Nyolckezes megalkuvásra - Herman Koch: A vacsora

Az aránytévesztés nem áll jól semminek, legyen az irodalmi, képző- vagy filmművészeti alkotás. Azt a látszatot kelti az olvasóban/nézőben, hogy a szerző bizonytalan, nem igazán tudja, mit is akart átadni, közvetíteni a szemlélő felé. Innentől fogva mi is bizonytalanok leszünk, de nem a jó indokból: nem az értékrendünkben, gondolatainkban kezdünk kételkedni, kezdjük azokat felülvizsgálni, hanem inkább arról, valami értékeset kaptunk-e. A vacsora sajnos kicsit irányt vesztettnek tűnik, de nem olyan mértékben, hogy teljesen értéktelenné váljon, csupán csak picit keserű szájízzel tesszük le a könyvet olvasás után.

Pedig egy igazán jó alapötletről van szó: két házaspár találkozik egy vacsora keretében, hogy beszéljenek gyerekeikről, akik valamit elkövettek – hogy mit, arra csak szépen lassan derül fény. A két férj ráadásul testvér is, így a beszélgetés az egymás iránti viszonyuk tartalmával is terhelt. Az eseményeket az öcs, Paul szemszögéből ismerjük meg, ő az elbeszélő és nézőpontkarakter, minden személy és történést az ő szűrőjén keresztül ismerünk meg, de később kiderül, elég megbízhatatlan karakternek tekinthető.

A szerző kezdetben remekül építi a feszültséget: a nem tudott, csak sejtetett események, a jó időpontban csepegtetett információk mind-mind felépítik az olvasóban az elkerülhetetlen tragédia érzetét. Vágyjuk és taszító érzetet is kelt ez bennünk, hiszen nem tudjuk, fel vagyunk-e készülve az információkra, akarjuk-e tudni, mi is történt. Később azonban rájövünk, nem az a lényeg, hogy mi történt, hanem, hogy a szereplőink hogyan viszonyulnak hozzá. És ez A vacsora igazi ereje, hogy felépít egy nagyon is valós, morális és erkölcsi problémát, amit szereplőink eltérően próbálnak megoldani.


A visszaemlékezésekből, majd a szereplők párbeszédeiből ugyanis egy gyilkosságra derül fény, amelyet a gyerekek, két 16 éves fiú követett el, melyből két szinten bomlik ki a szerző felvetése: családi és társadalmi síkon. De a kérdés közös: meddig megy el egy szülő, hogy megvédje a gyermekét? Erre a kérdésre a könyv elég kegyetlen választ ad, hiszen a végső megoldás szerint bármeddig. A négy szereplő közül csak egy lesz az, aki a társadalom szempontjából, ha kicsit is, de adekvát választ tud adni. A másik három szülő kisebb-nagyobb mértékben saját érdekei, illetve a gyerekek elképzelt „jövője” szempontjából képes vizsgálni a kérdést. És igazából a leghihetetlenebb az öncsalásnak az a foka, amivel a szülők igazolni próbálják tetteiket, amivel minden társadalmi megfontolást a háttérbe tudnak szorítani.

Mert Koch nem elégedik meg azzal, hogy két család, illetve tagjainak erkölcsi széthullását mutassa be, nem tekint el a társadalmat érintő kérdésektől sem. Érinti az örökbefogadást, a hajléktalankérdést, a politikát, de talán leginkább a felső- és középosztály azon legnagyobb vakságát, hogy velük semmi nem történhet, hogy mindent bele tudnak simítani az ő kényelmes életükbe. És ezért nem riadnak meg semmitől. Szinte látom magam előtt a holland jólétben élőket, ahogy legnagyobb problémáikon merengenek: hogy nem kapnak helyet kedvenc éttermükbe vagy a legújabb retrospektív vetítésre, és közben nem jönnek rá, hogy mennyi mindenről a leghalványabb fogalmuk sincs, különösen a gyerekeiket érintő kérdésekben (mint legutóbb a Holtversenyben). De a végén mindent elsimítanak, hogy a legnagyobb feng sui nyugalomban élhessék tovább boldog életüket.

A vacsora azonban mégis kisiklik ebben a nagy odamutogatásban: legalább két szereplőjéről kiderül ugyanis, hogy beteg, pszichiátriai/pszichológiai problémája van, és számomra ezzel az egész mondanivaló legalább részben hiteltelenné válik. Ebben az esetben ugyanis mégsem úgy alakul a felelősség, ahogyan egy tetteit teljesen uralni képes személy esetében. Ha nem is teljesen, de mégis levesz róluk valamilyen terhet, így a végkifejlet sem lehet olyan megrázó és hatásos, mint egy egészségesen gondolkozó ember meghasonulása esetén. Így minden erénye ellenére sem lehet olyan erős alkotás.

Mindezzel együtt A vacsora egy olvasmányos, jól felépített, emlékezetes könyv, aminek, különösen az első fele, komolyan megterheli az olvasók befogadóképességét. Ráadásul közben eszembe is jutott egy régi történet, amivel anno egy különösebben nem kedvenc tanárom traktált bennünket. Előadta, hogy ő bizony feljelentette a saját fiát – azt már nem emlékszem, miért, talán valami balesettel kapcsolatban. Akkor egyértelműen úgy néztem rá, mint egy elmebetegre, de ahogy telik az idő, egyre inkább átérzem a helyzet egyéb vetületeit is. A vacsorához hasonló könyvek különösen alkalmasak arra, hogy ilyen kérdéseket végiggondoljuk. És ráébreszt arra, hogy leggyakrabban azokat ismerjük a legkevésbé, akikkel együtt élünk – legyen szó fiúkról vagy házastársakról.