Memento belli – Emlékezz a háborúra! - Erich Maria Remarque: Nyugaton a helyzet változatlan

Nem értem Benedek Marcell utószavát. Nem értem, miért nem lehet világirodalmi szintű egy történet, amely ugyan nem helyezi történelmi távlatokba az ábrázolt problémát, de emberi szinten átélhető történetet ad át. Nem értem, miért kellene a főhősöknek mindig valami nagyot alkotni, nagyra ráébredni. Az egyszerű igazságok is működhetnek, Remarque könyve pont emiatt nagyszerű és megható alkotás.

Az első világháború kezdetének 100. évfordulóján pont aktuális ez a regény, bár nem ezért kezdtem el olvasni, inkább csak kíváncsiságból. Paul Bӓumer és társai története az első világégés pengeéles lenyomata: bemutatja a kezdeti lelkesedést, majd az idegölő állóháborút, amikor még emlékeztek a katonák arra, miért is vannak a fronton és a végső kiábrándulást. Nem elvont cél vagy hangzatos jelszavak kötötték össze ezeket a fiúkat, hanem csak a bajtársiasság érzete, amit még az ellenséggel szemben is éreztek.

De ha hullanak a bombák és kerepelnek a fegyverek, ott már nem marad helye a könyörületnek.

Remarque hatásos, húsba vágó sorokon keresztül írja le, milyen átélni egy támadást, egy bombázást. Hiteles és őszinte, ahogy a főszereplő megírja tapasztalatait, ami nem véletlen, hiszen maga a szerző is nem egy ilyet átélhetett a világháború alatt. De a konkrét hadi cselekmények mellett megismerhetjük a katonák mindennapi életét és gondolatait, a kiképzés képeit, az apró örömöket és bánatokat. És helye van a szépségnek is.

Hiszen a fronton is megcsillan a nap a nyárfák levelén.

Ideje van a nyugalomnak is, a harcok között ezek a fiúk sem mások, mint akár a mai fiatalok; szeretnek szórakozni, tréfálkozni, keresik a lányokat. A különbség pusztán annyi, hogy minden tettüket áthatja a háború érzete, az a tudat, hogy akármikor visszakerülhetnek oda, ahol gránátok tépik fel a földet és ahol bármikor rájuk támadhatnak. Kemények és szívósak, de éppen emiatt sebezhetőek. Ők is tudják, nem engedhetik meg azt a luxust, hogy valóban gondolkozzanak a tetteiken, mert akkor már nem tudnának eleget tenni kötelezettségüknek. Ez nem hagyja őket nyugodni, még akkor sem, ha éppen eltávozáson vannak, mert otthon sem találják a helyüket.

A hátországban más a mérce.

Mert ezt nem lehet megosztani a családdal, az emberekkel, mert ők nem a front valóságára, hanem a dicsőséges tettekre kíváncsiak. Ilyen azonban nincs. Remarque erénye, hogy rávilágít erre az ellentmondásra, de arra is, hogy ezek a katonák mennyire elveszítették a fogódzót a fronton kívüli világgal. Kimondják, hogy felismerték apáik, tanáraik, vezetőik hazugságát, de nem tudnak maguknak új célt meghatározni. Itt egy nemzedék, akinek nincs kapaszkodója, mert ahhoz fiatal, hogy családja, hivatása legyen, de ahhoz pedig öreg, hogy újakat találjon magának.

És utána nem marad más, csak a néma csend.

Ma nem feltétlen tűnik ez a mondanivaló újdonságnak, de ne feledjük, 1929-ben, a világgazdasági válság előestéjén igenis lehetett az. A szerző mindezt gyönyörű prózába öntötte, ami rövid, tört mondatokkal dolgozik, amikor a harcokat kell bemutatni, tobzódik, ha a nyugalom perceiről szól, de a végső csaták szaggatottsága is benne él a szövegben. Átérezzük a fájdalmat, de az örömöt is; a hazatérés képei alatt nekem is potyogtak a könnyeim. Nehéz és szép olvasmány a Nyugaton a helyzet változatlan, és kicsit sajnálom, hogy nem tudott több emberhez eljutni az üzenete, mert ma is túl sok emberi sorsot nyomorít meg a háború.