Hívószavak: március 15., balett, fotózás

Mostanában a könyvek helyét kicsit átvette a fotózás, ugyanis a heti három óra és a házi feladatok elkészítése elég sok időmet elveszi. Ráadásul tényleg azt érzem, hogy tanulok is ezzel, mert kicsit könnyebben kezelem manuálisan a gépek, jobban odafigyelek a beállításokra és észreveszem, néha már kompozíciókban gondolkodom, nem csak elsütöm a gépet, hogy „csak lesz belőle valami”. Az elmúlt héten két alkalommal is kipróbálhattam magam, a másodikkal ráadásul egy régi álmom teljesült.

A múlt heti házi feladatunk az volt, hogy örökítsük meg március 15-e hangulatait. Ezzel csak annyi volt a bökkenő, hogy nem szoktam semmilyen ünnepségre járni, március 15-ére pedig különösen nem. De próbáltam kitalálni, hogy mit örökítenék meg, ami nem túl hivatalos, de mégis csak utal arra, hogy milyen ünnep is van. Végül próbáltam embereket fotózni, ami különösen nehéz nekem, mert mindig attól tartok, majd kérdőre vonnak, miért fotózgatom őket. Így hát a komfortzónámból is ki kellett lépnem jelentősen, ráadásul elmentem koszorúzásra, és más hivatalos rendezvényre is.

Két dolog lepett meg valamelyest: először, hogy a nem hivatalos önkormányzati eseményre milyen kevesen mentek el, másodjára pedig az, hogy az egésznek inkább egy mulatságos dzsembori-fílingje volt, semmint megemlékezés-jellege. A másodikat jórészt az okozhatta, hogy a Toros Pálinkafesztivált is akkor tartották, a magyar ember meg szeret enni, inni és mulatni. Másrészt rengeteg gyerek volt, így a rossz idő ellenére is vidám hangulat uralkodott a Kárász utcán. A hideg végül még a hivatalos esemény előtt hazaűzött, de ennyi nekem elég is volt. 

Egy csoporttárs ragyogó zászlós képe után szabadon

Tánc kokárdában

Kicsi huszárok

A második élményem ismét a színházhoz kötődik: két fronton is lehetőségem volt arra (mint Ekulturás és mint tanfolyam-látogató), hogy eljussak a Szegedi Kortárs Balett új bemutatójára. A délelőtti fotós főpróba ráadásul sajtótájékoztatóval volt egybekötve, így hallhattam Juronics Tamást is karnyújtásnyira (amúgy meg pár centivel a föld fölött) nyilatkozni és végül kétszer is megnézhettem az előadást. A teljes cikket az Ekulturán olvashatjátok, itt csak egy kis részletet közlök belőle:

„Két merőben eltérő stílusú, koreográfiájú és hangulatú előadást láthatnak azok, akik idén tavasszal a Szegedi Kortárs Balett legfrissebb bemutatóját választják. Amennyi idő elválasztja a zeneszerzők, Richard Strauss és Tom Parkinson munkáját, legalább annyira különbözik egymástól a Baby Boy és a József-legenda is. Míg az előbbinek merész és lenyűgöző koreográfiájában van az ereje, addig az utóbbi a hagyományokra épít. De ez a különbség csak a tánchoz való viszonyulásban, a tánc felhasználásában érhető tetten, semmint az előadások színvonalában.”  

 
Azért is ezt az idézetet választottam, mert valóban két markánsan elkülönülő részt láthatnak, akik ellátogatnak az előadásra és ez a fotózásban is nehézséget okozott. A Baby Boy-ban minden vörös volt: a padló, az oldalfalak és a fények is. Kézből fotózni elég nehéz volt a hosszú záridő miatt, bár végül nem a bemozdulással, hanem megint a zajossággal volt több gondom. Itt inkább a tánc erőszakosságát, darabosságát és a különleges mozdulatokat lehetett megfogni.
 

Erőteljes mozgások

Csodás, kifejező képek a koreográfiában

A József-legenda estén volt történet, így egyrészt azt is el lehetett mesélni képekben, másrészt sokkal világosabb és változatosabb fényekkel dolgozó előadás volt. Itt igyekeztem megfogni a fő mondanivalót, a hatalom és Isten emberének összecsapását, az uralkodók statikusságát és mindenütt jelenlévőségét, valamint a koreográfia sok szereplő miatti összetettségét. Hátha ez le is jön a képekből.
 

A hatalom aktusai

A tömegek bevonódása

A bukás és egyúttal felmagasztosulás

A darabot pedig mindenképpen nézzétek meg, mert nagyon megéri – szokás szerint!