Star Trek – Sötétségben

Aki nem tudja, ki az új film főgonosza, illetve sikerült neki túlélnie a rengeteg cikket, értekezést arról, mi is a film csavarja, az itt álljon meg addig, amíg meg nem nézi a filmet!

A múlt héten megjártam. Ugyanis megvettem a legújabb VOX Magazint (amit egyébként imádok), de az új Star Trek filmről szóló cikkük első mondatában lelőttek minden poént. Magyarán, hogy kivel is megy a nagy harc. Ez a nagyszerű, régi karakter pedig Khan, a kultikus mellkas tulajdonosa és a Kirk híres kiáltásának címzettje. Akiről eddig semmit nem tudtam, mivel inkább Star Wars-hívő vagyok, semmint trekker. Ezért úgy döntöttünk, hogy a hétvégén megnézzük a TOS vonatkozó részét és a Khan haragja mozifilmet.

Mindkettő végletesen gyenge volt számomra. Az eredeti sorozat 22. epizódjában, a Space Seedben bukkant fel először Khan Noonien Singh, az eugenikus háborúk zsarnoka, a szuperember, a magnetikus vonzerejű férfi. A karakter mérsékelten eredeti, viszont az őt alakító színész, Ricardo Montalban férfias kisugárzása elvitte a hátán az elég ostoba történetet. A folytatás magvát elvetették, de sok idő kellett ahhoz, hogy kicsírázzon.

A Khan haragja című második Star Trek mozi új életet lehelt a franchiseba. Hogy ennek mi volt az oka, nem sikerült megértenem. A történet faék egyszerűségű volt, egy egyszerű bosszúhadjárat, amelynek azonban a motiváció egyáltalán nem voltak kidolgozva. Emellett a jó ’80-as évekhez mérten lassú volt a tempója, teli felesleges jelenetekkel. Hiába volt a kora ellenére is vonzó alak Khan (az eredeti legénységhez képest ő volt az egyetlen, akire azt mondanám, jól tartotta magát), ha nem hagytak neki teret a kibontakozáshoz, felületes maradt a személyisége és a mozgatórugói is.

Talán éppen ezért is érezték úgy a készítők, hogy itt az ideje új életet lehelni a karakterbe. És milyen jól tették!

A Star Trek – Sötétségben messze túlszárnyalta minden előzetes várakozásomat, szórakoztató, de nem bugyuta film. A történet szerint Kirket épp lefokozzák, mivel megszegte az elsődleges irányelvet és veszélybe sodorta nem csak a Csillagflotta terveit, de a legénysége életét is. Ekkor lép azonban színre John Harrison, aki a földdel teszi egyenlővé nemcsak a flotta egyik létesítményét, de magát a vezérkart is, köztük kedvenc kapitányunk mentorát, Christopher Pike-ot is. Ezért szinte kapóra jön az a küldetés, amely a semleges zónába viszi az Enterprise-t, hogy likvidálja ezt az eltévedt katonát. Kirk azonban nem öli meg, helyette fogságba ejti az immáron identitását felfedő Khant.

Innentől fogva vétek lenne bármi konkrétumot elárulni a cselekményről, amely azonban az igazi szőrösszívű filmrajongóknak nem sok meglepetést fog okozni. Mert nincs azért nagy újdonság a csillagködökben, a dramaturgia a jól bevált sablonokat követi, láthatjuk előre a csavarokat, néhol a zene túl bombasztikus (és szívfacsaró). De ennél sokkal fontosabb az, hogy mindezek ellenére a film működik, ugyanis annyira van eredeti, hogy minden klisé ellenére jól szórakozzunk. Humoros, látványos, igazi popcorn-mozi, de az igazi okot számomra nem a bombasztikus látvány jelentette, hanem két, nagyon is emberi tényező: a szereplők/karakterek és a hommage-faktor.

Kicsit szűklátókörűségre utal az számomra, hogyha nem ismerjük el, igenis sokat csiszoltak az előző történethez képest a szereplőkön a forgatókönyvírók. A fő karakterek mélységet kaptak, Kirk és Spock konfliktusaikon keresztül fejlődtek, eljutottak valahová, volt tétje a tetteiknek, kettejük között pedig Uhura sajátos dinamizmust hozott párosukban. A szerepeket a színészek tisztességesen megoldották, de igazán nagyot csak Benedict Cumberbatch robbantott. Ennek egyik oka nyilván az, hogy messze jobb színész, mint a stáb együttvéve (bár azt el kell ismernem, néha picit túljátszott egyes jeleneteket), másrészt az is, hogy Khan is megkapta azt, ami jár neki. Motivációkat, igazi érzelmeket, amelyek miatt végig lehetett egy kicsit izgulni érte is, vele is. Mert megérthetővé vált, sokkal inkább, mint a sokat emlegetett régi filmben. Igaz, itt nem kapott olyan erős háttértörténetet, hanem inkább maga a karakter volt emlékezetes. Mellettük a többiek mind megkapták a maguk 3 percét, humort, néha iróniát hoztak a fő konfliktus mellé.

Emellett azonban a film képes volt főleg ötletesen, ritkán izzadtságszagúan felidézni és újraértelmezni az eredeti történetet. Sokan elmondták már, hogy az alternatív univerzum sok teret enged a forgatókönyvíróknak, akik ezzel éltek is. Khan itt is szuperember, vannak társai, de sokkal fontosabb az, ahogy kötődik hozzájuk. Úgyszintén átalakul – és nem csak az eltérő végkifejlet miatt – Kirk és Spock kapcsolata is, nem a kicsit megfáradt, sok kalandon edződött öregek története ez, hanem az ifjúság tenni akarása és bajtársiassága. Az persze csak hab a tortán, hogy egyes konkrét jeleneteket is megidéz a film, kicsit kifacsart szemszögből, ami nekem nagyon bejött.

Lehet, botorság ezt ilyen korán kijelenteni, de számomra az év blockbustere a Star Trek – Sötétségben. Amit vállal, azt a maximálisan teljesíti, lehet érte rajongani, a székhez szögez és két óráig nem engedi, hogy levegőt vegyél, és messze jobb, mint az új sorozat első része (pedig az se volt rossz). De ne itt várjuk a shakespeare-i mélységeket, de még a műfajt megújító invenciózusságot sem. Megbízható iparosmunka pont annyi egyediséggel, amit a téma és a franchise elbír. Jó volt megint kicsit gyerekként élvezni valamit, ami egyáltalán nem ostoba, de látványos, színes-szagos, szélesvásznú, igazi moziélmény.