Minden év elején egy-két napot Dorogon töltök, mert ott él a keresztlányom. Ez egy jó négy órás út Szegedről, az előző években ráadásul az vasút átépítése miatt elég megterhelő volt. Idén azonban összekötöttem egy budapesti látogatással is, ami köztudomásúan mindig izgalmas élményekkel teli önmagában is, nem hogy most, egy Imagine Dragons-koncerttel és egy NASA-kiállítással együtt. Aztán persze az benne a legérdekesebb, hogy nem az válik emlékezetessé, amit előzetesen hittél.
Szerda este munka után nyakunkba szedtük a MÁV-ot és a Nyugatiba indultunk Csabával. Az előjelek baljósak voltak: egy nappal az indulás előtt bizonytalanná vált a szállás, hirtelen szobát kellett találnunk, és ettől valami olyan anyagtalan rossz érzés kerített hatalmába, ami egész Középföldének díszére vált volna. Végül sikerült mindent megoldani, de meg voltam győződve róla, hogy valami nem lesz kóser. Hát, ez végül a koncertre lett igaz, mert az utazással, szállással semmi gond nem volt, minden flottul ment.
Azonban ezek az imaginárius sárkányok… Nagyon időben értünk oda a Papp Lászlóba, talán ez is volt a probléma; túl sok időnk volt várakozni. Ráadásul az előzenekar, a The Biebers sem győzött meg, nem tudtam eldönteni, hogy a hangosítás ennyire rossz, vagy csak simán nem jön be az a feldolgozás-halmaz, amit hallottam. A főkoncert pedig jó volt, de ez kevésbé dicséret, inkább enyhe csalódottság: eljátszottak mindent a srácok, amit kellett, a látványtechnika ütött, nagyon bejöttek a kivetítések, profi volt az egész, de talán többet vártam. Nem éreztem azt, hogy igazán kommunikáltak volna a közönséggel; a gitár- és dobszóló ütős, de minek? Hozták a kötelezőt, de közben rájöttem, hogy ez a zene nekem otthon működik, ott, a nagy arénában kevésbé, nem találta meg az utat hozzám – ahogy ráadásul körbenéztem, a közönséggel sem találtam a kapcsolatot; a rengeteg tini, ahogy üvölti a szöveget, én meg nem éreztem semmit. Még a Radioactive alatt sem. Egyedül talán a terrortámadásokra való megemlékezés hatott rám és a Forever Young, meg a hozzá kapcsolódó fények, mert ettől valahogy kevésbé tűnt elvontnak, sokkal élőbb vált az együttérzés, ami bennem is megvan. De ennyi kevésnek tűnt az üdvösséghez, különösen annak fényében, hogy az Index koncertről írt, megkérdőjelezhető hangvételű, de alapvetően igaz cikkéhez milyen kommentek születtek – mégsem jött át az üzenet egymás elfogadásáról.
Szóval kevés lelkesedéssel indultunk a szállásra, de útközben csak vacsoráztunk egyet a Nyugati aluljárójában. Kezdem megszokni, hogy a pesti túráim sokszor átváltanak egyfajta gasztrotúrába, idén sem volt ez másként, bár természetesen nem az itteni hot dog vitte a prímet. Viszont kétségtelenül rendben volt. Ellentétben azzal, hogy a szállásunk elől másnap reggel egy öntött vas kádat próbáltak elcipelni, végül sikerrel. De ez már a mi álmunkon nem segített… Így korán felkelve kerestünk egy jó kis reggelizőhelyet, amit meg is találtunk a „Róza.finom.itt” személyében. A jó kis cappuccino után pedig irány a Millenáris és a világűr!
Azt hiszem, a Könyvfesztiválok állandó helyszínénél jobb helyet találni sem lehetett volna a Gateway to Space-kiállításnak. A volt vasöntöde felépítményei tökéletes hátterül szolgáltak az emberiség nagy tudományos és ipari eredményeinek. Először kicsit aggódtam, hogy kevés lesz ez a kiállítás, mert nagyon vérszegénynek tűnt az első etap, de az Apolló-programra felpörögtek az események. Számomra a legnagyobb élmény végül a Mir állomás megidézése volt, aminek keretében azt az érzést modellezték, milyen lehet a folyamatosan elfordított nézőponthoz alkalmazkodni. Az eredmény: meglehetősen nehezen, mert az agy próbálja folyamatosan egyensúlyba hozni a képet, így azt vettem észre magamon, hogy dőlök, majd a végén komoly hányingerrel küszködtem. De ez legalább kézzelfogható élményt adott, csakúgy mint a magyar eredmények kapcsán a Szojuz-kabin modellje, és a kipróbált 5 szabadság-szimulátor. Ami komoly hiányosság, hogy ez egy erősen USA-központú kiállítás, tehát ha az orosz vagy kínai űrprogramról, esetleg az ISS-ről szeretnél többet megtudni, akkor buktad a jegyet. De még így is informatív, látványos és kellően izgalmas volt. Nekem túlságosan is, mert sikeresen „elvesztettem” a fényképezőgépem egyik alkatrészét.
Ilyen „dráma” után ebédelni indultunk a Könyvbárba. Mióta csak hallottam arról, hogy van egy olyan hely, ahol könyveket „főznek” meg, mindenképpen el akartam jutni. Ezen a héten az Alice Csodaországban volt soron, ami ugyan nem kedvencem, de ha most vagyok Pesten, akkor most megyek. És tényleg nagyon megérte. A hely maga is csodás, a rengeteg könyvvel és barátságos hangulattal, a pincérek értik a dolgukat, az ebéd pedig nagyszerű volt és ötletes. Teáskannában és csészében szervírozott leves, négyszínű krumpli, mogyorós torta, kártyapakli az asztalon… az illúzió tökéletes volt. És a végén még „Eat me” feliratos sütit is kaptunk.
Némi egészségügyi séta után (muszáj volt kicsit ledolgozni az ebédet) ismerősökkel találkoztunk egészen hosszasan – szép dolog, ha egy hivatalból nézhetsz a Szabadság térre… Az estét azonban ismét egy kis gasztróval zártunk: nemrég olvastam az Igen Pizzériáról és eredeti nápolyi pizzájukról. És valóban megérte elzarándokolni a Deák tér környékére, mert nagyon-nagyon finom vékonytésztás pizzát lehetett kapni, és még mázlink is volt, mert nem kellett várni. Így már könnyen indultunk másnap Dorogra.
Ehhez képest egy kicsit nyűgös keresztlány meglágyítása már csak könnyű menet volt, bár ez is eléggé igénybe tudja venni a türelmemet. Egy kis társasjáték, Cartoon Network azonban könnyen helyreállította a lelki egyensúlyom, no meg a hóesés és az esti értelmetlen tévénézés, amit otthon sosem teszek. De legalább ezek az élmények velem maradnak (különösen így a blogban), így lesz itt még több budapesti kiruccanás is, ezt megígérhetem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése