Figyelmezz, ó, Múzsám, és kísérj el hosszú utamon, és ti,
Barátaim, moravecek, ódivatúak,
Figyeljetek rám.
Zengeni jöttem Roberteidész Dan Simmons dícséretét!
Ha már ilyen egyértelművé tettem, hogy nekem bizony tetszett az Ílion, talán illene megmagyaráznom, miért. Zengjen hát a Kar dala, bár biztos nem időmértékes verselésben, halljátok az eposzi hosszúságú sci-fi nagyszerűségét!
Csel hátán csel: végy három történetszálat, melyet a Párkák úgy szőnek össze-vissza, hogy idővel nem tudod szétválasztani őket, még ha látszólag nem is kapcsolódnak. A petyhüdt emberiség végnapjait éli a Földön, a kíváncsiság kiveszett belőlük és még annak sincsenek tudatában, hogy elfogynak. De bőszen nézik a trójai csata képeit a Marson, amit rég elhunyt hősök vívnak isteneknek tűnő, de a kvantumteleportálást felhasználó lények vigyázó szeme alatt. De ugyancsak vigyázó szemek tapadnak a Jupiter mellől is a vörös bolygóra; az itt élő, intelligens robotokat félelemmel tölti el a kvantumaktivitás, mely akár a Naprendszert is veszélybe sodorhatja, így expedíciót küldenek a kivizsgálás céljából. A végén minden kis alkotóelem összeáll az Olympus Mons lábának síkján, és már csak arra vagyunk kíváncsiak, hogyan tovább.
És persze nem csak arra, hogy hogyan, hanem arra is, hogy kikkel! Az Ílion végig nagyszerű figurákkal dolgozik és nem csak hozott anyaggal. Az Iliász hatása nyilván nem elhanyagolható, a gyorslábú Akhilleusz, a leleményes Odüsszeusz, szép Heléna és a többiek adott figurák, ugyanakkor kicsit többek, mint azt a vak költő megénekelte. Mellettük persze nem csak három nézőpontkarakterünk, Hockenbarry szkholiaszta, az ódivatú Daeman vagy a moravec Mahnmut személyisége lett kibontva, de még sok más érdekes alak is. És nemcsak, hogy megismerjük őket, de változnak, fejlődnek is a szemünk előtt, útjuk van. Látjuk, honnan hová jutottak el, így együtt érzünk velük és szurkolunk nekik. Nem csoda, ha várjuk, hogyan alakul sorsuk.
Erre pedig egyre kevésbé szolgál útmutatóul a kiindulópont, az Iliász. Éppúgy, ahogy hőseink elveszítik a fonalat, úgy kanyarodik el a történet a trójai síkról valami teljesen másfelé. De ezt már megszokhattuk Simmonsnál: a Hyperionhoz hasonlóan itt is ismerősnek tűnik a táj, de persze kiderül, ezek csak apró elemek, amiből egy nagyobb egész áll össze. Ugyan bizonyos viszonyok hasonlítanak az általunk ismertekhez, a szerző mindig csavar egyet a képen, és így lesz a Prospero – Ariel – Caliban hármasság valójában a Föld és a földi élet komplexitásának kifejezője. De Shakespeare-n és Homéroszon túl megidézi Marcel Proustot is (meg hogy kit még, akiről nem is tudok, bele se merek gondolni), így Dan Simmons biztos, hogy az intertextualitás egyik legnagyobb kortárs mestere.
Mondhatjuk hát, hogy a szerző remekül szövi az egyes szálakat és ugyan bőbeszédű, de nagyon megéri odafigyelni, hiszen éppen az apró beszélgetésektől lesz ez a szöveg messze több, mint egy átlagos sci-fi. Ahogy hőseink Az eltűnt idő nyomában életre adott megoldásait taglalják, a shakespeare-i szonettek szerelemről alkotott képét vizsgálják, vagy ahogy egyikük arról beszél, miért érdemes tanulni és változtatni a nézőpontunkon, gyakorlatilag az életre, a világmindenségre, meg úgy általában minden kérdésre próbálnak választ adni. És hát nem ez az egyik legjellemzőbb emberi tulajdonság, ahogy megpróbáljuk megérteni a valóságunk és saját magunk?
Simmons pedig remek tanítómester, mert nem felejtette el a mesék nagy tanulságát: úgy a legkönnyebb megtanulni gondolkodni, ha közben élvezzük is. Az Ílion pedig egy tökéletes ritmusú, izgalmas és szórakoztató regény, amely közben nem felejt el az agyunkra is hatni.
Vándor Múzsám, lépjünk tovább utunkon,
Ha már ilyen egyértelművé tettem, hogy nekem bizony tetszett az Ílion, talán illene megmagyaráznom, miért. Zengjen hát a Kar dala, bár biztos nem időmértékes verselésben, halljátok az eposzi hosszúságú sci-fi nagyszerűségét!
És persze nem csak arra, hogy hogyan, hanem arra is, hogy kikkel! Az Ílion végig nagyszerű figurákkal dolgozik és nem csak hozott anyaggal. Az Iliász hatása nyilván nem elhanyagolható, a gyorslábú Akhilleusz, a leleményes Odüsszeusz, szép Heléna és a többiek adott figurák, ugyanakkor kicsit többek, mint azt a vak költő megénekelte. Mellettük persze nem csak három nézőpontkarakterünk, Hockenbarry szkholiaszta, az ódivatú Daeman vagy a moravec Mahnmut személyisége lett kibontva, de még sok más érdekes alak is. És nemcsak, hogy megismerjük őket, de változnak, fejlődnek is a szemünk előtt, útjuk van. Látjuk, honnan hová jutottak el, így együtt érzünk velük és szurkolunk nekik. Nem csoda, ha várjuk, hogyan alakul sorsuk.
Mondhatjuk hát, hogy a szerző remekül szövi az egyes szálakat és ugyan bőbeszédű, de nagyon megéri odafigyelni, hiszen éppen az apró beszélgetésektől lesz ez a szöveg messze több, mint egy átlagos sci-fi. Ahogy hőseink Az eltűnt idő nyomában életre adott megoldásait taglalják, a shakespeare-i szonettek szerelemről alkotott képét vizsgálják, vagy ahogy egyikük arról beszél, miért érdemes tanulni és változtatni a nézőpontunkon, gyakorlatilag az életre, a világmindenségre, meg úgy általában minden kérdésre próbálnak választ adni. És hát nem ez az egyik legjellemzőbb emberi tulajdonság, ahogy megpróbáljuk megérteni a valóságunk és saját magunk?
Simmons pedig remek tanítómester, mert nem felejtette el a mesék nagy tanulságát: úgy a legkönnyebb megtanulni gondolkodni, ha közben élvezzük is. Az Ílion pedig egy tökéletes ritmusú, izgalmas és szórakoztató regény, amely közben nem felejt el az agyunkra is hatni.
Vándor Múzsám, lépjünk tovább utunkon,
majd térjünk vissza e bő földekre, mikor
ismét felharsannak Trója városának kürtjei,
az akháj seregek kiáltásai és a kvantumteleportálás által
ütött téridő-lyukak sivításai!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése