2018. április 12., csütörtök

Csapás a múltból - SFF blogszcéna és irodalomkritika röviden

A napokban szembejött velem egy blogbejegyzés, amitől tisztára nosztalgikus hangulatba kerültem - mintha 5 évvel (vagy inkább 10?!) korábban lenne. De igazából ez a téma annyira aktuális, hogy évek óta nem tudunk továbblépni rajta a haza SFF-ben. Ez pedig a bloggerek megítélése és az irodalomkritika hiánya. Szélesi Sándor író ugyanis ezzel foglalkozik, immáron sokadjára kerül elő ez a téma. És mivel megszólítva érzem magam, ezért pár szóban szeretnék reflektálni ezekre.
 
Amikor okos emberek írnak...
 
Elsőként pár gondolat azokra a részekre, amik kevésbé érintenek, mint blogger: az irodalomkritika témájában. A szerző álláspontja szerint kevés a tudományos igényű recepció a spekulatív fikció körében, különösen a hazai művek tekintetében. Szerinte csak elvétve, egyfajta szabályt erősítő kivételként jelennek meg ilyen írások, ami szerinte a hazai SFF-kultúra komoly hiányossága.
 
Egyrészről egyetértek a szerzővel, valóban kevés irodalomkritikai mélységű elméleti munka születik a hazai SFF művekkel kapcsolatban - vagy legalábbis nem “üti át a falat”, nem feltétlenül jut el a széles olvasóközönséghez. Teszem hozzá, nem is biztos, hogy ez szükséges, hiszen a tudományos igényességű munkák sokszor szólnak inkább a szűk akadémiai közeghez, mint a nagyközönséghez, de úgy gondolom, az olvasmányos szövegekre ezen a téren is szükség van.
 
Viszont azért azt nem mondanám, hogy egyáltalán nem születnek ilyenek a hazai szcénában. Sőt, inkább azzal találkozom, hogy, aki keres, az egyre több ilyet talál. Ahogy a szerző is említi: a Prae egyre gyakrabban hoz ki popkultúrával foglalkozó különszámokat, megindultak olyan rajongói magazinok (mint az Azilum), amelyek közölnek tanulmányokat is, az MA Popkult blogja rövid terjedelemben, de rendszeresen közöl írásokat. (BTW érdekes módon, pont a Galaktika, az egyetlen itthoni SFF folyóirat nem foglalkozik az irodalomkritikával) Ez a téma összefügg azzal is, hogy egyre több helyen lesz a popkultúra az egyetemi oktatás része, így egyre nagyobb az esélye, hogy tudományos igényességű szövegek szülessenek.
 
Az utóbbi évek magyar SFF regényei ráadásul kiáltottak az összetett cikkekért. Moskát Anita Horgonyhelye a populáris újságírás figyelmét is magára vonta, Veres Attila Odakint sötétebb című regénye tanulmányok sokaságát ihlette, de legújabban Brandon Hackett Xeno-ja hozott sok-sok új szöveget (említhetném Sepsi László Pinky-jét is, de itt a szerző inkább a szépirodalom, mint a zsáner felől jött). Látok változást, ha nem is gyorsan, és ez jó.
 
Ultimate evil
 
De térjünk át egy másik, számomra jóval húsbavágóbb témára: a bloggerekre és felelősségükre. Úgy értelmeztem, hogy a cikkben Szélesi felrója a hazai blogger-közösségnek, hogy nem elfogulatlanul alkot, egyes kiadók tevékenységével nem foglalkozik, félreértelmezi a kritika fogalmát, indokolatlanul “lehúz” egyes kiadókat, írókat (a felsorolás tetszőlegesen bővíthető).
 
Ebben az értelmezésben én alapvető tévedést látok, mintha a szerző nem lenne tisztában a blog fogalmával, illetve azzal, amit a legtöbben értenek ezen. Gyorsan megnéztem a wikipedia vonatkozó cikkét:
“A blog egy olyan periodikusan újabb bejegyzésekkel bővülő weboldal, amely ezek sorozatából áll, függetlenül attól, hogy mi az oldal témája, formája és hogy nyilvánosan elérhető-e. [...] Témája sokrétű: lehet interneten közzétett személyes, egyéni napló, de lehet egyéni vagy csoportos politikai véleménynyilvánítás vagy üzleti jellegű kommunikáció eszköze is, és lehetségesek tematikus blogok is (például kifejezetten irodalommal foglalkozó). Ennek megfelelően a szerzők köre az alkalmi szerzőktől a nagy írói közösségekig, sőt vállalatokig terjed. [...] A blogok gyakorlatilag semmiféle formai vagy tartalmi megkötéssel nem rendelkeznek, bár többségük továbbra is hosszabb-rövidebb, döntően szöveges bejegyzésekből áll.”
Elég világos megfogalmazásnak tűnik, melyből kiderül: a blog egy alapvetően szubjektív műfaj. Természetesen lehetnek professzionális megoldásai, de alapvetően mégiscsak egy személyhez kötődik. A szó eredeti jelentése a webes napló (web + log, mely később bloggá rövidült), ahol a napló megjelölés is a szubjektivitását hangsúlyozza.
 
Nézzük meg ezzel szemben a sajtótermék fogalmát az Mttv.-ben (a médiaszolgáltatásokról és tömegkommunikációról szóló 2010. évi CLXXXV. törvény):
203.§ 60. Sajtótermék: a napilap és más időszaki lap egyes számai, valamint az internetes újság vagy hírportál, amelyet gazdasági szolgáltatásként nyújtanak, amelynek tartalmáért valamely természetes vagy jogi személy szerkesztői felelősséget visel, és amelynek elsődleges célja szövegből, illetve képekből álló tartalmaknak a nyilvánossághoz való eljuttatása tájékoztatás, szórakoztatás vagy oktatás céljából, nyomtatott formátumban vagy valamely elektronikus hírközlő hálózaton keresztül. A szerkesztői felelősség a médiatartalom kiválasztása és összeállítása során megvalósuló tényleges ellenőrzésért való felelősséget jelenti, és nem eredményez szükségszerűen jogi felelősséget a sajtótermék tekintetében. Gazdasági szolgáltatás az önálló, üzletszerűen - rendszeresen, nyereség elérése érdekében, gazdasági kockázatvállalás mellett - végzett szolgáltatás.
Tehát sajtótermék az, amit alapvetően gazdasági nyereség elérése érdekében, szerkesztői felelősség mellett hoznak létre. Az Mttv. ezen megjelenési formákra alkalmazza pl. a sokszínűség vagy a kiegyensúlyozott tájékoztatás kötelezettségét, vagy azt, hogy a megjelenő információk megfeleljenek a valóságnak.
 
Nemes egyszerűséggel nagyjából levonhatjuk azt a konklúziót, hogy a blog nem sajtótermék - lehetnek szürke zónák, de nagyvonalakban ez tény. Azaz egy alapvetően szubjektív műfajjal szemben, ami általában ingyenességen alapul, a létrehozója legtöbbször rendszeres anyagi haszonszerzés nélkül végzi tevékenységét, nem várhatóak el azok a kötelezettségek, amelyeket Szélesi elvár, és amelyek igazából a sajtótermékre vonatkoznak.
 
De ha őszinte akarok lenni, a legtöbb tematikus újság, folyóirat esetén sem áll fent a szerző elvárása, hiszen a szerkesztői szabadságba belefér az, hogy valamivel nem foglalkozik egy adott sajtótermék. Ez a szerkesztő szerepfelfogásán, elkötelezettségén vagy pusztán a vizsgálni kívánt témán, a sajtótermék jellegén is múlik.
 
Itt reagálnék arra is, amikor Szélesi azt fejtegeti, hogy a bloggerek talán piaci érdeke mentén is dolgoznak. Őszintén felteszem a kérdést: van ma Magyarországon olyan SFF blogger, aki ebből él meg? Van ma Magyarországon olyan kiadó/író, aki fizet azért, hogy jó kritika szülessen a könyvéről vagy inkább elmarasztaló egy másik kiadóéról? Úgy gondolom, teljesen életszerűtlenek ezek a gondolatok, mivel nincs akkora pénz ezen a területen, hogy valaki rentábilisan ezt megtehesse (egyelőre még stadionok épülnek és nem könyvkiadók nyílnak). És az pedig egy másik tapasztalat, hogy a bloggerek részéről a legritkább esetben tapasztaltam, hogy direkt írnának lehúzó kritikákat. Mivel a szabadidő drága, nem foglalkozunk azzal, hogy olyan dolgot csináljunk, ami meg sem éri, de még rossz kedvünk is lesz tőle és fizetni sem fizet érte senki.
 
Ez az alapvető szereptévesztés abban, amit Szélesi ír, és bevallom, ez már nem a legelső ilyen szösszenet volt, amit olvastam. Egy alapvetően az ingyenességen alapuló (a recenziós könyvek léte ezt nem változtatja meg), lelkesedésből végzett tevékenységtől elvárni a kiegyensúlyozott tájékoztatást és piaci érdekek mentén működő tevékenységet, nonszensz és értelmetlen dolog.
 
Millió megközelítés
 
De ha megvizsgálom a hazai SFF blogszcénát, akkor azért meg kell állapítani, hogy hihetetlen változatosságot találunk. Anélkül, hogy konkrétan nevesítenék bárkit is, találunk itt olyat, aki igyekszik minden sci-fit, minden fantasy-t elolvasni, van, aki csak bizonyos kiadótól, vagy bizonyos témakörben olvas, van, aki csak havonta tesz ki egy cikket, valaki minden nap. Úgy gondolom, bárki megtalálhatja benne az őt érdeklő témát, és azt, ami az őt érdeklő mélységben foglalkozik azzal. És mondok még valamit: a jogban van egy olyan alapelv, ami azt mondja ki, hogy egy szerződést, elnevezésétől függetlenül a tartalma szerint kell vizsgálni. Azaz, hiába van valami ráírva a “kritika” címke, az nem biztos, hogy tartalmilag az, nem kellene ezt ennyire komolyan venni.
 
De összességében pont a fenti változatosság miatt nem gondolom, hogy a hazai blogszférát szűklátókörűséggel lehet vádolni. És itt ütközik ki a szerző “finomsága”: azzal, hogy nem nevesít, gyakorlatilag lehetetlenné teszi azt, hogy érdemben lehessen reagálni az általa írtakra. És itt most nem feltétlenül azt hiányolom, hogy nevezzen meg konkrét blogokat, de azt igen, hogy pontosan megnevezze, mit gondolna szükségesnek. Hiányol bizonyos műveket? Hiányol témákat? Hiányol kiadókat, szerzőket? Igazából mi az, ami hiányzik? Mit ért öncélúságon? Meghatározható-e egyáltalán objektíven, hogy mi a sci-fi kánon?
 
És van még egy pont, amit nem Szélesi említett először, de amit soha nem tudtam hová tenni: hogy a bloggerek, molyos értékelések teszik tönkre egy könyv reputációját (ne adj isten, ezt az ufók, rivális könyvkiadók, Soros felbujtására teszik). Azzal természetesen nem tudok vitatkozni, hogy a hazai SFF könyvolvasó közösség kicsi (legalábbis az angolszászokhoz képest mindenképpen). De, hogy őszinte legyek, egy olyan bloggert nem ismerek, aki akkora követőtáborral, befolyással, reputációval rendelkezne, akinek az írása hatására tömegesen tiltakoznának olvasók egy könyv kiadásával szemben, vagy köpködnék meg a polcokat, ahol az adott könyv található. Nem állítom, hogy semmilyen hatással nincsenek ezek a cikkek, ismertetők, ajánlók (ad absurdum kritikák), de épp azt látom, hogy a hazai olvasóközönség azon része, aki tudatos (és látható), körültekintően, általában nem egyetlen blogbejegyzés alapján választ (aki meg nem tudatos, az meg vélhetően nem olvas blogbejegyzéseket, hanem más alapján dönt). Egy-egy negatív vélemény persze lehet kedvezőtlen, de kétlem, hogy több száz példányszámos mínuszt okozna. Ha bárki ilyen befolyást vindikálna magának, akkor biztos vagyok benne, hogy körberöhögnék (bocs, többi SFF blogger!).
 
És ha kicsit gonosz akarnék lenni, azt mondanám: ha a kiadók valóban ezen aggódnak, akkor végezzenek közvéleménykutatást, nézzék meg, mennyire hat az olvasótáborukra egy-egy ilyen poszt, és el tudják dönteni, hogyan kellene alakítani a marketinget.
 
Ezen túl jelezném, 2018-ban járunk. Ebben az évben azon aggódni, hogy az internetes befolyás túl nagy, olyannyira klisé, mint a vietnámi háború és a hippizenék. Amikor az influencer egy tényleges szakma lehet, amikor több millióan néznek meg filmkritikát a YouTube-on, kicsit idejétmúlt ez a felfogás. Tudom, ez tűnik, mintha ellentétben állna az eddigiekkel (mert azt fenntartom, hogy az SFF-szférában nincsenek ilyen meghatározó hangok), de a marketingstratégiák, a fogyasztói szokások megváltozását tudomásul kellene venni, nem siránkozni rajta.
 
Még egy észrevétel: Szélesi blogokról beszél elsősorban, de egyértelműen utal azokra a portálokra, amelyeket több szerző közös munkája alkot meg. Egyrészt ezek sem sajtótermékek általában, hanem gyakorlatilag blogként működnek. Másrészt itt ugyanolyan szűkítő körülmény a bevételek hiánya, tehát ezek sem gazdasági alapon működnek, így nem tudnak minden tekintetben professzionálisak lenni. Harmadrészt éppen emiatt sokszor ezek az oldalak is csak azokkal a témákkal, könyvekkel tudnak foglalkozni, amiből kapnak recenziós példányokat, amikre a szabadidejükből jut kapacitás. Negyedrészt itt is számít az egyéni preferencia - bár több szerző esetén általában nagyobb a merítés is. Persze, bárkit lehet elfogultsággal vádolni, de alapvetően azt látom, hogy különböző hazai portálok megpróbálnak minél szélesebb közönséget megszólítani - bár persze lehetséges, hogy ez nem mindig sikerül.
 
Végeredményben az a benyomásom, hogy ezekről a kérdésekről nem így kell beszélni. Beszéljünk róla élőben (de ne csak egy sör mellett, kettesben), amikor közvetlenül lehet reagálni, beszéljünk rendezvényeken, legyen párbeszéd, szólaljon meg a nyilvánosság is. Épp itt az ideje, hogy tisztába tegyük ezt a kérdést is és működjünk végre együtt. Mert szakadékot könnyű kialakítani, de mi értelme?
 
Utószó - egy botrány margójára
 
A legvégén pedig egy mondat egy más jellegű kérdésről: Szélesi cikke alatt kialakult egy diskurzus Pintér Bencével, ami felvetette a Galaktika közelmúltbeli botrányát. Amennyire követtem anno a témát, látható volt, hogy Pintér az újságírói etikának megfelelően igyekezett minél szélesebb körben végigjárni a témát, felfejteni a problémákat, megszólaltatni a különböző érdekköröket. Úgy láttam, hogy ő, mint a hazai SFF szcéna szinte egyetlen professzionális újságíró tagja, jó munkát végzett - és a mi hibánk az, hogy ez az agyonhallgatott téma csak most és csak így került elő. A munka el lett végezve, jól, csak a következmények nem lettek levonva. Igaza van Pintérnek, olyan ez, mint a politikai botrányok: bemutatjuk őket, aztán nem lesz semmi következménye. Erről, annak hatásairől, következményeiről is érdemes lenne beszélni, és érdemes lenne bővebben megszólalnia végre az érintetteknek is.

A témához kapcsolódó további írások:

Spekulatív Zóna: https://spekulativzona.blogspot.hu/2018/04/kit-is-hallgat-el-hazai-fantasztikus.html

Acélpatkány blogja: http://acelpatkany.blogspot.hu/2018/04/szubjektiv-velemeny-egy-gumicsontrol.html

2018. március 19., hétfő

Dracula és a harcművészetek – The Legend of the 7 Golden Vampires (1974)

Ajánlás: öcsémnek, akinél kevés ember élvezhetné jobban ezt a mozit

Van az a szókapcsolat, hogy bűnös élvezet. Ezek tipikusan azok a filmek/könyvek stb., amikről tudod, hogy fájni fognak, mégis engedsz nekik. Amikor meghallottam, hogy a Hammernek létezik egy filmje, amit a hongkongi legendás filmstúdióval, a Shaw Brothers-szel készített, tudtam, ezt mindenképpen látnom kell. Nem vagyok nagy rajongója a harcművészeti filmeknek, de sejtettem, hogy ez a mozi pont beleillik majd a bűnös élvezet kategóriába. Nem is kellett csalódnom.

A történet szerint egy kínai, szerzetesi ruhát viselő férfi érkezik Erdélybe, mégpedig Dracula kastélyába. A felébredő grófnak előadja, hogy faluját a hét arany vámpír uralja, de hatalmuk fakulóban van, ezért kéri a vámpírok urának segítségét. Dracula be is száll a bizniszbe, de átveszi a férfi alakját. 100 évvel később Van Helsing épp Csungkingban tart előadást a vámpírokról és ismertet egy kínai legendát is a témában, de a helyiek nem igazán akarnak hinni neki. Felbukkan azonban egy fiú, aki bevallja, ismeri a mondát, sőt, kéri a professzor segítségét, kísérje el oda és mentse meg ősei faluját. A férfi végül rááll és fiával, valamint egy kalandvágyó svéd özveggyel elkíséri a nyolc harcművész testvért, hogy megszakítsák a vámpírok rémuralmát.

2018. március 18., vasárnap

Kormányhivatalok városa - Debrecen

Református Kistemplom
A tavalyi évhez hasonlóan idén is egy gyors utazást szerveztünk tavasszal – Győr után ezúttal Debrecen lett a célpont. Azonban ezúttal nem kötetett szerelem, a kálvinista Róma nem lopta be magát a szívembe. Noha az látszik, hogy legutóbbi ittlétemhez képest (ami az ősidők homályába, legalábbis az általános iskola távolságába veszik) sok változás történt. Azonban hiányoltam az egységet: Debrecen városképe, noha sok tekintetben lenyűgöző, elég kaotikus, vagy inkább eklektikus. A történelemből tudhatjuk, mennyi kár érte a megyeszékhelyet a második világháború bombázások alatt, a város jelentős részét újra kellett építeni. Azonban ettől lett olyan az összkép: a nagypolgári, vagy helyenként inkább paraszti képet a szocreál tömbök és a vadonatúj épületek (mint a piac vagy az új városháza) megtörik. Az pedig külön vicces volt, hogy első sétánk alatt minden második sarkon egy kormányhivatalba futottunk. Így hiába a csodás Nagytemplom, kicsit tanácstalanul járkáltunk a szürke ég alatt.

2018. március 4., vasárnap

Cushing, Lee és a nők – The Hound of the Baskervilles (1959), The Gorgon (1964)

Peter Cushing és Christopher Lee – ez a két név az elsők között lesz, akivel a néző találkozik, ha Hammer-horrorok nézésére adja fejét (a harmadik talán Terence Fisher, aki a páros rengeteg filmjét rendezte). A brit film két legendája számtalanszor játszott együtt és ennek eredményeként jó barátok is lettek, olyannyira, hogy Grand Moff Tarkin szerepe azután került Cushinghoz, hogy Lee lemondta azt. A legtöbb esetben Lee játszotta a szörnyet, Cushing pedig a protagonistát (bár a kép sokszor nem is annyira egyértelmű, különösen például a The Curse of Frankensteinben). A legutóbbi két filmünkben azonban pont más volt a felállás, nem a megszokott szerepekben láthatjuk őket, de nem csak emiatt voltak izgalmas alkotások.

A The Hound of the Baskervilles a klasszikus Sherlock Holmes-történet sokadik feldolgozása, apró csavarokkal. Sir Charles Baskerville rejtélyes halálát követően fia, Sir Henry visszatér Baskerville Hallba. A családot generációkra visszamenőleg átok sújtja, többen a lápon lelték halálukat. Sherlock Holmes persze nem hisz a babonákban és feltett szándéka, hogy felderíti az emberi tetteket az események mögött.

A film nagy vonalakban követi a regény cselekményét, legnagyobb módosításáról később fogok beszélni. Néhány apróbb változtatás a gótikus horror hagyományait szolgálja, egy kicsit több félelemkeltő elem került bele, és a rosszfiúkat is könnyen meg lehet különböztetni a testi fogyatékosságuk által. Belekerült az a The Curse of the Werewolfból ismerős momentum, ami a korábbi nemeseket egyértelműen erőszakos és éppen ezért negatív színben tünteti fel, bár itt nem megy át szocialista színezetben. Ezen túl persze egy tipikus Hammer-film is: jól operál a zárt terekkel; nehéz bútorokkal, függönyökkel és élénk színekkel zsúfolja tele a teret, a külső éjszakai jelenetek mintha mindig világosban játszódnának és persze kicsit vontatott is, a tempója nem a mai nézőknek készült. Ennek ellenére a maga módján izgalmas, Sherlock Holmes egyfajta modern szuperhősként járkál a vásznon, még egy bányabalesetből is könnyedén kiszabadul.

2018. február 25., vasárnap

A közömbös nap színe előtt - The Wicker Man (1973)

A Coupling és Britt Ekland, Nicolas Cage és a méhek, Christopher Lee és a Hammer horrorok – számos jel mutatott arra, hogy A vesszőből font embert (ami az eredeti keresztségben The Wicker Man néven fut) meg kell néznem. Bár nem látszik, de közeledik a tavasz, így épp itt volt az ideje, hogy valami pogány rituálét nézzek filmen, gondoltam én. Sokkal, de sokkal különlegesebb élményt kaptam, aminek valóban ott a helye valamennyi horrorrajongó kedvencei között.

Howie őrmester a világtól elzárt Summerisle szigetére utazik, hogy megtaláljon egy eltűnt lányt. A vidék furcsa, az emberek is, és a keresztény férfi egyre növekvő értetlenséggel figyeli a hely pogány rítusait. A sziget ura, Lord Summerisle beavatja abba, hogy nagyapja hogyan változtatta termővé a kopár, hideg sziklát az ősi istenek tisztelete által. Így szépen-lassan fény derül arra, hogy a lány valószínűleg egy termékenységi rítus áldozatává válik, ha a férfi nem lép időben. De talán az űzött vad és a vadász nem az, akinek azt Howie elképzeli.

Anthony Schaffer (legismertebb drámája a Mesterdetektív, amiből két film is készült, remek szereposztással) forgatókönyve izgalmas és szokatlan szemszögből vizsgálja az inkább krimire hajazó alaptörténetet: a kereszténység és a pogányság találkozásaként. A hangsúlyosan hívő Howie kezdetben értetlenséggel, majd növekvő borzongással figyeli a szigeten történteket, kötelességét sosem veszíti el szem elől, végig küzd az eltűnt lány életéért és végső soron józan eszéért. A rendőr számára teljesen érthetetlen és gonosz az, amit lát és megtapasztal, és hiába hat rá is csábításként ez a fajta természetközeliség, megőrzi az isteni elhivatottságot. Persze, Istentől nem érkezik erre válasz, ami külön feszültséget ad a mozinak. De egy racionális ember számára is ugyanilyen ijesztő a pogány rítusok jelentése és felvezetése, megmutatja, hogy milyen ördöginek tűnik ez a fajta rideg gyakorlatiasság, amit áthatja Summerisle lakóit. A modern értékrend szerint elfogadhatatlan, míg abban a világban, amiről szeretjük azt hinni, már nem, sőt, réges-rég nem létezik, érthető, sőt támogatható ez a gesztus.
 

2018. február 19., hétfő

A szexualitás, mint olvasat - Dr. Jekyll and Sister Hyde (1971)

Valamikor régen, mikor egy barátnőm az irodalmi alkotásokban lévő tükör-szimbólumról írta szakdolgozatát, olvastam a Dr. Jekyll és Mr. Hyde különös esetét (A gólyakalifa mellett). Az rémlett belőle, hogy az emberi személyiség jó és rossz oldalával foglalkozik, de a részletek nem annyira. De még így is feltűnt, hogy a Hammer Stúdió felturbózta az alapanyagot, és mint kiderült, nem csak női Hyde-ra telt az erejükből.

Dr. Jekyll egy jószándékú fiatal orvos, aki olyan gyógyszert kíván kifejleszteni, ami valamennyi kórságot gyógyítja. Mikor azonban rájön, hogy élete rövidnek bizonyul a feladathoz, az ifjúság elixírét kezdi kutatni. Kifejleszt egy szert, ami valóban megfiatalítja, de egyúttal nővé is változtatja – mégpedig egy skrupulusok nélküli ifjú hölggyé, aki bármit megtesz az irányításért, és hogy életben maradjon. Mivel további kutatásaihoz női testekre van szüksége, ezért Dr. Jekyll kelletlenül, de felhasználja Sister Hyde-ot egészen az elborzasztó fináléig.

A film nagyvonalúan kezeli az eredeti Robert Louis Stevenson-művet, leginkább talán azzal, hogy behelyezi az 1800-as évek Londonjába, közelebbről Hasfelmetsző Jack korába. Whitechapelben járunk, az utcákon köd és szmog gomolyog, kurvák iszogatnak a söntésben, az utcán pedig finom urak keresik társaságukat. Ebben az amorális közegben él Dr. Jekyll és ez bizony nyomot is hagy rajta: kutatásaihoz a női testeket nem a legtisztább forrásból szerzi (a film konkrétan megidézi Burke és Hare, mint valódi/fiktív testtolvajok alakját), sőt, később maga veszi át a beszerző funkcióját, így válva a whitechapel-i gyilkosságok gyanúsítottjává. A fiatal férfi alakjában megidéződik a korábbi Frankenstein doktor, aki a „nagyobb jó” érdekében vállalja, hogy szörnyű dolgokat tesz; milliók megmentésének vágya igazolja pár kurva halálát. Persze ebben a világban végül nem marad megtorlatlanul Hasfelmetsző Jack, de a tudós felelőssége mellett egy mélyebb, pszichológiai dráma is rejlik.

2018. február 18., vasárnap

Retro: A vámpír utódja - Bram Stoker: A fehér féreg fészke

Amennyit foglalkoztam mostanában Drakulával és más régi horrorszörnyekkel, elővettem egy régi cikkem Bram Stoker egy, a vámpírmitológián túlmutató könyvéről. Az írás valamikor 2009-ben jelent meg az Intergalaktikán, az Így írtok ti blogon és az egyik első recenziós könyveim egyike volt. Régi szép idők olyan emberekkel, akiket elfújtak tőlem az évek...

