Szél alá, támadásra készülj! – Jack Campbell: Rendíthetetlen

A Rendíthetetlen fedélzete, 2……………

Kedvesem!

Már hónapok óta a Rendíthetetlenen szolgálok, így nem jutott időm, hogy keressem veled a kapcsolatot. Most is, idejétmúlt módon nem videóüzenetet küldök, hanem írok neked. De olyan események történtek velünk, amelyet muszáj megosztanom Veled, még úgy is, hogy tudom, sokára fog eljutni hozzád.

Biztos eljutott hozzád, de számottevő ellenállásba ütköztünk a Szindikátus anyavilágán. A flotta komoly veszteségeket szenvedett, és az admirális a megadás feltételeiről akart tárgyalni a vezetőkkel. Úgy gondolom, ez talán nem bizalmas információ, de feletteseinket kivégezték. Egy szerencsénk volt csak: halála előtt az admirális kinevezte John Geary-t, azt a „Black Jack” Geary-t, akit közel száz év hibernáció után szedtek össze az űrben, sorhajókapitánynak! A kapitány pedig elindított bennünket egy úton, amelyen talán hazajuthatunk, de ez közel sem tűnik egyszerűnek és még nem látom a végét…

El sem hiszed, milyen lelkesítő egy ilyen emberrel, egy élő háborús hőssel együtt szolgálni, még ha nem is igazán találkozol vele!

Ugyanakkor történt valami furcsaság is… a rendszer egyik eldugott sarkában találtam egy furcsa írást, ami olyan, mintha a mi történetünket írta volna meg, hogy mi történik a Rettenthetetlenen, ráadásul a kapitány szemszögéből (valami Jack Campbell szerepel íróként, de nem ismerek ilyen nevű embert a flottában - már persze azt sem értem, miért is tüntette fel egyáltalán a nevét, hiszen egy ilyen történet felér egy függelemsértéssel).

Amikor volt egy kis időm, olvastam, és hihetetlenül izgalmasnak találtam. Az eseményekből hiába hiányoznak a látványos akciók, hiszen szükségképpen egy szűk térben játszódik az egész (és mindent csak a monitorokon keresztül láthatunk), mégis az első perctől fogva feszült és várakozó a hangulat. Faltam az oldalakat, mert vártam, hogyan folytatódnak az események (függetlenül attól, hogy éltem meg a valóságban), mi lesz a következő lépés, a következő hadmozdulat és hogyan fog sikerülni. Ráadásul minden egyes akció úgy volt ábrázolva, ahogy az valóban történt! Nem sunnyogták el a fizikát, a kékeltolódást, a fénysebesség okán fellépő relativitást és az időeltolódást! Éreztem az események súlyát, a várakozás feszültségét és bizonytalanságát. De már csak azért sem tudtam letenni, mert olyan helyekre juthattam el, a nagyhatalmú parancsnokok szobáiba, ahová amúgy sosem.
 

Részletesen megismerhettem, hogy mi mozgatja a szereplőket, a kapitányokat, hol vannak a törésvonalak a flottán belül (és némileg azon kívül is, a civilek körében), kit milyen érdekek és elvek mozgatnak. Persze, értem, hogy ez csak egy nézőpont, de annak nagyon hiteles. Különösen annak a messiásváró hangulatnak a bemutatása, ami valóban jellemző mindenütt. Hogy mintha megváltóként vagy éppen átokként tekintünk erre az életre kelt hősre, mintha ő tudná megoldani valamennyi problémánkat vagy éppen ő a legnagyobb akadály az utunk során. Pedig rájöhetsz, hogy a sorhajókapitány is csak ember… vagy ez egy veszélyes gondolat?!
 

Jut eszembe erről, emlékszel arra a réges-régi regényre, amit annyira szerettem olvasni, amiben még hajókkal szelték az ősi Föld tengereit? Aminek Horatio Hornblower volt a főszereplője? Mondjuk, említhetném Jack Aubry-t is szintén egy régi könyvből… De a lényeg, hogy pontosan erre emlékeztettek ezek a sorok is, hogy ismét beleláttam egy kapitány fejébe, megértettem, milyen gondok és felelősség nyomja a vállát úgy, hogy ezt nem tudja megosztani senkivel, mert erősnek kell mutatkoznia. Bemutatja, hogyan tudja kezelni azt a kultuszt, ami rárakódott az eltelt évszázadok alatt, mely alatt elveszik az ember – nehéz örökség, mert ha elbuksz, nem egyedül teszed, hanem veled bukik a remény is, a győzelmed ugyanakkor még inkább eltávolít valódi önmagadtól.. De Campbell még arra fordít figyelmet, hogy a főhős hitével, gyarlóságaival is foglalkozzon. Tényleg megismertem ezt az embert, de mellette sokat megtudtam saját magunkról, arról, hogy milyenné is vált a Szövetség az elhúzódó háború során.

Hogyan változott a morál és a becsület megítélése népünknél, hogyan tettünk apró, de egyre jelentősebb lépéseket a változás felé. Megértettem, hogy a veszteségek hogyan hatottak akár csak a katonaságra is, hogyan vesztek ki azok az eszmék és gondolatok, amelyek régen mozgattak bennünket. Persze nem minden változás rossz, jobban tudunk alkalmazkodni bizonyos helyzetekhez, de vannak olyan veszteségeink is, amik nem tudom, hogy hatnak a háború utáni életünkre.

Tényleg elgondolkodtam rajta, hogy talán nem csak a büszkeség és a bátorság hajt bennünket, hogy nem csak a háború, de valahol a béke emberei is vagyunk, és hogy rám, Ránk is vár valahol egy békés hely a Kosatkán. Alig várom, hogy újra találkozzunk, de tudom, ez az üzenet is majd csak akkor fog eljutni hozzád, ha végre visszajutottunk a szövetséges űrbe. Talán előbb hallasz majd utunkról, mint hogy a szavaim eljutnának hozzád, de ne feledd, mindig gondolok rád!

Sokszor csókol:

Mariannád