelmi szálhoz, a másikon meg túl sokat vacillál. Ebből a szempontból a harmadik kötet a mélypont, amikor annyira éreztem az izzadtságszagú igyekezetet, hogy nehogy sablonos legyen ez a rész, mindig legyen valami meghökkentő, hogy tudjunk izgulni. Csakhogy én inkább a fejemet vertem a padlóba.

Egy-két szereplőt még sikerült kettőnél több jellemvonással ellátni, főleg azokat, akik egynél több kötetben szerepelnek. De különösen fájó volt az, hogy pont Katniss családját, akikért tényleges harcolna, ennyire semmitmondóan ábrázolja a szerző. Róluk alig tudunk meg valamit, így persze, érti az ember, hogy a rokonokat szeretjük, de nem lesz átélhető a szenvedésük és így a főhősé sem. Az is hiányérzetet hagyott maga után, hogy az aréna többi szereplőjét, különösen a második kötetben, ahol már konkrétabb szerepük is van, alig jellemzi többel az író, mint hogy kék a szeme, arca meg csupa derű. A negatív karakterekről ne is beszéljünk, az meg abszolút arctalan tömeg, kivéve talán az elnököt, aki meg abszolút sátáni.

De most akkor kicsit bővebben a konkrét művekről.

Az első kötetnek az lenne a feladata, hogy megismertessen a szereplőkkel és az alaphelyzettel, ezt korrekten teljesíti is. Hazugság lenne azt mondani, hogy nem izgultam néha olvasás közben, mert az írónő azért képes felkelteni a figyelmem, vannak benne erős pillanatok, főleg a viadal során. Csak az a baj, hogy a monológok, a visszaemlékezések nagyon lassítják a menetet, és hiába színesítik a világról kialakult képet, egyszerűen túlírtak. Nagyon ráérősen magyaráz és így nehéz fenntartani azt a fajta koncentrált figyelmet, amit egyébként az akciók indokolnának. A kevesebb több lett volna. Persze, elhiszem, hogy a célközönség (nem én) igényli ezt a fajta írásmódot, hogy hallgassák egy tinédzser lány gondolatait a pasikról, az életről, de ez kábé 20 éven felül nevetségesen kevés.

A második kötet, a Futótűz ágyazna meg a nagy lázadásnak, de be kell valljam, ez a trilógia mélypontja. Az eleje egy szirupos lányregény némi rettenettel, de valahogy nem képes elhitetni velem, hogy Katniss valóban ennyire aggódik mindenkiért. Nem elég állandóan azt leírni, hogy mennyire fél ahhoz, hogy tényleg elhiggyem, hogy ezt éli át. A gondolatok puszta közlése nem érzékelteti eléggé a feszült érzelmi állapotot. Onnantól pedig, hogy kiderül, a lánynak még egyszer részt kell vennie „szerelmével” a viadalon, az egész történet unalomba fullad. Collins egyszerűen nem rendelkezik olyan írói kvalitásokkal, amikkel képes lenne feszültséget felépíteni, pláne nem úgy, hogy a szöveg dagályos és bőbeszédű. Ismét azt éreztem, hogy „fecseg a felszín, hallgat a mély”, nincs igazi mondanivaló az egyre hosszabb mondatok mögött.

A harmadik kötet, A kiválasztott hivatott lezárni a történetet, megnyugtató végbe vezetni hőseinket. Általában számomra a legkedvesebbek az olyan történetek, amik kicsit sötétebben, nincs igazi „boldog vég”, és A kiválasztott is ilyen. Lehet, hogy éppen emiatt, de ez tetszett a legjobban. Valahogy itt néha igazinak és helyénvalónak tűnt Katniss fájdalma és összeomlása, de igazából az epilógus előtti utolsó két oldal vesz meg. Itt az írónő rövid, tömör mondatokkal bemutatja, hogyan lehet a tragikus események után túlélni, új életet kezdeni és talán élvezni is. Az utolsó két mondatba pedig sikerül minden belesűríteni abból, hogyan lesz egy majdnem szerelemből szerelem. Ez a két oldal többet mond, mint az előző 600.

Szóval a lány, aki milliókat lángra lobbantott, engem inkább lehűtött. Pedig a kötetek kiadásával nincs bajom, a borító koncepciója az elszabaduló fecsegőposzátával kifejezetten tetszett, de mint tudjuk, ez eladhatja a regényt, de meg nem kedveltetheti. Pedig van lehetőség a történetben és a szereplőkben is, de nem ebben a formában. Nem éreztem azt, hogy az átlagos tinitörténeten túl az írónő bármit át akart volna adni nekem. Így pedig kár volt a gőzért, lehet ezt is élvezni, de nem az, amit őszinte örömmel látok bárki kezében.