Mielőtt befejezi röptét a keselyű - Kondor Vilmos: Budapest noir

Bevallom, sekélyes vagyok. Nem ez az első alkalom, hogy azért olvasok el egy könyvet, mert film készül belőle, nem is tagadom. De muszáj valamilyen alapon szelektálni, mert egyszerűen túl sok az olvasnivaló, és mivel hamarabb szerettem a filmeket, ezért gyakran még a mai napig hamarabb hallok egy készülő moziról, mint könyvről. A Budapest noirról szóló hírek ráadásul nagyon felcsigáztak, mert úgy tűnik, hozzáértő adaptáció készül. Ezért itt volt az ideje az alapanyag megismerésének.

Remek kiindulópontot választott a szerző, egy érzékeny pontot a zűrzavaros években. Gömbös Gyula meghalt, az ország egyre közelebb sodródik a náci Németországhoz és a háború árnyékához, Budapesten pedig egy rosszhírű negyed közepén megölnek egy fiatal zsidó lányt. Ez pedig kit is érdekelne Magyarországon 1936-ban? Talán senkit, de talán legalább egy valakit: Gordon Zsigmondot, az Est bűnügyi tudósítóját. A férfi elkezd kutatni, és ahogy nyomozása a felsőbb körök közelébe vezet, úgy kerül veszélybe az ő és szerettei élete.

Szóval a téma provokatív és izgalmas, és ezt a szerző sem hagyja veszni. A könyv rövid és sűrített, gyorsan pörögnek az események és a helyszínek, hőseink rengeteget utaznak és valóban gyűjtik az információkat, nem csak vicces detektív módjára csetlenek-botlanak és poénkodnak. Sőt: a regény valóban megidézi a keménykötésű amerikai magánnyomozók világát és vérbeli magyar noirrá válik. Kicsit néha túlságosan is azzá. Mert nem kell egy madámból feltétlenül végzet asszonyát gyártani és a verőember sem kell, hogy rögtön agyatlan legyen. De ezek igazából csak apróságok, amik az összképet nem rontják jelentősen. Inkább talán csak az volt az igazi gondom, hogy ha már noir, lehetne egy kicsit sejtelmesebb, nem kellett volna minden szálat annyira kereken lezárni, maradhatott volna valami nyitva, de hát ez a Gordon Zsigmond már csak ilyen profi.

Nem mellesleg pont ő és a többi karakter az igazi telitalálat ebben a regényben. Főszereplőnk amerikás magyar, így egyszerre van bent is, meg kint is ebben a zűrzavaros Magyarországban, megvan benne az a rálátás, ami nem csak a szakmájához, hanem a nyomozáshoz kell. Persze nem annyira dörzsölt, mint Sam Spade, végtére is csak egy újságíró, de mégis hihető, hogy sokat tud a világról. Többször is azon kaptam magam, hogy egy másik Zsigmond, a Kiálts farkast Vogelje jut róla eszembe, mert ugyanolyan kérlelhetetlen, megalkuvást nem ismerő és autentikus. Külön plusz pont, hogy rajta keresztül a szerző kimondat olyan gondolatokat a nemességről, az irredentizmusról és a népek együttéléséről, amelyek hazánk mai állapotára éppoly igazak, mint amennyire azok lehettek a ’30-as években.

De a mellékszereplők terén sincs ok a panaszra: különösen szerettem a tatát, mert annyira hitelesen vidéki magyar volt, hogy többször is találkoztam már vele a valóságban. Főhősünk barátnője, Krisztina pedig üdítő kivétel a krimik világában: talpraesett, modern, dolgozó nő, aki ugyan ragaszkodik hősünkhöz, de megvan a saját akarata, élete és céljai, képes a férfi valódi társa, nem pusztán oldalbordája lenni. Ha csakugyan tovább fejlődik a karaktere a későbbi kötetekben, kíváncsi vagyok, miből lesz a cserebogár.

A többi mellékszereplőknek is vannak villanásai, de inkább éreztem azt hogy a háttér részei, a századelő Magyarországának arcai – és mint ilyenek, a világgal együtt tökéletes hátteret szolgáltatnak. Kondor nagyszerűen és innen nézve hitelesen idézi meg a kort, annak minden apró részletével, utcáival, kávéházaival, de sötét sikátoraival együtt. Amikor kíváncsiságból megnéztem a Gömbös halálakor készült filmhíradót, el tudtam képzelni, hogy Gordon ott jár a Parlament kupolája alatt és figyeli Cianot vagy éppen Göringet a magyar hatalmasságok között. A hangulat, a couleur locale teszi ezt a kötetet valóban Budapest noirrá.

Nem tökéletes, de átlagon felüli a rejtőzködő Kondor Vilmos első „Bűnös Budapest” regénye, amit bárki könnyen és gyorsan megismerhet és befogadhat. Viszont több, mint egy egyszerű krimi, mert most érzem, hogy szívesen visszatérnék a világába újabb és újabb részleteket megismerni. Ez pedig azért nagy szó, mert a végső csavarra építő regényeknél nem vagyok az újraolvasás híve, de el tudom képzelni, hogy ezúttal másként teszek.