Ma nagyon-nagyon lusta leszek, mert két egészen jó könyvet is olvastam mostanában, de most nincs kedvem külön-külön bejegyzést írni róluk. Pedig a maguk nemében mindkét alkotás megérdemelné, és túl sok közük nincs egymáshoz se stílusban, se mondanivalóban, azért én most egy kalap alá veszem őket.
Andri Snær Magnason – Lovestar
Ennél különlegesebb és némiképp különc regényt sem olvastam mostanában. Az izlandi szerző munkája egészen meseszerűen disztópikus, már ha ilyen fogalmat használhatok (végül is miért is ne?). Ebben az elképzelt jövőben a drót alapú kommunikáció idejét múlt, mivel sikerült az emberek közötti közvetlen kommunikációt különböző sugarakkal(?) megoldani, az állati tájékozódás mintájára.
A történetet két irányból közelíti meg a regény: LoveStar és egy szerelmespár meséjét ismerhetjük meg. Rajtuk keresztül bomlanak ki ennek a világnak a visszásságai, finoman, érzékletesen, ötletes újságkivágások, interjúk útján. A szereplők mind mást-mást keresnek, de az áhított boldogságot csak egyikük találhatja meg. Az író egészen egyértelműen teszi le a voksot az élet, a szabadság és a szerelem mellett úgy, hogy közben a történetet mitológiai mélységekbe juttatja el, örökérvényű, mindenki számára értelmezhető képek útján.
A regény nyelvezete is segíti a mesei értelmezést, nem egy beszélő nevet találunk a történetben (a kedvencem Ragnar Ö. Karrlson). A szavak, mondatok könnyen jönnek, érezhető ritmusuk van, könnyen elringatják az olvasót. Ugyanakkor oda is kell figyelni, ha a regény minden egyes rétegét le akarjuk hántani, ezért könnyen lehet visszatérő olvasmány bárki számára.
John Scalzi – Szellemhadtest
Hát ezt a líraiságot ne keressük a Vének háborúja-sorozat második kötetében. Itt inkább vannak harcok, bajtársiasság és belezés, de hát nem is biztos, hogy többet vár az ember egy jó kis militarista sci-fitől.
A korábban megismert univerzumban vesszük fel a fonalat, ahol is gyorsan fény derül egy emberiség elleni összeesküvésre, melyben három idegen faj és egy ember vesz részt. Az árulót klónozzák, így próbálva megszerezni emlékeit és motivációit. Kapnak azonban egy önálló embert, aki a Szellemhadtestben, ebben a titkos katonai egységben igyekszik boldogulni, ám az agyába visszatérő információk sok mindent megzavarnak.
Mind stílusban, mind minőségben ott folytatjuk a történetet, ahol az előző kötet abbahagyta. Abszolút pártoltam azt, hogy az utóbbi időben olvasott, bonyolult sci-fi regények után végre egy habkönnyű művet vehettem a kezembe. Élveztem a kiképzés, a harcok képeit, a gyorsan felskiccelt alakokat, akik azonban annyi egyediséggel bírnak, hogy meg tudjam különböztetni őket, a gördülékeny cselekményvezetést. Scalzi jó mesterember, ehhez kétség sem fér.
Egyedül az zavarta meg olykor a képet, hogy az író megpróbált némi mélységet csempészni a történetbe és ez inkább akadozott. Persze rengeteg érdekes témafelvetés rejlik a klónozásban, a tudat áttöltésében, illetve a személyiség elvesztésével kapcsolatban, de a regény ezeket nem igazán tudja kiaknázni. A gondolatok inkább konyhafilozófiára hajaznak, és bár nem nehezítik el feleslegesen a regényt, de néha zavaróan hatnak.
A fenti hevenyészett értékelésekből remélem, kiderült, hogy két jó könyvvel volt dolgom, amik bőven megérték az olvasást. Ha azonban azt kérdezi valaki, melyiket tartom maradandóbb alkotásnak, habozás nélkül a LoveStarra szavazok. A Szellemhadtest kiváló iparosmunka, de ha tematikus alkotásként nézem, semmi újat nem hoz, ellenben ügyesen variálja az ismert kliséket. Az izlandi mű azonban érzékeny alkotás, amely jól építi be az örökérvényű tanulságokat, így sokkal többet mond az emberről. De, mint mondtam, nem azonos súlycsoportokról van szó, így nem is értékelhetünk egyformán.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése