Azt hiszem, ezt más sokan elmondták előttem, hogy a District 9 az év egyik legfontosabb és legjobb filmje. A sci-fi köntösébe bújva nagyon is aktuális témákat, társadalmi problémákat fejteget, gyakorlatilag semmi pénzből olyan trükköket alkalmaz, hogy tátott szájjal bámulsz. Inkább nem is vállalkozok arra, hogy egy korrekt, objektív kritikát írjak, csak leírom azokat a tényezőket, amik számomra kiemelték a tucatfilmek sorából.
Ami megfogott és beszippantott: a bevezető, dokumentarista jellegű 10-20 perc. A múlt és a jelen eseményeinek bravúros keverése; a főszereplő feszültséggel teli bemutatása; az idegenek érkezésének és életének mozaikszerű felvázolása az emberek reakciói tükrében. Mert idegeneket nem hallunk, „humans only”. Külön slusszpoén az egészben, hogy a megszólaló emberek egy része nem statiszta, ők egyszerű dél-afrikai polgárok, akiket – ha jól tudom – az országban élő más nemzetiségűek ügyével kapcsolatban interjúvoltak meg. Ez az, ami valóban félelmetes.
Ami hatást keltett: a brutalitás. Nem a film végi akciókra és a nigériai kalózokra gondolok, hanem az emberek és a „rákok” viszonyára. Nem csak a fizikai brutalitás, hanem a lelki elnyomás, a másodrendűség érzése, az alantasság, ami lehetetlenné tesz mindenfajta normális kapcsolatot a fajok között. Azt a képsort, amikor a film elején lelövik az egyik „rákot”, hidegen, minden mérlegelés és szánalom nélkül, nem bírtam nézni, mert annyira valós, zsigeri és szörnyű volt.
Aki miatt érdemes beülni: a főszereplő. És itt most nem elsősorban az őt alakító színészre gondolok (bár az ismeretlen Sharlto Copley is remek), hanem a karakterre: egy lélektelen, korlátolt és nem gondolkodó csinovnyik, Wikus Van De Merwe, akire a forgatókönyvírók szeszélyéből egy ízig-vérig testet és lelket próbáló kaland vár, amely során hiába lesz a teste egyre inkább idegenszerű, lélekben emberré válik.
Ami nőként érdekelt: a leheletfinom szerelmi szál. Az ember azt hinné, hogy a szánalmas kishivatalnok és a szép felesége, akinek édesapja nem mellesleg az MNU főnöke, közötti kapcsolat egyoldalú rajongás lehet csupán. A film hihetetlen finomsággal építi fel a két ember közötti kapcsolatot, mely a megpróbáltatások ellenére erős marad. A lépcsőre tett pléhvirág pedig gyönyörű szimbólum.
Ezek mellett beszélhetnék még a hihetetlen jó tempójú cselekményről, a komoly mondanivalóról, a helyszínben megjelenő egzotikumról, de a fenti tényezők nekem bőven elegek arra, hogy a Star Trek-mozi mellett az év legjobb sci-fijévé váljon a District 9. A film mer elgondolkodtatni, hatása alól nem egykönnyen szabadulsz meg, és egyszerűen jó :-)
Ami megfogott és beszippantott: a bevezető, dokumentarista jellegű 10-20 perc. A múlt és a jelen eseményeinek bravúros keverése; a főszereplő feszültséggel teli bemutatása; az idegenek érkezésének és életének mozaikszerű felvázolása az emberek reakciói tükrében. Mert idegeneket nem hallunk, „humans only”. Külön slusszpoén az egészben, hogy a megszólaló emberek egy része nem statiszta, ők egyszerű dél-afrikai polgárok, akiket – ha jól tudom – az országban élő más nemzetiségűek ügyével kapcsolatban interjúvoltak meg. Ez az, ami valóban félelmetes.
Ami hatást keltett: a brutalitás. Nem a film végi akciókra és a nigériai kalózokra gondolok, hanem az emberek és a „rákok” viszonyára. Nem csak a fizikai brutalitás, hanem a lelki elnyomás, a másodrendűség érzése, az alantasság, ami lehetetlenné tesz mindenfajta normális kapcsolatot a fajok között. Azt a képsort, amikor a film elején lelövik az egyik „rákot”, hidegen, minden mérlegelés és szánalom nélkül, nem bírtam nézni, mert annyira valós, zsigeri és szörnyű volt.
Aki miatt érdemes beülni: a főszereplő. És itt most nem elsősorban az őt alakító színészre gondolok (bár az ismeretlen Sharlto Copley is remek), hanem a karakterre: egy lélektelen, korlátolt és nem gondolkodó csinovnyik, Wikus Van De Merwe, akire a forgatókönyvírók szeszélyéből egy ízig-vérig testet és lelket próbáló kaland vár, amely során hiába lesz a teste egyre inkább idegenszerű, lélekben emberré válik.
Ami nőként érdekelt: a leheletfinom szerelmi szál. Az ember azt hinné, hogy a szánalmas kishivatalnok és a szép felesége, akinek édesapja nem mellesleg az MNU főnöke, közötti kapcsolat egyoldalú rajongás lehet csupán. A film hihetetlen finomsággal építi fel a két ember közötti kapcsolatot, mely a megpróbáltatások ellenére erős marad. A lépcsőre tett pléhvirág pedig gyönyörű szimbólum.
Ezek mellett beszélhetnék még a hihetetlen jó tempójú cselekményről, a komoly mondanivalóról, a helyszínben megjelenő egzotikumról, de a fenti tényezők nekem bőven elegek arra, hogy a Star Trek-mozi mellett az év legjobb sci-fijévé váljon a District 9. A film mer elgondolkodtatni, hatása alól nem egykönnyen szabadulsz meg, és egyszerűen jó :-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése