Úgy látszik, a szörnyek megint menők. Az általam tavaly olvasott Madarak a dobozban azzal játszott el, hogy mi lenne, ha emberi ésszel felfoghatatlan rémségek özönlenék el a mi kényelmes kis dimenziónkat és megvalósítanának egy posztapokaliptikus víziót; a Horzsolások pedig az amerikai álom felszíne mögé tekintve talált oda nem illő csontvázak helyett csápokat. Mindkét könyv zseniális volt hangulatteremtésben, de míg az előző esetében a végkifejlet döcögött a felépített valóság fényében, addig az utóbbi esetében már az alapkoncepción érződnek némi oda nem illő sebek.
Mona Bright apja halála után szerez tudomást arról, hogy egy kicsi, új-mexikói városkában egy házat örökölt, ahol annak idején még anyja élte általa ismeretlen, de boldognak tűnő életét. Wink mindenben tökéletesnek tűnik: a gondosan nyírt pázsitok és frissen festett kerítések földje, ahol a keményített kötényes asszonyok finom pitéket sütnek. Persze hamar kiderül, hogy a tetszetős felszín csak álca és Monának minden zsaruösztönét be kell vetnie, hogy fényt derítsen a sötét erdők mélyén lappangó rejtélyre, mely során anyjához fűződő zűrzavaros kapcsolatát is rendbe kell szednie.
Ez lenne hát a sztori – a felszínen. Mert persze Bennett azért nagyratörőbb terveket dédelgetett magában, mint hogy egy egyszerű krimit írjon – melyhez amúgy sem lenne szükség 600 oldalra. A titkot itt is csak arra szolgálnak, hogy egy pszichológiai problémát ábrázoljon a szerző, mégpedig anyák és gyermekek bonyolult kapcsolatát. Ez ráadásul egy olyan kapcsolat, amelyet majdnem mindenki ismer (még aki nem ismerte az édesanyját, az is viszonyul hozzá valamilyen formában), és általában nem egyszerű: szülő és gyermek vágyai nem mindig egyeznek meg, és ezt, valamint a felek különböző személyiségét sokszor nehéz összeegyeztetni.
A Horzsolások is alapvetően azzal játszik, hogy mi történik, ha anya és gyermek elszakad egymástól, már nem ugyanazok a céljaik: a gyerekek felnőnek és ki akarnak repülni a fészekből, már nem könnyen irányíthatóak és megismerik a másik igazi egyéniségét – lett légyen szó emberekről vagy éppen pándimenzionális lényekről. De valahogy ezen a ponton borult számomra az egyenlet: mert azt még értem, hogy a szülőhöz való viszonyulás ellentmondásos, de hogyan egyezhetne meg két ennyire eltérő fajnál? Egy lény, ami számunkra felfoghatatlan helyről jön, miért határozná meg az emberhez hasonlóan az anyjához való viszonyát? Egy csápos szörny is ugyanúgy akar felnőni? Ezek és a többi bennem felmerülő kérdés végül teljesen agyonvágta az egész koncepciót, mert egy pillanatig sem éreztem hitelesnek.
Ennek az okát a problémafelvetés túl a karakterépítésben, illetve annak hiányában találtam meg. A regény rengeteg figurát mozgat; kit csak egy pillanatig, kit mellékszereplői kategóriában, de persze van egy pár főszereplőnk is. Viszont nem éreztem, hogy bármennyire is megismerem ezeket az alakokat, nem fejlődnek – legalábbis nem úgy, hogy az átélhető legyen számomra. Különösen Mona esetében volt ez feltűnő, akinek zsaruösztöneiről többször regél a könyv, de a nő mégsem ennek megfelelően reagál az eseményekre, inkább mintha teljesen ötletszerűen cselekedne, ami általában a pisztolyhasználatban jelenik meg (ha valóban így csinálnak a rendőrök, akkor lehet, mégse kellene az USÁba látogatnom…). De ennek estek áldozatul a mellékszereplők is; legyen bármilyen hangsúlyos a szerepeltetésük, mégsem lesz igazi szerepük az események alakításában, de igazi karakterek sem.
A szörnyek esetében ez talán kevésbé feltűnő, de itt inkább az volt az oda nem illő, hogy ennyire emberként éreznek – valamelyest megágyazott ennek a történet, de teljesen esetlegesen; nem a történet elejétől fordított erre figyelmet, hanem inkább csak a végén, hogy mintegy igazolni tudja a végkifejletet. És különösen feltűnő volt Első Úr fényében: ez a lény annyira hangsúlyosan más volt, mint az emberek, hogy hihetetlennek tűnő dolog azonos érzelmekkel felruházni a két fajt. A történet ennek ellenére igazolhatta volna ezt a gondolatot, azonban ez elmaradt.
Mégsem akarom azt mondani, hogy abszolút csalódás lenne ez a regény, mert két nagyon jó elemet így is találtam: a hangulatot és a sztorit magát. Bennett abban volt a legerősebb, ahogy megjelenítette ezt a békebeli, múltban élő várost a maga furcsaságaival, amivel egyszerre emlékeztethet a Twin Peaksre és A stepfordi feleségekre. Wink nem más, mint az amerikai álom mögött lévő valóság, a tökéletesség hiábavaló hajszolásának a mementója, ahol a látszatok képesek gond nélkül elsimítani azokat az apróbb vagy éppen nagyobb rendellenességeket, amik nem illenek a képbe. Jellemző epizódja ennek, amikor a főhős szomszédasszonya zokszó nélkül temet be egy óriási lábnyomot és csak azzal törődik, nehogy a szomszédok észrevegyék. Ezek az apró epizódok a hihetetlenül nyomasztó és várakozásteli atmoszférával együtt pillanatok alatt beszippantanak a regény világába. Ebben pedig nem csak a míves szöveg és a jó magyarítás (bár azért megemlítem, hogy egy-két kifejezés kicsit furcsának hatott) játszott közbe, hanem az izgalmas cselekmény is.
Mert lehet sok mindent mondani rá, de a Horzsolások szórakoztató és fordulatos. A cselekményben sok a csavar, többet előre kitalálhat még a nem annyira gyakorlott olvasó is, mégis végig leköti a figyelmet, és kíváncsian vártam, mivel zárja le Bennett a történetet. Ötletes a tudományos háttér (bár annak regénybe illesztése kevésbé), a horzsolások magyarázata is hitelesnek tűnik. A regény olvastatta magát, a különböző elemek koherens egésszé által össze, nem lógott ki semmi ebből a teremtett világból – csak az alapkoncepció gyengeségei.
Jól érezné-e magát Cthulhu Winkben? – tehetjük fel a kérdést. A Horzsolások alapján csak akkor, ha szülője is ott van vele, mert még a szörnyeket is anya szülte. Hogy ezt el tudom-e hinni Bennettnek? A fentiekből kiderül, hogy nem. De biztos vagyok benne, hogy nem mindenki ért velem egyet és sokan megtalálják az azonosulni valót a regényben. De az is biztos, hogy ha Lovecraft ma írná meg Az őrület hegyeit, akkor az nem az Antarktiszon játszódna, hanem az amerikai álom szívében – hiszen van-e ennél kietlenebb, titokzatosabb és álságosabb hely, mint a takaros kis homlokzatok mögött élő fejek belseje?
A képek nicktheartisticfreak oldaláról.
Ez lenne hát a sztori – a felszínen. Mert persze Bennett azért nagyratörőbb terveket dédelgetett magában, mint hogy egy egyszerű krimit írjon – melyhez amúgy sem lenne szükség 600 oldalra. A titkot itt is csak arra szolgálnak, hogy egy pszichológiai problémát ábrázoljon a szerző, mégpedig anyák és gyermekek bonyolult kapcsolatát. Ez ráadásul egy olyan kapcsolat, amelyet majdnem mindenki ismer (még aki nem ismerte az édesanyját, az is viszonyul hozzá valamilyen formában), és általában nem egyszerű: szülő és gyermek vágyai nem mindig egyeznek meg, és ezt, valamint a felek különböző személyiségét sokszor nehéz összeegyeztetni.
A Horzsolások is alapvetően azzal játszik, hogy mi történik, ha anya és gyermek elszakad egymástól, már nem ugyanazok a céljaik: a gyerekek felnőnek és ki akarnak repülni a fészekből, már nem könnyen irányíthatóak és megismerik a másik igazi egyéniségét – lett légyen szó emberekről vagy éppen pándimenzionális lényekről. De valahogy ezen a ponton borult számomra az egyenlet: mert azt még értem, hogy a szülőhöz való viszonyulás ellentmondásos, de hogyan egyezhetne meg két ennyire eltérő fajnál? Egy lény, ami számunkra felfoghatatlan helyről jön, miért határozná meg az emberhez hasonlóan az anyjához való viszonyát? Egy csápos szörny is ugyanúgy akar felnőni? Ezek és a többi bennem felmerülő kérdés végül teljesen agyonvágta az egész koncepciót, mert egy pillanatig sem éreztem hitelesnek.
Ennek az okát a problémafelvetés túl a karakterépítésben, illetve annak hiányában találtam meg. A regény rengeteg figurát mozgat; kit csak egy pillanatig, kit mellékszereplői kategóriában, de persze van egy pár főszereplőnk is. Viszont nem éreztem, hogy bármennyire is megismerem ezeket az alakokat, nem fejlődnek – legalábbis nem úgy, hogy az átélhető legyen számomra. Különösen Mona esetében volt ez feltűnő, akinek zsaruösztöneiről többször regél a könyv, de a nő mégsem ennek megfelelően reagál az eseményekre, inkább mintha teljesen ötletszerűen cselekedne, ami általában a pisztolyhasználatban jelenik meg (ha valóban így csinálnak a rendőrök, akkor lehet, mégse kellene az USÁba látogatnom…). De ennek estek áldozatul a mellékszereplők is; legyen bármilyen hangsúlyos a szerepeltetésük, mégsem lesz igazi szerepük az események alakításában, de igazi karakterek sem.
Mégsem akarom azt mondani, hogy abszolút csalódás lenne ez a regény, mert két nagyon jó elemet így is találtam: a hangulatot és a sztorit magát. Bennett abban volt a legerősebb, ahogy megjelenítette ezt a békebeli, múltban élő várost a maga furcsaságaival, amivel egyszerre emlékeztethet a Twin Peaksre és A stepfordi feleségekre. Wink nem más, mint az amerikai álom mögött lévő valóság, a tökéletesség hiábavaló hajszolásának a mementója, ahol a látszatok képesek gond nélkül elsimítani azokat az apróbb vagy éppen nagyobb rendellenességeket, amik nem illenek a képbe. Jellemző epizódja ennek, amikor a főhős szomszédasszonya zokszó nélkül temet be egy óriási lábnyomot és csak azzal törődik, nehogy a szomszédok észrevegyék. Ezek az apró epizódok a hihetetlenül nyomasztó és várakozásteli atmoszférával együtt pillanatok alatt beszippantanak a regény világába. Ebben pedig nem csak a míves szöveg és a jó magyarítás (bár azért megemlítem, hogy egy-két kifejezés kicsit furcsának hatott) játszott közbe, hanem az izgalmas cselekmény is.
Mert lehet sok mindent mondani rá, de a Horzsolások szórakoztató és fordulatos. A cselekményben sok a csavar, többet előre kitalálhat még a nem annyira gyakorlott olvasó is, mégis végig leköti a figyelmet, és kíváncsian vártam, mivel zárja le Bennett a történetet. Ötletes a tudományos háttér (bár annak regénybe illesztése kevésbé), a horzsolások magyarázata is hitelesnek tűnik. A regény olvastatta magát, a különböző elemek koherens egésszé által össze, nem lógott ki semmi ebből a teremtett világból – csak az alapkoncepció gyengeségei.
Jól érezné-e magát Cthulhu Winkben? – tehetjük fel a kérdést. A Horzsolások alapján csak akkor, ha szülője is ott van vele, mert még a szörnyeket is anya szülte. Hogy ezt el tudom-e hinni Bennettnek? A fentiekből kiderül, hogy nem. De biztos vagyok benne, hogy nem mindenki ért velem egyet és sokan megtalálják az azonosulni valót a regényben. De az is biztos, hogy ha Lovecraft ma írná meg Az őrület hegyeit, akkor az nem az Antarktiszon játszódna, hanem az amerikai álom szívében – hiszen van-e ennél kietlenebb, titokzatosabb és álságosabb hely, mint a takaros kis homlokzatok mögött élő fejek belseje?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése