Lassan eltelt egy hónap, itt az ideje, hogy összeszedjem a gondolataimat életem első és talán nem utolsó esküvői fotózásáról. Sok tekintetben meglepett a hétvége, nem gondoltam, hogy ennyi munkával fog járni a dolog. Önmagában az utazás is hosszú volt, és utána gyakorlatilag két napot végig talpon voltam. Bele sem merek gondolni, hogy ezt menyasszonyként hogyan viseltem volna. Itt köszönöm meg ismét a lehetőséget barátnőmnek, Évinek és férjének, Iginek, és azt, hogy egy nulla tapasztalattal rendelkező amatőr fotósban megbíztak annyira, hogy a kezében adták „életük legszebb napjának” fotografálását! De akkor a részletek: remélem, hogy a tapasztalataim talán kicsit érdekesek és tanulságosak lesznek másoknak is.
Először is mindenki kösse fel a gatyáját, aki amatőrként erre vállalkozik: baromi melós, fizikailag és mentálisan is strapás dologról van szó. Azt hiszem, nem is tudtam volna kellőképpen felkészülni, mert amíg nem csináltam, el sem tudtam képzelni, hogy ilyen érzés ennyit fotózni. Önmagában nem csak a mászkálás volt sok, helyszínről helyszínre menni, ácsorogni, beállítani, hanem az, hogy fejben mindig legyen elég kreatív az ember, újabb és újabb dolgokat ki tudjon próbálni, ki tudjon találni. Volt, hogy éreztem is a fáradtságot, és hogy nem is tudtam mindig annyira a topon lenni.
Másodszor nyilván az is nagyon fontos, hogy ismerd a technikát és tudd, hogy mikor, mire érdemes figyelni. Tisztában kell lenned a környezettel, a napfénnyel, hogy mikor, mennyire van világos/fényes a fotózás helyszínén, mik a jó irányok, szögek. Na, ez az, amit nagyon kell még gyakorolnom. Nem mindig sikerült ugyanis a jó beállítást megtalálni: nem lett elég homályos a háttér (rossz volt a rekeszbeállítás), foltos lett az arc (mert fák alatt álltunk, a fény és a levelek játéka bezavart) vagy csak egyszerűen túl fényes lett a kép. Sok mindent lehet korrigálni a számítógépen, de nem lesz tökéletes. Persze, ha van állvány, derítővászon és egyéb okosságok, akkor sok mindent ki lehetett volna javítani, de ez az amatőrség hátránya.
Az volt a szerencsém, hogy Évi és Igi tényleg nagyon lazán álltak hozzá mindenhez. Azt mondták, hogy nyugodtan kísérletezzek rajtuk, próbálkozzam, hogy jó valami. Az volt az elképzelésük, hogy lazább képeket csináljak, amolyan elkapott pillanatokat, mivel műtermi képeik amúgy is készültek. Ez nekem is tetszett, mert én is ilyen pillanatokat szerettem volna megörökíteni. Azt hiszem, ez részben, de sikerült is – különösen az esküvőt megelőző, ún. „jegyesfotózás” képeivel. Ott még a srácok is pihentebbek voltak – azt hiszem több hónapi szervezés és készülődés valamikor kijön az emberen. Ha történetesen pont akkor, amikor a „hivatalos” fotózás van, akkor ezzel kell dolgozni.
De nagyon élveztem a kihívást. Előzetesen kaptam pár tanácsot is a fotós órán, így legalább volt némi közöm ahhoz, hogy mi és hogyan is fog történni, mire érdemes odafigyelni. Persze, az élet könnyedén felülírta ezeket a számításokat: nem tudtam felkészülni a mobiltelefonnal fotózó és elém álló nénikre; hogy felbukkan egy másik fotós, kétszer akkor géppel, ami könnyen elvonja a figyelmet rólam (a csoportképek egy részén így nem is néz mindenki rám); hogy nem tudok onnan fotózni, ahonnan terveztem. Szerencsére ezeken a nehézségeken túl lehetett lépni.
A legfontosabbnak mégis két dolgot éreztem: egyrészt, hogy muszáj, hogy érdekeljen a fotóalanyod, máskülönben nem tudsz jó képeket készíteni róla, másrészt hogy kreatívnak kell lenni, keresni kell az új nézőpontokat. Az első állítással talán nem kell vitatkozni, mert ez kicsit olyan, mint A kis hercegben: ha nem is meg kell szelídíteni a fotóalanyt, de kötődni kell hozzá, még ha csak arra a pár órára – mert akkor keresed, hogy a legjobb képeket csinálhasd róla/róluk. A második esetén pedig néha nem baj, ha technikailag nem a legtökéletesebb fotókat készíti az ember, ha vissza tudja adni vele a hely, az esemény hangulatát. Így voltam a lagzin készített képekkel: sötétebbek és kicsit homályosabbak, de számomra a fények és a mozgás érdekesebbnek tűnt.
Ennyit hát röviden; talán így másnak is érdekes volt ez a történet. A képeket természetesen az alanyok engedélyével teszem közzé, egy kis referenciául. Mert ki tudja, lehet, hogy még máskor is fogok esküvőt fotózni…
A kedvenc képeim elé még egy, amin éppen a hóhért akasztják...
Másodszor nyilván az is nagyon fontos, hogy ismerd a technikát és tudd, hogy mikor, mire érdemes figyelni. Tisztában kell lenned a környezettel, a napfénnyel, hogy mikor, mennyire van világos/fényes a fotózás helyszínén, mik a jó irányok, szögek. Na, ez az, amit nagyon kell még gyakorolnom. Nem mindig sikerült ugyanis a jó beállítást megtalálni: nem lett elég homályos a háttér (rossz volt a rekeszbeállítás), foltos lett az arc (mert fák alatt álltunk, a fény és a levelek játéka bezavart) vagy csak egyszerűen túl fényes lett a kép. Sok mindent lehet korrigálni a számítógépen, de nem lesz tökéletes. Persze, ha van állvány, derítővászon és egyéb okosságok, akkor sok mindent ki lehetett volna javítani, de ez az amatőrség hátránya.
De nagyon élveztem a kihívást. Előzetesen kaptam pár tanácsot is a fotós órán, így legalább volt némi közöm ahhoz, hogy mi és hogyan is fog történni, mire érdemes odafigyelni. Persze, az élet könnyedén felülírta ezeket a számításokat: nem tudtam felkészülni a mobiltelefonnal fotózó és elém álló nénikre; hogy felbukkan egy másik fotós, kétszer akkor géppel, ami könnyen elvonja a figyelmet rólam (a csoportképek egy részén így nem is néz mindenki rám); hogy nem tudok onnan fotózni, ahonnan terveztem. Szerencsére ezeken a nehézségeken túl lehetett lépni.
Ennyit hát röviden; talán így másnak is érdekes volt ez a történet. A képeket természetesen az alanyok engedélyével teszem közzé, egy kis referenciául. Mert ki tudja, lehet, hogy még máskor is fogok esküvőt fotózni…
A kedvenc képeim elé még egy, amin éppen a hóhért akasztják...
A kedvenc képeim (nem mind szerkesztett):
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése