Azt már mindenki hallhatta innen-onnan, hogy a nemzeti besorolású színházaknak, így a Szegedi Nemzeti Színháznak is, minden évben egy eddig be nem mutatott darabot kell színpadra állítaniuk – azaz minden évre jut egy ősbemutató. Ha pedig ennyit tudunk, már csak az a kérdés, mi is lesz a kérdéses új mű. A szegedi társulat idei bemutatója egy felejtés nélküli ember története, amelynek adaptációja, hogy közhelyes kritikai fogással éljek, közel sem felejthetetlenre, ellenben felettébb szórakoztatóra sikerült.
Mikor szokásomtól eltérően az utolsó pillanatban beestem a nézőtérre, már dübörögtek a ’60-’70-es évek beatslágerei, megalapozva a korszak hangulatát – viszont, ha a nosztalgiát félretesszük, a mai
fiatal nézőknek ezek a dalok sokat nem mondanak. A színpadon a vörös lépcső, a bőrkabátos, géppuskás „tisztek” és elvtársak mind bemutatják azt a valahol kaotikusan túlszabályozott világot, amilyen a szovjet éra lehetett – bár ez bennem továbbra sem keltett emlékeket.
Pedig a kordbársony nadrágos Lónyai Péter is tipikus kallódó alakja a korszaknak, már amilyennek a történelemkönyvekből és szüleink elbeszéléséből ismerhetjük. A férfi pszichológiai, a memória működéséről folytatott tanulmányai által apján akar segíteni, aki nem emlékszik sem rá, sem a háború előtti életére. A doktori disszertációjában eredményt nem tud felmutatni, ezért éppen el akarják tanácsolni; a házassága is válságban van, mivel feleségét rendszeresen megcsalja. Ekkor talál rá a titokzatos „Tóth Bogyóra”, a pszichiátriai intézet egyik ápoltjára, akit hipermnéziával vert meg sors: mindenre emlékszik eddig életéből. A tanár magához veszi az ismeretlent, hátha rajta segítve apját is meg tudja gyógyítani.
Sajnos a darab legnagyobb gyengesége éppen a felvázolt történet, amelynek semmi mélysége nincs; a legrosszabb, mindenhonnan összeollózott tévéfilmek szüzséjére emlékeztető cselekménye nélkülöz minden eredetiséget. A figurák elnagyoltak, papírmasé-szerűek, jórészt híján vannak bármilyen motivációnak vagy személyiségnek, csak egy-egy jellemvonásuk bír jelentőséggel, de igazi karaktereket nem találunk a darabban. Maguk a színészek sem képesek igazi élettel megtölteni őket:
Kedvek Richárd szokás szerint férfias orgánumával és megjelenésével próbál hódítani (ó, az az őszes halánték!), Jakab Tamás Lónyai Imréje is inkább csak karikatúra, egyedül talán Sorbán Csaba alakítása illúziókeltő a titokzatos, felejtésre képtelen beteg szerepében, neki legalább vannak emlékezetes jelenetei, ami a többiekről nem mondható el.
A darab bohózat jellegét hangsúlyozza maga a rendezés és a dramaturgia is: az első felvonást szinte folyamatosan megszakítják a zenés betétek, a cselekmény rövid részleteiről pedig a háttérben zajló, humoros, vagy legalábbis annak szánt jelenteket vonják el a figyelmet. A színészek tréfái tovább illusztrálják a történelmi hátteret, ahol a szexualitást sem hagyják meg a halódó nyugat ópiumának. A képek szimbólumokkal terheltek, de a megfejtés sajnos túlságosan is nehézkes, ezért egy idő után a néző hagyja a csudába és inkább megpróbálja élvezni az előadást.
És ez sikerül is: a második felvonásra valahogy összeérik a zene, a díszlet, a korszakhű jelmezek és a humor együttese és valami felettébb szórakoztató dolog sül ki a keverékből. Egyszerűen muszáj nevetni a bárgyúnak tűnő jeleneteken, mert valami ellenállhatatlan derű süt a közhelyes mondatokból és figurákból, és a végkifejletben, ha nem is hatódunk meg, de együtt fogunk érezni az addigra már néven is ismert Seress Ervinnel, mikor nemet mond az emlékezésre. Ezt az érzést még a „dallamos” finálé sem tudja elrontani.
Kétarcú darabot ismerünk meg tehát a Memo személyében, ami igazi mondanivaló nélkül is hatással van a nézőre. A színpadi adaptáció pedig igazi Bodolay-darab, amit bárki megmondhat, aki látott már akár egy előadást is a meghökkentő megoldásokra hajlamos rendezőtől. Jól szórakozhatunk, de másnap már annyira sem fogunk emlékezni belőle, mint Lónyai doktor édesapja a felesége arcából.
Mikor szokásomtól eltérően az utolsó pillanatban beestem a nézőtérre, már dübörögtek a ’60-’70-es évek beatslágerei, megalapozva a korszak hangulatát – viszont, ha a nosztalgiát félretesszük, a mai
fiatal nézőknek ezek a dalok sokat nem mondanak. A színpadon a vörös lépcső, a bőrkabátos, géppuskás „tisztek” és elvtársak mind bemutatják azt a valahol kaotikusan túlszabályozott világot, amilyen a szovjet éra lehetett – bár ez bennem továbbra sem keltett emlékeket. Pedig a kordbársony nadrágos Lónyai Péter is tipikus kallódó alakja a korszaknak, már amilyennek a történelemkönyvekből és szüleink elbeszéléséből ismerhetjük. A férfi pszichológiai, a memória működéséről folytatott tanulmányai által apján akar segíteni, aki nem emlékszik sem rá, sem a háború előtti életére. A doktori disszertációjában eredményt nem tud felmutatni, ezért éppen el akarják tanácsolni; a házassága is válságban van, mivel feleségét rendszeresen megcsalja. Ekkor talál rá a titokzatos „Tóth Bogyóra”, a pszichiátriai intézet egyik ápoltjára, akit hipermnéziával vert meg sors: mindenre emlékszik eddig életéből. A tanár magához veszi az ismeretlent, hátha rajta segítve apját is meg tudja gyógyítani.
Sajnos a darab legnagyobb gyengesége éppen a felvázolt történet, amelynek semmi mélysége nincs; a legrosszabb, mindenhonnan összeollózott tévéfilmek szüzséjére emlékeztető cselekménye nélkülöz minden eredetiséget. A figurák elnagyoltak, papírmasé-szerűek, jórészt híján vannak bármilyen motivációnak vagy személyiségnek, csak egy-egy jellemvonásuk bír jelentőséggel, de igazi karaktereket nem találunk a darabban. Maguk a színészek sem képesek igazi élettel megtölteni őket:
Kedvek Richárd szokás szerint férfias orgánumával és megjelenésével próbál hódítani (ó, az az őszes halánték!), Jakab Tamás Lónyai Imréje is inkább csak karikatúra, egyedül talán Sorbán Csaba alakítása illúziókeltő a titokzatos, felejtésre képtelen beteg szerepében, neki legalább vannak emlékezetes jelenetei, ami a többiekről nem mondható el. A darab bohózat jellegét hangsúlyozza maga a rendezés és a dramaturgia is: az első felvonást szinte folyamatosan megszakítják a zenés betétek, a cselekmény rövid részleteiről pedig a háttérben zajló, humoros, vagy legalábbis annak szánt jelenteket vonják el a figyelmet. A színészek tréfái tovább illusztrálják a történelmi hátteret, ahol a szexualitást sem hagyják meg a halódó nyugat ópiumának. A képek szimbólumokkal terheltek, de a megfejtés sajnos túlságosan is nehézkes, ezért egy idő után a néző hagyja a csudába és inkább megpróbálja élvezni az előadást.
És ez sikerül is: a második felvonásra valahogy összeérik a zene, a díszlet, a korszakhű jelmezek és a humor együttese és valami felettébb szórakoztató dolog sül ki a keverékből. Egyszerűen muszáj nevetni a bárgyúnak tűnő jeleneteken, mert valami ellenállhatatlan derű süt a közhelyes mondatokból és figurákból, és a végkifejletben, ha nem is hatódunk meg, de együtt fogunk érezni az addigra már néven is ismert Seress Ervinnel, mikor nemet mond az emlékezésre. Ezt az érzést még a „dallamos” finálé sem tudja elrontani.
Kétarcú darabot ismerünk meg tehát a Memo személyében, ami igazi mondanivaló nélkül is hatással van a nézőre. A színpadi adaptáció pedig igazi Bodolay-darab, amit bárki megmondhat, aki látott már akár egy előadást is a meghökkentő megoldásokra hajlamos rendezőtől. Jól szórakozhatunk, de másnap már annyira sem fogunk emlékezni belőle, mint Lónyai doktor édesapja a felesége arcából.
Szegedi Nemzeti Színház, 2013. november 13.
Szerző: Tasnádi István
Rendező: Bodolay Géza
Díszlettervező: Mira János
Jelmeztervező: Benedek Mari
Főbb szerepekben: Kedvek Richárd, Jakab Tamás, Sorbán Csaba, Kéner Gabriella, Csorba Kata
Díszlettervező: Mira János
Jelmeztervező: Benedek Mari
Főbb szerepekben: Kedvek Richárd, Jakab Tamás, Sorbán Csaba, Kéner Gabriella, Csorba Kata
Képek forrása: szinhaz.szeged.hu; sztekedvezmenyek.hu; tiszatajonline.hu
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése