A múlt csillogása – A nagy Gatsby

Amikor megláttam Baz Luhrmann új filmjének előzetesét, tudtam, hogy ezt látnom kell. Pedig nem szeretem a rendező túláradó vizuális stílusát, de valamiért mégis érdekelnek a művei, valamint a szereposztás is jónak tűnt. Ennek hatására vettem meg a könyvet is karácsonykor, ami sajátos, nosztalgikus stílusával és az ártatlanságról szóló történetével egészen levett a lábamról.

A történet valamennyi fő cselekményszála megelevenedett: az ifjú Nick Carraway összeismerkedik rejtélyes long island-i szomszédjával, Jay Gatsby-val. A fiút elbűvöli, vonzza a férfi csillogó, nagystílű világa, ugyanakkor ellen is áll neki. Rájön arra is, hogy Gatsby régi szerelme nem más, mint unokahúga, a férjezett Daisy Buchanan. A régi pár újra egymásra talál, de míg a lány csak a boldogságot keresi, a férfi a múltat akarja újjáélni. Egy végzetes délutánon azonban minden szál összekavarodik.

A regény egyébként sem túl szerteágazó cselekményét a film hűen adaptálja vászonra: minden fontos szereplőt megismerünk, az események semmi újat nem mutatnak. Egyetlen újítás csak az, hogy Carraway olyan módon narrálja, hogy éppen egy terápián vesz részt és az orvosának meséli/írja/éli újra annak a régi nyárnak a történéseit. Ez adja továbbá az egyik legérdekesebb vizuális elemet, mert a leírt, legépelt sorok szó szerint megjelennek a vásznon, mintegy életre kelnek egy látomásként.

Mert valahol egy látomás ez a film, hihetetlen látványorgia, ahol a nagy világválság előtti lüktető, fejlődő Amerika minden talmi csillogását láthatjuk. Hatalmas felhőkarcolók, véget nem érő partik, táncosok, sztárok, mindez a dzsessz ritmusában. A 3D-s technika sokat nem tud hozzátenni ehhez, a mű enélkül is bőven elég látványos. Néha azonban a mai korszaknak is tesz engedményeket, van, hogy megszólal a rap és csak az nem veszi észre az áthallásokat a mi celebjeink világának, aki nem akarja.


Ennek ellenére, vagy talán éppen ezért, dramaturgiailag nem elég erős a film, nem tudja átadni a regényben rejlő mondanivalót, nincs igazi lelke. Mert értem, mi történik a vásznon, de nem érint meg, hiába látom a tiszta lelkű Gatsby-t, nincs katarzis. Így inkább egy szépen felmondott házi feladatnak tűnik a mozi, nem egy igazi élménynek.

Pedig a színészek nagyon igyekeznek, de egyedül csak Leonardo DiCaprio alakításában éreztem igazi tüzet. Az apró gesztusai hűen jellemzik az álmainak élő férfit. Mellette a többiek inkább csak mozgó pontok a bombasztikus díszletek között. Carey Mulliganben is ennél sokkal több van, de karaktere túl egysíkú, egyedül a végjátékban mutatja meg, hogy ennél többet is tud. Sajnáltam még, hogy a Jordan Bakert alakító Elizabeth Debickit olyan keveset láthattam – mindig is ilyen nő szerettem volna lenni, ha felnövök.

Szóval csalódás volt ez a film mindannak ellenére, hogy élveztem, mert 2 órára tökéletesen kikapcsolt, de sajnáltam, hogy nem tudta azt az érzést és olyan gondolatokat felvetni bennem, mint a regény. Így csak élveztem a zenét, a látványt, a hangulatot, amely még akkor is ragyogó, ha a szív hiányzik a történetből. Ezért itt egy kis zene, amely melankóliájában előhozza azt, amiért szerethetjük A nagy Gatsby-t.