Nem tudom, miért tartott ilyen sokáig, hogy megírjam ezt a bejegyzést. Még tavaly elolvastam a regényt és gondolkodtam, hogyan is fogalmazzam meg magamnak. De nem találtam a szavakat. Igazából most sem találom őket. A Madárasszony nemes egyszerűséggel egy gyönyörű történet a családról, a titkokról és felnőtté válásról – kicsit hasonlóan Oksanen korábban tárgyalt regényéhez (úgy látszik, idén minden a Sztálin teheneihez fut ki). Finy Petra is anyák és lányok kapcsolatát vizsgálja, de nála az országok sorsa helyett a férfiak kerülnek fókuszba.
Linger Lea elveszítette édesanyját, aki sosem volt igazi anya. Ez a fájdalom végigkíséri egész életét, a
férfiakkal való viszonyát. A regényben felkeresi még élő rokonait és megpróbálja megfejteni, ki is volt az a nő, akit anyjaként ismert és miért voltak olyan fontosak számára a madarak. Persze, ahogy ez lenni szokott, a keresésben családi titkokra lel, amelytől sok mindent érthetőbbé válik számára, és persze megtalálja saját magát is.
Ez a történet persze nem egyedi, talán a család az a legelemibb kötelék, amit már rengeteget elemeztek és írtak meg az irodalomban. Családban növünk fel, ami jó esetben óv bennünket, rosszabb esetben pedig egy csomó olyan görcsöt és bizonytalanságot táplál belénk, amelyet több év terápiával tudunk csak megoldani. Regényünk hősének pont ezen a hosszú úton kell elindulnia úgy, hogy közben megismerjük a rokonait, szülei és nagyszülei történetét. Finy Petra nem egy tipikus XX. századi családregényt írt, bár nála is szerepelnek a történelmi események, de inkább csak széljegyzetben, helyette egy nagyon különleges nőt mutat be, aki nem bírt a társadalom által felállított keretekben élni. Hogy ez mennyire kapcsolódik a történelemhez, azt inkább meghagyom az esztétáknak, számomra ez a történet inkább az ember természetbe ágyazottságát mutatja be és azt, hogyan lehet meggyógyulni, életben maradni általa.
Lea anyja, Lili egy beteg asszony, akit csak a természet tart meg, minden élő, de különösen a madarak iránt érzett szeretete. Néha ez a kapcsolat olyan, mintha nem is a valósághoz kapcsolódna, hanem finoman bemutatja az élet misztériumát is, és eljátszik azzal a gondolattal, hogy milyen lehet, ha a világunkat szellemek is lakják. Ezt a szálat azonban párba állítja a nagyon is földhözragadt pszichológiával, hiszen a szereplők elbeszéléseiből egy másfajta kép is kirajzolódik, ami nagyon is a testi valónkhoz, a vérhez és az agyhoz
kötődik. A más- és evilági, a bebizonyíthatatlan és a tudomány megbonthatatlan egysége a történet nagy erénye.
Finy ragyogó prózába öntötte történeteit, élvezetes olvasni a sorokat, gyönyörű mondatokkal írja le mind a természetet, mind az emberi sorsokat. Különösen tetszett az, ahogy az egyes részeket az elbeszélők személyiségéhez igazította: mindegyik figuránál megjelenik egy-egy jellegzetes szó vagy kifejezés, ami a személyiségükre vagy csak egyszerűen a munkájukra utal (különösen kedvesen és hatásosan a bábjátékos esetében). Legyen a szereplőnk kedves vagy rideg, egyedi hangon szólal meg, ami pontosan jellemzi a beszélőt. A szövegből pedig az érződik, hogy a szerző ismeri és megérti az embereit, így nem csak azokat ismerjük meg, akikről szól a történet, hanem akik megismertetik velünk. Ez csak egy esetben bicsaklik meg: a nagymama esetében. Úgy érzem itt hiba került a gépezetre, mert legyen akármilyen elítélendő, amit az adott alak tett, nem éreztem indokoltnak, hogy a szerző ítéletet mondott felette, egyszerűen kilógott a regényből, nem volt szükség arra, hogy ellenséget vagy főgonoszt gyártson.