Ha azt mondom, Bram Stoker, szinte mindenkinek a Drakula jut az eszébe. Hiába, no, vannak egykönyves szerzők, akik hiába próbálkoznak első, kirobbanó sikerüket követően bármivel, tőlük örökké ugyanazt várják. A Metropolis Media azonban úgy döntött, megmutatja, mi van a vámpír árnyékában.

Az ifjú Adam Salton egyetlen élő rokona, a nagybátyja invitálására hazatér Ausztráliából Anglia egy ősi idők óta lakott vidékére. A fiatalember kezdettől fogva különös árnyak között éli új életét, egy bogaras és különc, régi-új földesúr és egy titokzatos asszony egyre szorítóbb környezetében. A szerelem és az ősi fenevad, a fehér féreg felbukkanásával neki is határoznia kell, mit is tegyen boldogsága érdekében…

2018. február 11., vasárnap

Szocialista mese vérfarkasokkal - The Curse of the Werewolf (1961)

Ahogy egyre több horrorfilmet néztem meg az évek alatt, de inkább persze főleg azért, mert olvastam is róluk, ráébredtem, hogy mennyire összetett dolgokat kísérelnek meg átadni. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy a törekvés más zsánerekből hiányzik, hiszen legyen szó sci-firől, fantasy-ről vagy éppen westernről, bármelyikben megjelenhetnek az alaptoposzokon túlmutató gondolatok, mintázatok. A horrorfilm szimbólumrendszere azonban mélyebbnek tűnik: a zsigeri félelem okai sok esetben a hétköznapi valóságunkban gyökereznek, egyetemes és egyszerű emberi tapasztalatokban – csakúgy, mint a meséknél.

A The Curse of the Werewolf nézése közben eszembe jutott az a gondolat, hogy a likantrópia nem ábrázol mást, mint a tinédzserkor gyötrelmeit. Biztos vagyok benne, hogy olvastam valahol és nem saját találmány, de ennyire világosan csak most láttam meg: a főszereplő fiúban a gyilkos ösztönök a vér megízlelésével ébredtek fel, még gyermekkorban. És a vér, mint szimbólum, nem kötődik-e különösképpen a pubertáshoz; bár egyértelműen csak a nőknél jelenik meg, de a Piroska és a farkas meséjéből is tudhatjuk, hogy a vörös szín magával vonzza a szőrös ragadozót is. Farkasemberünk összezavarodott, furcsa tapasztalatokkal ébred és nem ismeri meg önmagát sem – mik ezek, ha nem a felnőtté válás egyértelmű jelei? Tűnhet akár erőltetettnek is a gondolat, hiszen a vérfarkasokat eltérő közegben inkább a másság kifejezőinek tartják (pl. a messzi délen, a True Bloodban), itt azonban a felnőtté váláshoz tudtam kötni megjelenését. A család elfogadó reakciói, a szeretet fontosságának hangsúlyozása a kórral való küzdelemben is aláhúzza ezt a gondolatot, hiszen az elfogadás és a szeretet (bár nem a Disney-fél látványosan giccses formában) segíti talán leginkább a fiatalt átevickélni a nehéz éveken.

2018. február 2., péntek

Idegenek?! - háromféle földönkívüliség a modern magyar sci-fiből

2017-ben három magyar SFF regény is megjelent, amiben fontos szerepet játszanak az idegen lények: László Zoltántól a Távolvíz, Veres Attilától az Odakint sötétebb és Brandon Hackettől a Xeno. A molyon született egy kihívás mindhárom kötet elolvasására és összehasonlítására. Ugyan sok szempontból (pl. az elbeszélő személye, történet, konfliktusok, popkultúra beemelése, a világbemutatás során felhasznált rövid szövegrészletek vagy éppen Magyarország szerepeltetése) meg lehetne vizsgálni a hasonlóságokat és különbségeket; a legérdekesebb tárgynak maguk az idegen fajok és regénybeli szerepük tűnt. Röviden felvázolom az egyes regények és az abban szereplő fajok jellemzőit, majd utána, hogy milyen különbségek tehetőek közöttük.

Az Odakint sötétebbet veszem elsőként, mert az mind műfajában, mind stílusában kakukktojás a másik kettőhöz képest. Veres Attila könyve az én olvasatomban egy weird fantasy, míg a másik két regény egyértelműen sci-fi. Ez előbbi egyfajta apokaliptikus vízió, nyakon öntve némi mitológiával, a pusztulás előérzetével, modern magyar céltalansággal és a fiatalok útkeresésével. Az idegen faj, a cellofoidák egy ismeretlen esemény (az "Esemény") hatására tűnnek fel a Földön, kizárólag Magyarország egyik, nem meghatározott megyéjében. Megjelenésükkel egyidejűleg az erdőből eltűntek a baglyok, bájos Twin Peaks-parafrázisként (“The owls are not what they seem”). Egy ideig vadászták őket, majd az emberiség rájön, hogy az általuk termelt anyag, az ún. kristálytej gyógyítja a rákot. Ezt követően farmokat hoztak létre és ott gondozzák a megmaradt példányokat.

László Zoltán Távolvíz című regényében szintén egyik napról a másikra jelennek meg a Földön idegen lények, a kreatúrák vagy röviden kreák. A vízhez kötődnek, nem emlékeznek semmire fajuk múltjából, viszont az emberekénél fejlettebb technológiát hoztak magukkal. Egyetlen, általuk közölt céljuk az emberiség szolgálata. A hajó, amivel érkeztek, a regény valóságában folyamatos kutatás terepe; a tudósok, így egyik főszereplőnk is, ezen keresztül próbálnak megtudni mindent az idegen lényekről. Így a kreák maguk egyfajta kiindulópontjai és céljai az eseményeknek.

A Xeno szintén egy “eseménnyel” indít: hatalmas űrhajókkal megjelennek a migrátorok, és ellenőrzésük alá vonják az emberiséget, majd a Földre telepítenek gyarmatvilágaikból 2 további fajt: a firkákat és a hidrákat. Az előbbiek színkódokkal, két csatornán kommunikáló, komoly művészeti érzékkel és alkotói képességgel rendelkező, majdhogy nem kényszeresen alkotó csoport, míg az utóbbiak egy titkolódzó, az emberéhez hasonló értelemmel bíró, tengerben élő faj. Létezik egy további típus, az eddigieket meghaladó technikai fejlettséggel rendelkező ostorosok, akik agresszívek és kilenc csatornás, hőalapú kommunikációjuk megfejthetetlennek bizonyul. Egy, firkákat, hidrákat és embereket tömörítő és a kölcsönös bizalmatlanság miatt nehezen összeálló titkos szövetség pedig azt a célt tűzte maga elé, hogy eltüntesse a migrátorokat a világokból, melyhez a kutatás az ostorosok világán indul.

2018. január 29., hétfő

Az amoralitás kakofóniája - The Curse of Frankenstein (1957)

Az újabb Hammer-film előzetes képeit látva aggódtam, hogy nem tudom majd komolyan venni a végeredményt. Christopher Lee úgy nézett ki, mintha bekenték volna a fejét takonnyal, így nehéz félelmetesnek, de még csak szánandónak is tekinteni Frankenstein teremtményét. A filmet látva azonban megváltozott a véleményem: sokkal kevésbé szólt a teremtésről, helyette inkább az emberi hiúságról, gonoszságról, a haladás mindenek felettiségéről és a tudomány felelősségéről értekezett. Legkevésbé az a szörnyeteg, akiről azt gondoljuk.

A történet lazán kapcsolódik Mary Shelley Frankensteinjéhez, mondjuk úgy, az eredeti mese egyik felét dolgozza fel: itt is él Svájcban egy doktor, aki kísérleteket folytat a halottakkal, majd megalkot egy lélegző emberi lényt elhunytak testrészeiből. A kiindulópont után azonban egyáltalán nem kapcsolódik a teremtő és a teremtmény viszonyához, illetve utóbbi lázadásához. A fókuszban végig Victor Frankenstein marad, az ő megszállottságával, önhittségével, vagy inkább gonoszságával.

A film ugyanis abszolút amorális figuraként ábrázolja a doktort, gyakorlatilag az első pillanattól kezdve, mikor megpillantjuk a börtönben ülve. Első tette sem más, mint hogy könyörög a papnak, de egyúttal erőszakkal akarja rávenni arra, hogy meghallgatása őt. Szemében senki sem több annál, mint amire fel tudja használni előrejutása során. Egyetlen kvázi kapcsolata a tanárából kutatótársává avanzsált Paul Krempével alakul ki, de ez utóbbi szerepe is kimerül abban, hogy mindenben aláhúzza a doktor nagyszerűségét. A két női alak, a szerető, majd később a feleség sem igazi társ, sőt, Frankenstein habozás nélkül megöli az előbbit, mikor az fenyegeti terveit. Ugyanilyen kíméletlenséggel bánik el azzal az idős tudóssal is, akinek agyára szüksége van a lény megalkotásához. Gyilkosság és pusztulás kíséri útjait.