Útinapló egy kihalófélben lévő szárnyvonalról - Békéscsaba-Újszeged

Tavaly megnéztük az újszegedi vasútállomás düledező romjait, majd hallottuk a híreket a lebontásról, és arról is, hogy megszüntetik a szárnyvonalat. Jelenleg ugyanis 1-1 vonat jár erre minden nap: egy érkezik Békéscsabáról, egy pedig távozik Újszegedről - ráadásul ez ugyanaz a szerelvény, tehát ténylegesen csak egy vonat közlekedik. Ezért úgy döntöttünk, hogy ezúttal az utazás kedvéért utazunk és megnézzük ezt a sosem látott utat. A fotózással az volt a célom, hogy megörökítsem az utazás élményét és egy kicsit a délkeleti határvég pillanatait is, amennyit egy utazó láthat a vonatablakon keresztül.

Orosházáról indultunk, onnan mentünk Békéscsabára, majd Újszegedre. A járat állomásai pedig álljanak itt az örökkévalóság kedvéért: Békéscsaba – Kétegyháza – Bánkút – Medgyesegyháza – Magyarbánhegyes – Mezőkovácsháza felső – Mezőkovácsháza – Végegyháza – Végegyháza alsó – Belsőkamaráspuszta – Mezőhegyes – Csanádpalota – Nagylaki Kendergyár – Nagylak – Magyarcsanád – Apátfalva – Makó – Kiszombor megálló – Kiszombor – Deszk – Szőreg – Újszeged

Hűvös reggel Orosházán. Még fent volt a Hold, mi pedig kerestük a napos helyeket, hogy átmelegítsük magunkat.

Békéscsaba, ahol a vasútállomás képét uralja a nemzeti dohánybolt. A Páduai Szent Antal templomban belefutottunk egy keresztelőbe, amit az örökké videózó nagyszülők kísértek. A déli nap sugara pedig éles árnyékokat vetett az induló vonatra. Végezetül pedig egy rakott galamb a Gyulai Hús mintaüzlete előtt/felett.

Csúcskísérlet – Dűne

Már a Dűne-minisorozat kapcsán emlegettem a megfilmesíthetetlenséget, de mit is jelent pontosan a regény komplexitása? Egyrészt az elvont, filozofikus témákat, mint a hatalom célja és eszközei, a vallás és a messianizmus, valamint hogy mitől is lesz valaki megváltó, amiket Frank Herbert a cselekmény alapjaivá tett, melyeket a szereplők próbálnak cselekedeteikkel és gondolataikkal kifejteni. Másrészt magát az irodalmi megvalósítást: a rengeteg expozíciót, amelyek főként a párbeszédekből és a szereplők belső monológjaikból állnak össze; a karakterek sokszor nem is cselekednek, hanem inkább elmélkednek arról, mi is lenne a legcélszerűbb cselekedet az adott szituációban és mi is a többi figura tetteinek rejtett motorja. Harmadrészt maga a világépítés is bonyolult: bár sok részlet ismerős lehet a történelmi tanulmányokból, a feudális világrendből, de annak egyedisége, a hárompólusú világrend, a többi tényező, és így a tágabb társadalmi-gazdasági rendszer ismerete elengedhetetlen a konfliktusok mély megértéséhez. A film pedig vizuális médium, ahol a túl sok párbeszéd és a túl sok ismertető megterheli az alkotást, lassítja; viszont sokszor nehéz képi eszközökkel átfordítani ezeket az összetett kérdéseket – az eddigi feldolgozások nem is igazán próbálkoztak vele.

Denis Villeneuve viszont ezen az úton indult el, és sok mindent el lehet mondani a Dűnéről, de a látványa valóban igen pazar. És most nem csak arra gondolok, ami manapság már alapelvárás a nagy költségvetésű filmeknél, azaz hogy a trükkök jól működnek, a látványvilág egységes és részletesen kidolgozott, a speciális effektusok koherens részei a világnak (legegyszerűbb példája ennek a pajzs, az 1984-es Lynch-mozi egyik leggyengébb látványeleme). Hanem arra is, hogy mer támaszkodni az operatőrére, és amit lehet, képekkel mond el: a mentátok gépjellegű működését egy kifordított szemmel; a Hang erejét; a fűszer mindenütt jelenlévőségét a csillogással; a jövőbelátás megbízhatatlanságát azzal, hogy megmutatja az eltéréseket (érdemes Jamis szerepeltetését figyelni); a sardaukarok kegyetlenségét a nyelvvel és egy rövid rohammal. De nem csak az átfordításokat érdemes nézni, hanem a teljes világépítést a jelmezektől kezdve a díszleteken át a helyszínválasztásig. Egyáltalán nem rágja a néző szájába a tudnivalókat, felnőttként kezeli a nézőket és koncentrációt vár el tőlük, emiatt nem lehet egyszerű követnie annak, aki nem ismeri már eleve a Dűne világát. A 2021-es film aprólékosan felépített és végiggondolt világa könnyedén berántja a nézőjét és felfedezésre készteti, hogy jobban megértse az elé táruló ismeretlen univerzumot.

Egy meglepetések nélküli, de látványos univerzum – Dűne-minisorozat

A Dűne-tartalmak nagy sodrában kevés szó esik a Sci Fi Channel sorozatáról, pedig a 2000-ben született alkotás egy elég jó folytatást is kitermelt magából. Mielőtt csatlakoznék a Denis Villeneuve filmet elemző sokadik bloggerhez, leporoltam egy régi, soha meg nem jelent cikkemet, amit még 2015-ben írtam (a történeti kontextus kedvéért), erről a részben elfeledett, de figyelemre nem érdemtelen szériáról.

A könyvadaptációk esetén mindig rengeteg kérdés merül fel, és általában főleg azzal kapcsolatosan, mennyire lesz hű az alapanyaghoz, mennyire sikerül azt megjeleníteni, amit a korábbi olvasók és rajongók elvárnak – mint tudjuk, több ezer vagy esetleg millió ember vágyának könnyű megfelelni. A sci-fi rajongók pedig még külön finnyásak e téren, rengeteg regényre mondják azt, hogy az bizony megfilmesíthetetlen, de az szinte biztos, hogy a kész mű nem felel meg a kiindulópont kvalitásainak. Az Alapítvány-trilógia, a Hyperion, az Átjáró, de a most tárgyalt Dűne is gyakran megkapja ezt a címkét, és joggal. Szerteágazó története, sajátos filozófiája és a mű gerincét alkotó rengeteg monológ feladhatja a leckét minden valamirevaló rendezőnek.

Frank Herbert monumentális alkotásából eddig két és fél adaptáció készült. David Lynch 1984-es vízióját a magam részéről gyűlölöm, holott vannak erényei: elsősorban a szereplőgárdája (és bár régen kedveltem azt a megoldást, ahogyan a monológokat a történetbe ágyazta, ma már ez a nagy nevetségem egyik forrása), de említhetném a kosztümök és díszletek nagyszerűségét is. Ugyanakkor ezek az elemek sem tudták azt elfedni, hogy a forgatókönyv a történetet bántóan leegyszerűsítette (és helyenként teljesen félreértette/értelmezte), szinte egy olvasónapló szintjére, és képtelen volt annak komplexitását átadni. A fél „adaptáció” pedig a chile-i kult-rendező, Alejandro Jodorowsky sajátos vízióját mutatja be és egy soha el nem készült film terveit, rettentő inspiráló módon. Hogy ne lehetne lelkesedni azért az ötletért, hogy Salvador Dali játssza IV. Shaddam császárt?!

Ismerkedés a világ filmgyártásával - Isoken

Ahogy látom az interneten, az amerikaiak szeretik (vagy nem szeretik, csak néha szokták) magukat korholni azért, mert nem néznek nem angol nyelvű filmeket, lévén sokszor feliratosak és nincsenek hozzászokva. Ez elég jogos kritikának tűnik, hiszen az egyik legnagyobb, ráadásul meglehetősen komfortos és nézőbarát filmipar az övék, nem feltétlenül kell megerőltetni magukat, akkor is találnak nekik tetsző filmeket. Ugyanakkor azon kaptam magam, hogy a kritika rám is érvényes lehet: én ugyan nézek feliratos filmeket, hiszen szinte minden angol nyelvű filmet így nézek meg, de ez nem azt jelenti, hogy sok alkotást nézek nem angolszász nyelvterületről. A frissen kezdett 1001 film-projektemben is csak egy külföldi film szerepel, de az Utazás a Holdba némafilm. Szóval van mit behozni.

Ebben pedig segítségünkre lehetnek a streamingoldalak: mivel ezek az egész világnak szólnak, az egész világból származó filmeket megtalálunk rajta – ha akarunk. Az algoritmusok ugyanis nem kedveznek ennek: preferenciáink, korábbi megtekintéseink alapján ugyanis megeshet, hogy nem látunk egy nem angolszász filmet sem. Habár A nagy pénzrablás (La casa de papel, 2017-2021) vagy a Lupin (Lupin, 2021) sikere azt mutatja, van érdeklődés, a sorozatok iránt legalábbis mindenképpen, számomra mégis kérdéses, hogy a filmes közegben kevésbé ismert országok filmjei eljutnak-e a széles közönséghez. Az első indiai filmemet tavaly néztem meg a Netflixen és bár azóta megismerkedtem mással is, nem bombáz az algoritmus újabb mozikkal. Ugyanakkor megpróbálok figyelmesebb lenni: az elmúlt két évben néztem svájci vagy holland filmet, lengyel sorozatot egyaránt. És idén megtaláltak a nigériai filmek is.

Változatok – West Side Story színpadon és filmen

A West Side Storyt könnyű lenne elkönyvelni az egyszerű “Shakespeare tinédzsereknek”-olvasat szerint, hiszen Rómeó és Júlia történetét látjuk megelevenedni New York-i kulisszák között, a régi, veretes szöveg helyett modern szlenggel és hasonlóan izgalmasan modern zenével. Stephen Sondheim és Arthur Laurents szövegei azonban ennél sokkal gazdagabb értelmezést tesznek lehetővé, ami különösen feltűnő lett a Szegedi Szabadtéri Játékok bemutatóján. Alföldi Róbert rendezése azonban korántsem hiba nélküli, így kíváncsi lettem, hogy a régi film hogyan működik egy összehasonlításban.

West Side Story a színházban (2021)

A Szegedi Dóm előtti nagyszabású színpad szinte kiált a látványos előadásokért; talán ezért sem véletlen, hogy legtöbbször musicalek, operák, operettek találják meg helyüket az ideiglenes deszkákon. Ezen a forró, augusztusi estén azonban azt éreztem, hogy minden látványossága ellenére a West Side Story nem találja a helyét. Az egyszerű, könnyen mozdítható, mégis ötletes díszletek ellenére a színpad üres maradt, a szürke falak és a folyamatosan becsukódó ajtók tengerében a főhősök inkább csak botladoztak. Az erőteljes koreográfiák is elvesztek a térben; egy pillanatig sem éreztem, hogy elkapott volna a lendület, helyette az első felvonás közepette az unalommal harcoltam. Pedig Leonard Bernstein zenéje harcolt értem, a rendezés azonban nem: az előadás végéig sem találta meg az egyensúlyt az intim, személyes tragédia és a nagyívű társadalmi kérdések között, amelyek áthatják az eredeti darabot.

Alföldit mindig is foglalkoztatta a „menni vagy maradni”-kérdésköre, ami több, korábbi rendezésében is feltűnt (a Hegedűs a háztetőn 2018-as szabadtéri előadásában legalábbis mindenképpen). Az „America” ennek kvintesszenciája, ahogyan a Puerto Rico-i lányok az óhaza korlátairól és a lehetőségek új hazájának előnyeiről énekelnek. Ennek párjaként a „Gee, Officer Krupke” feltárja a bevándorló lét és az intézményrendszer árnyoldalait, ahogyan az magára hagyja az abba bekerülő fiatalokat – ezt a jelentésréteget külön aláhúzza a hatalmi figurák viselkedése az egész előadás során. Mindkét dalt erőteljes szimbólumok keretezik; Alföldi az amerikai lobogó beemelésével karikírozza az USÁ-t, egyúttal ellenpontot képez az esetlegesen megjelenő naiv optimizmusnak.

Egy sima, egy fordított – Airport, Airplane!

Kérdés, hogy lehet-e egy paródiát úgy élvezni, ha nem láttad azt a filmet, amit célba vesz. Nekem az a tapasztalatom, hogy igen, különösen, ha jó az alkotás és nem szigorúan csak egy film főbb fordulatait veszi alapul, hanem például egy zsáner egészét, annak kliséit értelmezi újra. Persze, az adott film ismerete sokat hozzá tud adni a paródia élvezetéhez; a Nagy durranás második részét (Nagy durranás 2. - A második pukk; Hot Shots! Part Deux, 1993) nagyon szerettem, de miután megnéztem a Rambo 2-t (Rambo: First Blood Part II, 1985), meredeken ívelt fel a szórakozási faktor. De néha ennek az ellenkezője is igaz lehet: a Nagy durranást (Hot Shots!, 1991) először talán a német tévén láttam („Pro7 – gute Unterhaltung”), de az apró kis képi poénok miatt korlátozott nyelvtudással is élveztem. Az Airplane! (1980) esetében az a helyzet állt fent, hogy nem csak, hogy sem a konkrét alapul szolgáló alkotást, a Zero Hour!-t (1957), sem egy Airport-filmet, vagy más 1970-es évekbeli katasztrófafilmet sem láttam, egészen mostanáig, ennek ellenére nagyon jól működött a film. De nézzük, változik-e valami, ha legalább egy régi mozit megnézek.

Airport (1970)  

Azzal a feltevéssel indultam neki ennek a filmnek, hogy a paródia ismerete miatt főleg nevetni fogok, ami előfordult már korábban, hasonló esetben. És bár igaz, hogy a film megoldása egyes helyeken párhuzamra és némi nevetésre késztettek (legfőképpen túlzott komolysága miatt), nem esett nehezemre értékelni ezt a mozit.

Ami a leginkább szokatlan eleme az Airportnak, az a lassúsága. Közel 50 perc után jutunk fel egyáltalán a repülőre, de a felszállásra és a tényleges konfliktusra még várni kell. Ezt a rengeteg időt a film arra használja, amire általában kellene az ilyen típusú alkotásokban: karakterépítésre. Nem csak megismerjük azt a közel fél tucat figurát, akinek komolyabb szerepe van az események alakításában, de rengeteg mellékszereplőt is, valamint felvázolja viszonyaikat, személyes és szakmai kapcsolataikat. Tudomást szerzünk nem csak házasságtörésről és nem kívánt terhességről, egy másik házasság problémáiról, de a repülőtér működtetésének gondjairól, a repülőtér vezetőinek szakmai és személyes konfliktusairól, de a külső tényezőkről is, az időjárásról és a tervezett merényletről és annak okairól is. Soknak hat ez a rengeteg szál, de a forgatókönyv parádés: minden szereplő megkapja a szükséges teret és időt, sem többet, sem kevesebbet. Lehet, a nagy sztárokat, így Burt Lancestert, Dean Martint vagy George Kennedy-t többet látjuk a vásznon, de ez indokolt is. A csendesebb jelenetek éppúgy hozzátettek a későbbi cselekményhez, a konfliktusokhoz, mint a látványosabb pillanatok. Érdekes támogatást nyújtott mindehhez a fényképezés és a vágás: a telefonbeszélgetéseken beékelt, apró képeken láttuk a beszélgetőtársat és gyakran a visszaemlékezéseket is – ez utóbbi kifejezetten komikus elemnek hatott mai szemmel.

Egy remake létjogosultsága – A hét mesterlövész

A remake önmagában jó dolog, legalábbis szerintem. Ha tágabb értelemben nézzük, már évezredek óta meséljük el újra és újra ugyanazokat a történeteket, meséket, mítoszokat, legendákat, más-más értelmezéssel feltöltve. A film pedig nem mentes ugyanezen törekvésektől, hiszen ahogy az irodalomban, úgy a filmművészetben is időről időre előkerültek ismert történetek, karakterek. Gondoljunk csak King Kongra vagy Drakulára vagy éppen A dologra (The Thing, 1982), amik esetében, ha nem is mindig ismételték meg a legelső alkotásokat, de táplálkoztak belőlük, hol jobb, hol rosszabb megoldásokkal. Ez a fajta újrahasznosítás az utóbbi pár évtizedben érezhetően telítődött negatív érzelmekkel: a régi filmklasszikusok újrafeldolgozását nem csak a filmrajongók hangos (remélhetőleg) kisebbségének folyamatos és sokszor előzetes acsarkodása kísérte, de, sajnos, negatív visszhangok is. Sokszor azt érezték a nézők, köztük én is, hogy az új iterációk nem akarnak semmit hozzátenni az eredetihez, vagy nem akarják új jelentéssel, értelmezéssel feltölteni a kereteket, helyette inkább csak fejőstehénként tekintenek a korábbi sikerekre, és a stúdiók jó kapitalistaként minimalizálni akarták a kockázatot. Az emlékmás (Total Recall, 2012), a Holtpont (Point Break, 2015), a Szellemirtók (Ghostbusters, 2016) vagy éppen A múmia (The Mummy, 2017) legfrissebb feldolgozásai tökéletesen alátámasztják a fentieket, és A hét mesterlövész (The Magnificent Seven, 2016) esetében sem sokat tudok mentségként felhozni.

Pedig az eredeti A hét mesterlövész (The Magnificent Seven, 1960) is érdekes eset, hiszen önmagában egyfajta feldolgozás, egyúttal a történetek és a művészet határnélküliségét mutatja be. A film ugyanis Kuroszava Akira A hét szamurájának (Shichinin no samurai, 1954) átirata, aminek pikantériáját az adja, hogy a rendező maga az amerikai westernekből táplálkozva alkotta meg szamurájfilmjeit. Részben átvette a zsáner formanyelvét és ezek mentén újította meg a japán történelemről és annak kulisszáiról való gondolkodást és azok ábrázolását. A hét szamuráj egy remek mozi, és a maga idejében, majd ha az 1001 film hosszú műsoridejű alkotásaihoz jutok, biztos újra fogom nézni. Yul Brynner, az amerikai mozi egyik sztárja, nem véletlenül pártolta a japán mozi újraforgatását: témája és problémafelvetései tökéletesen illettek a western új tematikájához (amiről kis részben, bár remélem, nagyjából pontosan írtam a Vad banda kapcsán), de pont annyira fogalmazták át, ami beleillett Hollywood keretei közé.

Szerelmes szellem - Ghost

 A cikk eredetileg az SFmagon jelent meg. Ez most egy kakukktojás lesz, mert a Ghost nem szerepel az 1001 filmes könyvben, de ismét csak meleg volt és a rendező Jerry Zuckert most említettem a múlt héten :)

Időnként megéri régi filmekről olvasni, néha érdekes dolgok derülnek ki. Például, ha megnézzük az 1990-es év box office adatait világviszonylatban (de akár csak az amerikai piacon is), akkor az első három helyen meglepő filmeket találunk – legalábbis mai szemmel mindenképpen. Mindhárom eredeti forgatókönyvből dolgozott, nem adaptáció vagy folytatás; mindhárom a mai napig nagy népszerűségnek örvend (egyikük nélkül a karácsony sem működik), és remekül megmutatja, mennyire más mozgatta akkoriban az embereket – vagy éppen Hollywoodot (igen, tudom, most nagyvonalú vagyok, mert azért voltak folytatások és adaptációk abban az évben, csak nem ezek lettek a legsikeresebbek). Ez a három mozi pedig a Micsoda nő (Pretty Woman, 1990), a Reszkessetek, betörők! (Home Alone, 1990) és a Ghost (Ghost, 1990). Valahol hihetetlen ez utóbbi sikere, azaz hogy egy paródia-rendező egy távolról nézve horror-ötletből minden idők egyik legsikeresebb romantikus (és 1990 anyagilag legjövedelmezőbb) filmjét alkotta meg.

A faarcon túl - Csupasz pisztoly

Nem ezt terveztem már, de hát ember tervez, hőség végez. A továbbiakról a hidegfront után egyeztetünk…

Pár nappal ezelőtt belefutottam egy egész érdekes dokumentumfilmbe Leslie Nielsenről. Végigvette a színész életútját, korai drámai [amelyből a Tiltott bolygóval (Forbidden Planet, 1956) a mai napig adós vagyok nem csak film-, de sci-fi rajongóként is), majd tévés színészi karrierjét egyaránt, míg el nem jutunk az Airplane!-ig (Airplane!, 1980). A ZAZ-trió (David Zucker, Jim Abrahams, Jerry Zucker) első közös rendezői projektje megújította a paródia műfaját: ahogyan az ismert műfajokhoz hozzányúltak, ma is etalon. És itt került sor arra, hogy Nielsen újradefiniálja karrierjét, melyhez „csak” annyit kellett tennie, hogy szövegét pont úgy adja elő, mintha nem vígjátékban, hanem az eredeti drámában szerepelne. A film hatalmas sikert aratott, Nielsen pedig 54 évesen sztár lett. De legnagyobb sikerét nem ezzel a mozival aratta (ahol csak mellékszereplő volt), hanem 8 évvel később, a Csupasz pisztollyal (The Naked Gun: From the Files of Police Squad!, 1988).

A mozi a rövid életű, mindössze 6 epizódot megélt Nagyon különleges ügyosztály (Police Squad!, 1982) alapján született, annak karaktereit, ötleteit átvéve és továbbfejlesztve. Frank Drebin, az épp szerelmi csalódásból lábadozó zsaru két feladattal szembesül: részt kell vennie a Los Angelesbe érkező II. Erzsébet királynő védelmének szervezésében, valamint ki kell nyomoznia, ki és miért akarta megölni társát. Természetesen kiderül, hogy a két ügy kapcsolódik egymáshoz, és a nyomok egy gazdag igazgatóhoz (Ricardo Montalban) vezetnek, aki ráadásul megbízza csinos asszisztensét (Priscilla Presley), hogy nézzen Drebin körmére nyomozás közben. A tervezet merénylet napja pedig egyre közeledik.

Csillagos-sávos világmegmentés Nr. sok - A függetlenség napja

„Alig egy óra múlva gépeink csatlakoznak a világszerte harcba lépő egységekhez és kezdetét veszi az emberiség történetének legnagyobb légi csatája. Emberiség… A mai napon ez a szó új értelmet nyer. Többé nem oszthatnak meg minket jelentéktelen ellentétek. A közös érdek egyesíti a Föld összes nemzetét. Talán a végzet akarata, hogy ma épp július negyedike van; ma ismét meg kell küzdenünk a szabadságunkért. Most nem zsarnokság vagy elnyomás fenyeget minket, hanem a megsemmisítés. Azért harcolunk, hogy élhessünk. A puszta létünk a tét, és ha ma megnyerjük ezt a csatát, akkor július negyedikét többé nem amerikai ünnepként tartják majd számon, hanem mint azt a napot, amikor az emberiség kijelentette, nem tűnünk el némán a semmiben! Ha el kell vesznünk, harcban vesszünk el! Harcolunk az életünkért, a túlélésért és ma megünnepeljük a függetlenség napját!”

Nehéz (bár nem lehetetlen) ennél giccsesebb, banálisabb, mégis lelkesítő és leginkább az 1990-es éveket tükröző szöveget találni az amerikai blockbusterekből. A függetlenség napja (Independence Day, 1996), minden ostobasága, felületessége és egyszerűsége ellenére is, vagy éppen ezért, testesítette meg az 1990-es éveket. Mert mi is történt? 1989-ben leomlott a berlini fal, véget ért a hidegháború, az amerikai kulturális és (részben) katonai hegemónia biztosnak tűnt, bővültek a szövetségi rendszerek, a gazdaságban pedig ez volt a konjunktúra időszaka, a legtöbb amerikai egy kicsit jobban élt, mint őseik (főleg a fehér középosztálybeli közönség, akinek ízlése dominálta a mozikat). Még a csóró Kelet-Európába is jutott a hurráoptimizmusból: megtörtént a rendszerváltást, megérkezett a demokrácia, szabadabbak lettünk és mindenki reménykedett a szép jövőben. Hogy ennek a felemelkedésnek milyen árnyoldalai voltak, hogyan alakult az élet a harmadik világban, azt még talán kevéssé tudtuk, talán egy kicsit ártatlanok voltunk. Csak ebben a korban készülhetett el ez a film (amelynek további, főleg az USÁ-t érintő hátteréről többet meg lehet tudni Lindsay Ellis remek videójából).