Életünk sötétlő erdejében járva: Szerb Antal – Utas és holdvilág

Az ember szeret néha hinni a misztikus dolgokban, szeretnénk hinni a jelekben, mintha azzal megmagyarázhatnánk azt a rengeteg érthetetlen dolgot, ami a világban történik, és ezzel értelmet adhatnánk neki. Például, hogy egy könyv azelőtt is szól hozzánk, mielőtt elolvastuk volna, hogy előre érezzük, igen, ez nekünk lett kitalálva, ez egy jel, és ettől valami többet kapunk. Nem szeretem az ilyen gondolatokat, de néha én is hajlamos vagyok holmi babonákra. Az Utas és holdvilág esetében viszont pontosan ezt éreztem, amikor kiválasztottam az 50,- Ft-os könyvek kupacából az ócskapiacon, hogy nekem ezt most el kell olvasnom.

„Az emberélet útjának felén/ egy nagy sötétlő erdőbe jutottam/mivel az igaz utat nem lelém.”; kezdhetné akár így is történetét Mihály, aki feleségével nászútra érkezik Olaszországban. Itt azonban felbukkannak ifjúkorának reményei, nosztalgiái, érzései, ezért feleségét elhagyva vándorlásba kezd, ahol sok-sok emberrel és élettel találkozik, és próbálja megtalálni a sajátját és egyúttal újra átélni, ami elveszett.


Lehet, szenzációhajhászásnak tűnik, de nekem ezt a könyvet most kellett elolvasnom, így kicsit valóban csodának tűnik, hogy megtaláltam. A történet, az érzések, amiket közvetít, mind a jelenlegi életemre reflektálnak, ami persze nem túl kellemes, de kénytelen vagyok elismerni. Konkrét helyzeteket, történeteket, gondolatokat ismertem fel benne, ami különös, kényelmetlen, de mégis nagyszerű dolog.

Ez ugyanis csak megerősít abban, amit a Pendragon-legenda olvastán éreztem: Szerb Antal nem csak szerette az embereket, de ismerte és meg is értette őket. Az egész történet mély pszichológiai ismeretekről tesz tanúbizonyságot és arról, hogy az író mennyire mestere a szakmájának: finom eszközökkel, az emberi lélek mély ismeretével mutatja be hőseit, azok gondolatait és egyúttal a társadalmat, a világot is, melyben élni kényszerülnek.

A szerző egyúttal különböző típusokat, megoldásokat is ábrázol, hogy a különböző emberek, szereplők, hogyan birkóznak meg az élettel, annak kihívásaival. Minden egyes mellékszereplő pontosan jellemzett, élő és hiteles alak, el tudom képzelni, hogy összefutok velük valahol a világban. De mellettük ugyanolyan fontos szereplővé lép elő Olaszország, amely valahogy furcsán időn kívülivé válik, mintha nem is evilági lenne. De csak így válhat az események hű krónikásává.

Az író ugyanis mesteri egységet teremt a táj és az ember, annak belső világa között. Erős benyomások, de egyúttal a belső érzések kivetítése által jellemzi a helyszínt, és így egy nagyon erős regénybeli környezetet teremt. A kiválasztott helyszínek életre kelnek olvasás közben, látjuk, átéljük az eseményeket és megérint a „genius loci”.

Mindezt nagyszerű mondatokkal éri el a szerző, hihetetlenül szép a szöveg, amit alkot. Minden egyes szó a helyén van, és tökéletesen jellemzi a szereplőket, azok gondolatvilágát, érzelmeiket, Élvezet volt olvasni minden sorát ennek a gyönyörűen megkomponált alkotásnak.

Azzal az érzéssel tettem le a könyvet, hogy most kaptam valamit; nem csak okos gondolatokat, hanem valami mély ismerete, az önismeret egy újabb lépcsőjéhez jutottam el. Ilyenkor gondolok arra, hogy egy-egy ilyen regény mennyivel többet ér saját magunk megértése szempontjából, mint tucatnyi önsegítő könyv (amiket pedig néha én is olvasok). Lehet, hogy az irodalom nem vágja a képünkbe, hogy mit kell tenned az életeddel és nem ad direkt tanácsot, helyette hosszadalmas útra vezet bennünket, ahol magunknak kell rájönni, mire is van szükségünk. Ez az ismeret azonban jóval mélyebb és maradandóbb lesz, mint a sok közhelyes bölcs mondat.