Mi milyen történetet kapunk a szüleinktől? - éppen csak elkezdtem olvasni a boszorkányos kinézetű írónő kötetét, amikor rögvest ez a kérdés merült fel bennem. Hány olyan története lehet szüleinknek, nagyszüleinknek, amelyet nem ismerünk, mégis hatással van az életünkre? Ráadásul Oksanen könyve azért is vág a húsomba, mert az én őseim is a szovjetek fennhatósága alatt élték életüket, mindennapjaikat. Az üres polcok és korrupció mellett a besúgás és a gyomrot szorító félelem ugyanúgy része volt életüknek, mint a könyv szereplőinek.
Miért nem beszélhetek arról, hogy észt vagyok? – tehette fel a kérdést a Finnországban nevelkedett Anna. A kislányt anyja úgy neveli, hogy új hazájában egyáltalán nem beszélhet ősei otthonáról, még csak nem is utalhat rá, hogy bármilyen köze van a keleti tömbhöz. Mert a szovjet lányok „olyanok”, és Annára még csak véletlenül sem lehet ez igaz. De mégis rendszeresen átjár édesanyjával a vasfüggönyön túlra, saját benyomásai összekeverednek a tiltásokkal, és nem tudja igazából, hogyan is éljen. Felnőve pedig hiába próbál kiigazodni életén, vannak olyan titkok, amivel sosem lesz tisztában.
Egyáltalán tudjuk, mi az örökségünk? – gondolkozhat el az olvasó, miközben három generáció nőinek életével ismerkedik. Nagyanya, anya és lánya történeteiben más-más traumák jelennek meg, amelyek pontosan jellemzik az adott kort. A sztálinizmus évtizedeiben a teljes elnyomás és elhallgatás, amely tovább él a Finnországba költöző anyában, aki észt származásáról, és lányában, aki bulimiájáról/anorexiájáról hallgat. És ebből a spirálból kijönni egyáltalán nem könnyű, ha egyáltalán lehetséges.
Mert vajon az ország szabadsága magával hozza a lélek szabadságát? - Oksanen olvasatában semmiképpen. Könyve gyakorlatilag egy terápiának tűnik, amivel bárki könnyen tud azonosulni. Anna ugyanis gyógyítja magát, amennyire ez lehetséges, de nagyon hosszú az út, amit egyedül bejár. Helyette sokáig kóborol saját lelkének vadonjában, előítéleteivel küzd, főleg saját magával szembeni gondolatokkal és bűnökkel. De mellette nem csak a női sorsokat, hanem egy ország színeváltozásait is megismerhetjük; azt a
hamis(?) nosztalgiát, amely visszasírja az üres polcok szagát és az egyforma ételek ízét.
És tényleg érezzük mindezt? – Tényleg. Mert Oksanen jól ír, húsba maróan, egyedien. Minden sors egyedi hangot kíván és ahogy haladunk előre az időben egyre személyesebbet is. A ’40-es évek száraz, jelentésszerű mondatai egyre hosszabbak lesznek, egyre több mindent tudunk meg belőlük, éppúgy, ahogy anyánk története is közelebb áll hozzánk, mint nagyanyánké. Anna már megszólít bennünket és egyre bátrabban meséli el életét, hiszen ő már egy szabadszájú hősnő. Az írónő a hangulatokkal is jól játszik, és ahogy haladunk a vége felé, úgy lesz egyre feszültebb a hangvétel annak ellenére, hogy ennél keményebb dolgokat is olvashattunk. A regényhez illő felépítés, mesteri kivitelben.
És mivel leszünk gazdagabbak? – Egy remek és megindító emberi történettel, igazi, hús-vér szereplőkkel és közös múltunk felidézésével. Mert hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy az az 50 év nem volt olyan régen és annak sebei nem csak a politikai rendszerünkben éreztetik magukat, hanem bennünk is. Szembe lehet és szembe is kell nézni a kommunizmus emlékeivel, fel kell dolgozni az ország lelkébe maró traumákat éppúgy, mint az egyénekét. És nekünk még nagyon sok elmaradásunk van, korábbról is, talán az egész XX. századot végig kell gondolnunk. De a Sztálin teheneihez hasonló alkotások sokat segíthetnek ebben, ha szembe merünk nézni velük. Mert ezek a mi történeteink is.
Egyáltalán tudjuk, mi az örökségünk? – gondolkozhat el az olvasó, miközben három generáció nőinek életével ismerkedik. Nagyanya, anya és lánya történeteiben más-más traumák jelennek meg, amelyek pontosan jellemzik az adott kort. A sztálinizmus évtizedeiben a teljes elnyomás és elhallgatás, amely tovább él a Finnországba költöző anyában, aki észt származásáról, és lányában, aki bulimiájáról/anorexiájáról hallgat. És ebből a spirálból kijönni egyáltalán nem könnyű, ha egyáltalán lehetséges.
Mert vajon az ország szabadsága magával hozza a lélek szabadságát? - Oksanen olvasatában semmiképpen. Könyve gyakorlatilag egy terápiának tűnik, amivel bárki könnyen tud azonosulni. Anna ugyanis gyógyítja magát, amennyire ez lehetséges, de nagyon hosszú az út, amit egyedül bejár. Helyette sokáig kóborol saját lelkének vadonjában, előítéleteivel küzd, főleg saját magával szembeni gondolatokkal és bűnökkel. De mellette nem csak a női sorsokat, hanem egy ország színeváltozásait is megismerhetjük; azt a
hamis(?) nosztalgiát, amely visszasírja az üres polcok szagát és az egyforma ételek ízét. És tényleg érezzük mindezt? – Tényleg. Mert Oksanen jól ír, húsba maróan, egyedien. Minden sors egyedi hangot kíván és ahogy haladunk előre az időben egyre személyesebbet is. A ’40-es évek száraz, jelentésszerű mondatai egyre hosszabbak lesznek, egyre több mindent tudunk meg belőlük, éppúgy, ahogy anyánk története is közelebb áll hozzánk, mint nagyanyánké. Anna már megszólít bennünket és egyre bátrabban meséli el életét, hiszen ő már egy szabadszájú hősnő. Az írónő a hangulatokkal is jól játszik, és ahogy haladunk a vége felé, úgy lesz egyre feszültebb a hangvétel annak ellenére, hogy ennél keményebb dolgokat is olvashattunk. A regényhez illő felépítés, mesteri kivitelben.
És mivel leszünk gazdagabbak? – Egy remek és megindító emberi történettel, igazi, hús-vér szereplőkkel és közös múltunk felidézésével. Mert hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy az az 50 év nem volt olyan régen és annak sebei nem csak a politikai rendszerünkben éreztetik magukat, hanem bennünk is. Szembe lehet és szembe is kell nézni a kommunizmus emlékeivel, fel kell dolgozni az ország lelkébe maró traumákat éppúgy, mint az egyénekét. És nekünk még nagyon sok elmaradásunk van, korábbról is, talán az egész XX. századot végig kell gondolnunk. De a Sztálin teheneihez hasonló alkotások sokat segíthetnek ebben, ha szembe merünk nézni velük. Mert ezek a mi történeteink is.
A képek forrása: Restless, bonaudidesign
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése