Bajban van az egyszeri kritikus, amikor YKX legújabb kalandjairól kell írnia. Nem írhatja le immáron harmadjára, hogy mennyire jó humora van, mennyire megidézi a régimódi kalandfilmeket, hogy ismét milyen jó kis cliffhangerrel záródott a történet és hogy mennyire várja az újabb folytatást. Mert ez mind igaz, változatlanul, remélhetőleg örökké – mármint abban az értelemben, hogy Pilcz Roland nem veszíti el a képességeit, de abban az értelemben nem, hogy soha nem érünk a történet végére. De mit adtak nekünk a rómaiak…?!
Ezúttal egy tipikus töltőepizódot olvasunk, ami pont olyan, mint a filmek középső harmada: a nyitó képsorok dinamikája már megkopott, zajlik az átvezetés a zárás nagy katarzisa, de legalábbis tűzijátéka felé. Hőseink éppen megszöktek dzsungelbéli börtönükből és haladnak a szabadság felé. Alakul a csoport, mindenki megkapja a maga pillanatát. De a háttérben ott a rejtély, aminek megoldása továbbra is ködben úszik. És egyre kíváncsibb vagyok, mi történt a múltban.
Ha nem is haladunk sokat a történetben, legalább a kalandokban lesz részünk. Mint a régi mesékben: a rettenthetetlen hősök tűzön, vízen, levegőben haladnak végzetük felé. Csak Pilcz kedvesen és csak egy icipicit, de kigúnyolja ezeket a figurákat: itt senki sem igazi keményfiú, mindenkiben van egy kis ügyetlen amatőrség, amitől a hitelesség romlik (vö. felbérelhető, hozzáértő zsoldosok), de szerethetővé válnak ezek a figurák.
Kayben pedig elkezdjük meglátni azt a karaktert, akivé később válik: kérgesedik, sérül, kicsit bizalmatlanabbá válik. És ahogy az előző részben, itt is megkapjuk azt, ami kifordítja a zsánert: a belső monológokat. Pilcz hangot ad a kalandornak, megmutatja belső sirámait, bizonytalanságait, kétségeit, ami előnyére válik. Különösen annak az olvasónak, aki szereti a stílusát.
Ezt a sebezhetőséget tükrözik sok helyen a rajzok is, bár túlzott komolysággal azért nem lehet vádolni. Rengeteg a jópofa vizuális geg, amit nagyon élveztem, különösen a dzsungelbéli harcjelenetnél – ez utóbbi kifejezetten megidézte a régi szörnyfilmeket, csak fejlettebb „trükktechnikával”. Nagyon szeretem a sorozat színeit, csak azokat nézve képes vagyok elmélázni az oldalak felett.
Az átvezető jelleg miatt egy icipicit gyengébb tehát ez a rész, de ezzel együtt is kellemes. Nagyon élveztem a szerzői utószót és a régi postarovatok megidézését; remélem, a következő epizódban tényleg lesznek olvasói kérdések. A vendéggalériában pedig ismét jó kis grafikák vártak: ezúttal Tuli Krisztián és Szebeni Péter hangulatai kapták talán el legjobban az YKX-életérzést. Aki szerette, az ezután is szeretni fogja ezt a mesét, és csak azon sajnálkozik, hogy ritkán kapja meg az adagját belőle.
Kayben pedig elkezdjük meglátni azt a karaktert, akivé később válik: kérgesedik, sérül, kicsit bizalmatlanabbá válik. És ahogy az előző részben, itt is megkapjuk azt, ami kifordítja a zsánert: a belső monológokat. Pilcz hangot ad a kalandornak, megmutatja belső sirámait, bizonytalanságait, kétségeit, ami előnyére válik. Különösen annak az olvasónak, aki szereti a stílusát.
Ezt a sebezhetőséget tükrözik sok helyen a rajzok is, bár túlzott komolysággal azért nem lehet vádolni. Rengeteg a jópofa vizuális geg, amit nagyon élveztem, különösen a dzsungelbéli harcjelenetnél – ez utóbbi kifejezetten megidézte a régi szörnyfilmeket, csak fejlettebb „trükktechnikával”. Nagyon szeretem a sorozat színeit, csak azokat nézve képes vagyok elmélázni az oldalak felett.
Az átvezető jelleg miatt egy icipicit gyengébb tehát ez a rész, de ezzel együtt is kellemes. Nagyon élveztem a szerzői utószót és a régi postarovatok megidézését; remélem, a következő epizódban tényleg lesznek olvasói kérdések. A vendéggalériában pedig ismét jó kis grafikák vártak: ezúttal Tuli Krisztián és Szebeni Péter hangulatai kapták talán el legjobban az YKX-életérzést. Aki szerette, az ezután is szeretni fogja ezt a mesét, és csak azon sajnálkozik, hogy ritkán kapja meg az adagját belőle.
A kötetet köszönöm Pilcz Rolandnak! Képek a sorozat facebook-oldaláról.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése