Keretbe foglalt magyar valóság - Parti Nagy Lajos: Mi történt avagy sem

Írogatunk, írogatunk, írókám, basszájkám, mert azt szabad nekünk? Mert nekünk jogunk van hozzá? Jog az van, de a kötelességgel ki foglalkozik? Az olyan zsenánt, írókám, az nem kényelmes. Meg amúgy is fikció az egész, macisajt, meg rigófing. Ez is nagyon kényelmes, főleg az olvasónak. De mi van, ha ez az egész mégsem az álom partjáról szakadt Majmók Dianna, meg a Mi történt avagy sem mégis megtörtént, ez a mi tyúkszaros kis hazánk Csüllőke-lejtővel és Tömpemizsérrel együtt itt van a sarkon túl?!

Abban például biztos vagyok, hogy futni szoktam. Többnyire esténként. És icegtem el Nyunyók mellett is. Mint ahogy konkretice ismerem Herr Kulesch-t is, meg Ricibelitisz Hubertnét a váróból, sőt a metróellenőröket is. Hogyne, hiszen minden nap mennek lefelé az aluljáróba, meg utaznak a villamoson vagy a HÉV-en, de a géntelepen is láttam már egyet-kettőt közülük. Ha persze becsületes akarnék lenni, megmondanám, hogy nem egészen így hívják őket, de nagyon hasonlóan. Például a szalontüdőt is ugyanúgy eszik.

Ja, hogy ez csak egy görbe tükör, írókám? Hát, onnan, lehet, hogy az, innen nagyon is egyenes a bürgözdi tyúkokkal egyetemben. Hogy jobb volna, ha csak éppen félálomban lennénk, mintha fejzsírba dermedt pályaudvarként működne az agyunk, nem olyan igaziból. Csak ülnénk az ágy szélén, beszélnénk a tókivókiba, mintha hallaná bárki is, és várnánk, hogy a Hősök teréről fellőjenek ezer darab fehér óvodást? Azt lehet? Hogy ez csak egy tragikus félreértés?


Tragikusnak lehet, hogy tragikus, bár nem annyira, mint kimenni az utcára. Basszájkám, ott van ám az élet! Mindennapi hőbörgéseink tere. Hogy nem tudunk figyelni egymásra, hogy megalkuszunk, csak, hogy szegény Adoniskának meglegyen a napi betevője? Persze, írókám, lehet csinálni ezt is, meg csináljuk is. Hogy ezt te szépen bemutatod? Hát persze, eszem a zúzádat, ebben nagyon jó vagy, meg a taxidermiában. Hogy minden olyan félelmetesen testi. Itt egy kis tollmaradék, ott egy gyakorló bulimiás, de még egy kis angyalka is kirepül az ablakon a Szamuely Tibor Nevelőotthonból.

Csak nem tetszik gondolni, hogy nekem ez öröm? Hogy az örömtől vinnyogok sírva a röhögéstől? Ez csak a kötelesség, mert ismételten mondom, nincsen semmi kötelesség nélkül. Itt van például maga az aranyos kis szakállkájával, és szembesít bennünk önnön kisszerűségünkkel. Néha nagyon is húsbavágó ez a kép, mert néha egyszerűen muszáj lecsapni a Cupit, ha ocsmány, uszító beszédet hallunk a 4-6-oson, máskor meg fölhorgad ugyan bennünk a méltóság, mégis hallgatunk. Ilyen is, olyan is, mint egy egyenesen fölmeredő strucctoll Apollónia Heizman kalapján.

Ráadásul neked az irónia nem elég, csúcsirónia kell, mint a csúcskísérlet, csak azt nem értem, néha miért remegek a feszültségtől. Hogy a szarkazmus néha félelmetes? A hidegen sajtolt veríték csúszik végig a hátamon, mert ma ilyen Magyarországon élni. Hogy nem tudod, rajtad basznak, te baszol vagy téged basznak. És ezt még meg is mutatod, párba állítod ezeket a te kis meséidet, álmaidat, hogy megmutasd, itt nincs biztonság, csak a temetői sminkes kezei között. Vagy még ott sem, mert a valóság oda is betör, mint a két, V-betűt formázó kémény.

Csak ne tetszenék olyan veszettül zseniálisnak lenni, ezt csak így megjegyzem. Kell így játszani a nyelvvel, hogy az ember, szerencsétlen, nem tudja kivonni magát a hatása alól. Most még kérhet is elnézést az olvasóktól, írókám, hogy ilyennel rongáljuk vizuálisan a kultúrájukat. Mert hogy persze a maga hibája az egész. Nem, dehogy a társadalomé, mert mi is az, hogy társadalom? Aztat mi nem tudjuk, itt nekünk ez a nagy egyénieskedés speciel. De amíg te ezeket megosztod velünk, legalább a lelkiismeretünk vagy. Habos fehér szárnyakkal, ősz hajjal és apró szakállkával repkedsz a Trabantuai-öböl felett.
 

A kép forrása: origo