Ezzel az egy „nemtetsző” momentummal együtt is nagyszerű és hangulatos a Madárasszony. Ismét csak jó és egyúttal rémisztő felismerni, hogy a jót és rosszat is együtt kapjuk, akár a családunktól is, de csak ezt tudva, ezzel szembenézve élhetjük igazán a saját életünket. De soha nem késő meglépni a szembesítést, mert csak nyerhetünk vele. Talán a lelkünk békéjét, talán egy védelmező madarat.
Linger Lea elveszítette édesanyját, aki sosem volt igazi anya. Ez a fájdalom végigkíséri egész életét, a
férfiakkal való viszonyát. A regényben felkeresi még élő rokonait és megpróbálja megfejteni, ki is volt az a nő, akit anyjaként ismert és miért voltak olyan fontosak számára a madarak. Persze, ahogy ez lenni szokott, a keresésben családi titkokra lel, amelytől sok mindent érthetőbbé válik számára, és persze megtalálja saját magát is. Ez a történet persze nem egyedi, talán a család az a legelemibb kötelék, amit már rengeteget elemeztek és írtak meg az irodalomban. Családban növünk fel, ami jó esetben óv bennünket, rosszabb esetben pedig egy csomó olyan görcsöt és bizonytalanságot táplál belénk, amelyet több év terápiával tudunk csak megoldani. Regényünk hősének pont ezen a hosszú úton kell elindulnia úgy, hogy közben megismerjük a rokonait, szülei és nagyszülei történetét. Finy Petra nem egy tipikus XX. századi családregényt írt, bár nála is szerepelnek a történelmi események, de inkább csak széljegyzetben, helyette egy nagyon különleges nőt mutat be, aki nem bírt a társadalom által felállított keretekben élni. Hogy ez mennyire kapcsolódik a történelemhez, azt inkább meghagyom az esztétáknak, számomra ez a történet inkább az ember természetbe ágyazottságát mutatja be és azt, hogyan lehet meggyógyulni, életben maradni általa.
Lea anyja, Lili egy beteg asszony, akit csak a természet tart meg, minden élő, de különösen a madarak iránt érzett szeretete. Néha ez a kapcsolat olyan, mintha nem is a valósághoz kapcsolódna, hanem finoman bemutatja az élet misztériumát is, és eljátszik azzal a gondolattal, hogy milyen lehet, ha a világunkat szellemek is lakják. Ezt a szálat azonban párba állítja a nagyon is földhözragadt pszichológiával, hiszen a szereplők elbeszéléseiből egy másfajta kép is kirajzolódik, ami nagyon is a testi valónkhoz, a vérhez és az agyhoz
kötődik. A más- és evilági, a bebizonyíthatatlan és a tudomány megbonthatatlan egysége a történet nagy erénye. Finy ragyogó prózába öntötte történeteit, élvezetes olvasni a sorokat, gyönyörű mondatokkal írja le mind a természetet, mind az emberi sorsokat. Különösen tetszett az, ahogy az egyes részeket az elbeszélők személyiségéhez igazította: mindegyik figuránál megjelenik egy-egy jellegzetes szó vagy kifejezés, ami a személyiségükre vagy csak egyszerűen a munkájukra utal (különösen kedvesen és hatásosan a bábjátékos esetében). Legyen a szereplőnk kedves vagy rideg, egyedi hangon szólal meg, ami pontosan jellemzi a beszélőt. A szövegből pedig az érződik, hogy a szerző ismeri és megérti az embereit, így nem csak azokat ismerjük meg, akikről szól a történet, hanem akik megismertetik velünk. Ez csak egy esetben bicsaklik meg: a nagymama esetében. Úgy érzem itt hiba került a gépezetre, mert legyen akármilyen elítélendő, amit az adott alak tett, nem éreztem indokoltnak, hogy a szerző ítéletet mondott felette, egyszerűen kilógott a regényből, nem volt szükség arra, hogy ellenséget vagy főgonoszt gyártson.
Ezzel az egy „nemtetsző” momentummal együtt is nagyszerű és hangulatos a Madárasszony. Ismét csak jó és egyúttal rémisztő felismerni, hogy a jót és rosszat is együtt kapjuk, akár a családunktól is, de csak ezt tudva, ezzel szembenézve élhetjük igazán a saját életünket. De soha nem késő meglépni a szembesítést, mert csak nyerhetünk vele. Talán a lelkünk békéjét, talán egy védelmező madarat.
A képek forrása: xinkedboyx on Deviantart, olvassbele
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése