2017. december 17., vasárnap

A várakozáson felüli és a troll – Star Wars: Az utolsó Jedik

A rajongó a leghálátlanabb néző, mondta öcsém, mikor Az utolsó Jedik megtekintése után sétáltunk hazafelé. Nem is éreztem magamban akkora közléskényszert, mint két évvel ezelőtt. Még akkor sem, ha megvalósult az akkori vágyam és a sorozat kezdi leszedegetni magáról a régi utánérzések láncait és a saját lábán kíván megélni, hála Rian Johnson munkájának. A film végül mégis a fantasztikus és a jó közötti mezsgyén egyensúlyozik, ami végül is nem rossz. Csak nem elég.

Pedig végre elszakadtak az eredeti trilógia nyomvonalától és bár pár ponton felsejlik A Birodalom visszavág árnya (menekül az Ellenállás, elmegyünk egy menő bolygóra segítségért, az Első Rend tisztjei legtöbbször inkompetens majmok, el kell jutni a Jedi mesterhez tanulni), de ezek csak kisebb betoldások. Az utolsó Jedik ugyanis ezen belül megalkotta a saját vonalát, amihez következetesen ragaszkodik. Nem akarok spoilerezni, de a film legnagyobb erénye Rey és Kylo Ren kapcsolatának alakulása. Ha hiányolta valaki a személyiségfejlődést és a lélektant a Star Warsból, most megkapja, mégpedig nagyszerűen. A karaktereket sikerült remek irányba elindítani és hozzájuk kapcsolódnak a film legjobb fordulatai. Rey személyisége árnyalódik, kezd eltűnni a naivitás és helyette inkább a megértés és az elfogadás kerül előtérbe, amit Daisy Ridley ügyesen mutat be; míg Kylo esetén a régi vívódás okoz nehéz perceket, de kezdünk továbblépni a gyerekkoron, ami Adam Driver arcán jól lekövethető. Régen volt ennyire meglepő a galaxis.

2017. november 27., hétfő

Daruk a ködben – Hansestadt Hamburg

Miközben szerkesztettem a fotóimat, azon gondolkodtam, mit is írhatnék Hamburgról. Mert azon túl, hogy nagyon tetszett a város, két nap alatt igazából csak benyomások, formák és fények maradtak meg bennem. Pillanatok, hogy kedvesek és segítőkészek az emberek, a nagy forgalom ellenére mégis nyugodt minden, hogy mindenütt újabb és újabb toronyházak épülnek, érződik a haladás. Minden új és mellette mégis régi; az irodaházak mellett régi templomok, a folyóparton örökké dolgozó daruk, vitorlások és a legmodernebb szállítóhajók is megférnek egymás mellett. Régi raktárházak mellett örökké fényes ablakok, a sötét és a világos körforgása, a folytonosan változó időjárás alakította képek. Úgyhogy most inkább csak fotók jönnek, a szavak ezúttal bennragadtak. 
 
Szt. Mihály templom

2017. október 15., vasárnap

Alisca, Alízka – Szekszárdi kalandok

Valamikor nyár tavasz elején kezdtük el tervezni Zonyival a szekszárdi kirándulást, de nem gondoltuk, hogy ősz lesz belőle. Bár szüretkor se rossz szőlők közelébe menni. Ráadásul szerencsénk is volt, mert ragyogó időt fogtunk ki, amikor reggel-este gyönyörűek a fények, sárgában-barnában-vörösben játszik az egész domboldal és napközben kellemes az idő, este pedig éppen csak csípős. Szóval minden tökéletesen indult és nem is romlott el, bár vicces epizódok akadtak.
A belváros és Zonyi éjjel


Először is kocsival mentünk és én vezettem. Nyolc év után most kezdtem újra formába lendülni és erre ez a közel két órás út remek volt, még ha a gemenci erdőnél meg is fagyott bennem a vér, olyan keskeny volt az út. Szekszárdra érkezés után azonban sikerült eltévednünk. Mint utólag kiderült, a dombra felfelé menet nem vettük észre a cirádás betűkkel, szürkületben majdnem olvashatatlanul kiírt szállásnevet, így felhajtottunk a domb tetejére. Ami csodás látképet nyújtott, csak mi kicsit idegesek voltunk a gyönyörködés helyett. Különösen én, ahogy kuplung-fékelve hajtottam lefelé a meredek lejtőn… De végső soron aztán megérkeztünk, cirka 20 perces kerülővel.

A Fogadó a Patkolókovácshoz remek szállásnak bizonyult, teraszáról csodás kilátás nyílt a városra. Miután elhelyezkedtünk, lesétáltunk a Béla király térre, ahol olasz és hagyományos pizzákat (van olyan hagyományos pizza, ami nem olasz?) kínáló Grazieben megvacsoráztunk és megkezdtük az ismerkedést a szekszárdi borokkal. Utáni kicsit sétáltunk a főtéren – illetve sétáltunk volna, ha a V4-ek miatt egy rendőr meg nem állít bennünket. Szóba elegyedtünk vele és kiderült, ő is Szegedről származott el és mesélt pár szót arról, milyen is most a protokoll. Spiccesen még a rend őrei is szórakoztatóak. 
Látkép a dombunkról

2017. szeptember 29., péntek

A második alkalom tapasztalatai - esküvői fotózás újra

Immáron több mint két hónapja abszolváltam életem második esküvői fotózását (az elsőről itt olvashattok). És hogy miért csak most írok erről? A képek szerkesztését nemrég tudtam befejezni és amíg a munka nincs elvégezve, addig nem tartottam illendőnek, hogy oldalakat regéljek magáról az élményről. Pedig sok mindent forgott a fejemben azóta és ott a helyszínen is, és elég változatos érzéseket éltem meg közben. 
A gyűrű

2017. szeptember 26., kedd

Top 10 irodalmi házasság – avagy hogy érdemes vagy nem érdemes házasságra lépni

Ez a bejegyzés egy lánybúcsúra készült. Mi, lányok, azt a feladatot kaptuk, hogy írjunk a házasságról. Mivel a fikció nem az én terepem, gondoltam, valami mással jövök. De nem én lenném, ha nem csavarnám meg a képet, és ne írnék a boldogság mellett az árnyoldalakról is. De azt is el lehet ismerni, hogy még a legrosszabbakban is lehet egy-egy jó pontot vagy megfontolandó gondolatot találni.  Íme, egy szubjektív válogatás irodalmi házasságokról/házasságokból.

Mint az egyik legalapvetőbb kapcsolati forma, a házasság természetesen sokszor megjelenik irodalmi alkotásokban. Legtöbbször inkább konfliktusforrásként, semmint követendő példaként, de hát miről szólnának a művek, ha mindenki boldog lenne bennük? Itt van hát egy válogatás, ami alapján eldöntheted, hogyan csinálják jól vagy éppen borzalmasan a dolgot. A többi már rajtatok múlik.


Lord és Lady Macbeth – William Shakespeare: Macbeth
A bárd hagyatéka tele van izgalmas házasságokkal – általában kevésbé pozitív összképpel. Nála ritkán működnek jól a kapcsolatok: Gertrúd, Hamlet anyja hiába tűnik boldognak, végül meghasonlik új férje bűneinek terhe alatt; Othello nem bírja el a féltékenységet; Rómeó és Júlia ifjonti fellángolása sem jut el oda, hogy képet kaphassunk a jövőjükről, de komédiái sem a házasság éljenzésétől híresek. A Macbeth házaspár köteléke erős, támogatják egymást, bár az más kérdés, hogy nem feltétlenül a jóra törekednek. Tetteiket végül nem bírják el: Lady Macbeth megőrül, férjét megölik.

2017. szeptember 4., hétfő

Száguldás, Despacito, dudálás – Palermo, a város, ami soha nem alszik

Tudom, ezt New Yorkról szokták mondani, de szerintem csak azok, akik nem jártak még Palermóban. Legalábbis nem laktak pár napig a via Roma és a via Vittorio Emanuele sarkán. Nekünk sikerült. És mint utólag kiderült, ez lehet a belváros egyik legforgalmasabb kereszteződése, ahol éjjel-nappal dübörög a forgalom, nyitott hátuljú Piaggio Ape modellek szaladgálnak zenétől hangosan és turistákra vadászva, ahol a közlekedési lámpák csak tájékoztató jellegűek és ahol csak ordítva lehet beszélgetni. Hát, itt kellett aludnunk. Nem, elsőre nem szerettem bele Palermóba…
A kereszteződésünk
 
Persze, nyilván ez csak egy peches momentum, mondanátok. Végül is sikerült esténként pihenni (bár régen aludtam ennyire felszínesen, zavaros álmokba ki-be csúszkálva), de valahogy az első pillanatok elriasztottak. Barátnőmet mentünk ki látogatni a nyaralás mellett, aki megérkezésünk után rögtön bevezetett az olasz éjszakába. Ami a jachtkikötő környékén barátságosan csendesnek és békésnek tűnt, viszont beljebb kaotikus volt és hangos. A Vucciria piaca tömött és furcsa szagokkal terhes, a Maqueda teli volt turistákkal, és csak rohantunk bele a tömegbe. Nem, ez a napi ügyintézés után nem hiányzott…

2017. június 14., szerda

Könyvhét 2017 és kapcsolódó huncutságok

A mostani hétvége egy kicsit hosszabbnak tűnt: megtoldottam egy péntek délutánnal és egy hétfővel, aminek ugyan semmi köze nincs a Könyvhéthez, mégis hozzá adott az élményhez.

A Vörösmarty-n
Pénteken a régi/új kollégáimmal tartottunk csapatépítést: július elsejétől ugyanis nem a jogi szervezetet fogom boldogítani. A bíróságoktól, szerződésektől nem menekülök meg, de mégsem ezek fogják kitölteni a napjaimat. A buli jó volt, játszottunk Activity-t, ami mégis csak egy élmény, de a legjobban a motorcsónakázás tetszett. Olyan háromnegyed 9-kor szálltunk vízre, pár elázott madárkaként egy kutyával. Miközben csorogtunk a Tiszán, lement a nap, csak a telihold fénye világított. Miután a hajó orrában élveztem a szelet, amolyan Leo nélküli Titanic módra (és kiordítoztam magam), leültem az egyik ülésbe egy fröccsel, néztem a part fényeit és hallgattam a többiek hülye sztorijait. Ezután még a 20 perces hazabiciklizés is jobban esett.

2017. május 21., vasárnap

Felesleges köldöknézés - Alien: Covenant

Tegnap elég húzós estém volt; este héttől színház, fél 11-től pedig az új Alien-mozi. És bármennyire nem tűnik összeillőnek a két dolog, a végén mégis közös nevezőre hoztam őket: mindkét alkotás kevésnek bizonyult a maga módján. Az Utánképzés ittas vezetőknek, bár rendkívül szórakoztató és vicces előadás volt, a végén nem adott semmit: nem vált egy bevállalósabb szatírává, de egy komolyabb drámává sem. Valahol az Alien: Covenant is két szék között a pad alá esett: nem tudott kiteljesedni sem filozófiai, sem a horror síkján.

Azon gondolkodtam, mennyire jó is az nekünk, hogy Ridley Scott ennyire erőlteti a mitológiaépítést. Az Alien-filmek ugyanis valahol pont azért működtek, mert a lényeket nem kellett megideologizálni: félelmetesek, megrendítően idegenek és így teljességgel érthetetlenek voltak számunkra. Ez adta a sorozat egyik fő vonzerejét, és az előzményekből pont ez tűnt el. Persze a Prometheus nem csak azért nem működött, mert háttértörténetet kreált szörnyeinkhez (vagy mert szinte teljességgel hiányoztak a filmből), de kétségkívül lényeges elem volt az erőltetett filozófia a sztori hátterében. Az Alien: Covenantnek ugyan nem ez a fő vonulata, azonban jelen van, viszont ennek ellenére (vagy éppen ezért) sikerült teljesen kiherélnie a franchise-t.

Ebben a moziban ugyanis nem félelmetesek igazán kedvenc xenomorfjaink. Kapunk persze vért és öldöklést, itt láthatjuk szinte először őket nyílt terepen, nem klausztrofób űrhajóbelsőkben akciózni (ha a AvP-filmeket nem nézzük), ugyanakkor jeleneteikből hiányzik szinte mindenfajta feszültség, csak zsigeri félelemkeltés zajlik. Vannak persze ügyes beállítások, sokszor hatásvadász módon használja fel a kikelés aktusát a mozi, de mégsem ettől a filmtől lesznek rémálmaim a jövőben. Végig azt éreztem, hogy hiába akar az idegenek eredetéről is mesélni, mégis hagyja elsikkadni őket abban a pár akciójelenetben. Helyettük egy teljesen másfajta antagonistát kapunk: az ember saját teremtményét, Davidet.

2017. május 2., kedd

A csalódás anatómiája - Prometheus

Most, harmadik megtekintésre jöttem rá, hogy mennyire akartam szeretni ezt a filmet, mennyire vágytam rá, hogy jó legyen. Annak idején a moziban sem éreztem mást, mint színtiszta csalódást és haragot, hogy egy ilyen remek világot így hagynak elsikkadni a nagyravágyásban. Pedig akár értékelhettem volna, hogy valaki végre nem a megszokott panelokat akarja használni egy folytatás/előzmény film esetében. Nos, ehhez talán az kellett volna, hogy a végeredmény jó legyen. Azóta időről időre előveszem, változott-e esetleg egy fikarcnyit is a véleményem. Most éppen az Alien: Covenant-re való várakozás ébresztette fel az újranézés igényét, de meg kell állapítanom, hiába a magyarázatok, a bővítések, a részletinformációk, nem lett jobb a film.

A quadrológia sem volt tökéletes, mégis meg tudtam bocsátani hibáit, mert ha másként nem, remekül működtek a sci-fi mellett akciófilmként vagy éppen horrorként. A Prometheus ellenben sokkal nagyobb élményt ígért: az eredeti kulisszák hitélménnyel való feltöltését; hogy láthatjuk, ahogy a teremtés mítosza összecsap a tudománnyal a Mérnökök keresése közben. Hogy az ember megtudja teremtése körülményeit. Témák, amik monumentális kifejtést ígértek. De az egész félrecsúszott a rendezés, de főleg a forgatókönyv hibái miatt.


Először is a karakterek: a film közel 10 főbb figurát akar mozgatni, de ehhez az kellene, hogy legalább felvázolja őket, keretet adjon nekik. De azon kívül, hogy kaptak egy-egy tételmondatot, ez nem igazán sikerül. A kiinduló koncepció szerint a Noomi Rapace játszotta Elizabeth Shaw lenne a hívő, míg párja, Charlie Holloway (Logan Marshall-Green, aki utálhatja, hogy szegény ember Tom Hardy-jának titulálják) a tudomány embere. Csak ebben az a vicces, hogy pár elharapott mondaton kívül erre semmi nem utal. A főhőseink tipikusan nem cselekszenek, csak belecsöppennek a dolgokban, hogyan ismerhetnénk meg őket (erről ajánlom a Lessons from the Screenplay remek videóját).

2017. április 24., hétfő

Könyvfesztivál 2017

Az idei Könyvfesztivál most csak egy nap volt – de talán most elég is volt ennyi. Nem mintha nem lettek volna jó programok, vagy ne lett volna jó a társaság (sőt!), csak a tömeg… A Millenárisra egyidőben szervezett street food fesztivál biztos megdobta a látogatottságot (aminek a kiadók örülnek), ellenben hatalmas lett a tömeg (aminek én nem örültem). Mondjuk a zsúfoltság, az oxigénhiány és az ebből fakadó meleg remekül ellensúlyozta az időjárást, mivel volt, hogy oda menekültünk a kinti hideg elől, de mégis sok volt ez így. De nem panaszkodom tovább, inkább jöjjön egy kis élménybeszámoló

A kecske
Péntek délután, munka után indultam útnak a Magyar Államvasutakkal. Reméltem, hogy az alig két nappal ezelőtti haváriát, hóhelyzetet már kipihenték és haladunk majd, mint az álom. Hát, nem így lett. Kiskunfélegyháza és Kecskemét között félúton ledermedtünk biztosítószekrény meghibásodása miatt. 35-40 perc késés. Miután kimorogtam magam, hogy nem érek oda a megbeszélt találkozómra, leszálltam, hogy fotózzak egyet. És hát találtam kecskét. Meg vezetékeket. Sétálgattam kicsit a kellemes hűvösben, majd visszaszállva szóba elegyedtem egy joghallgatóval, és több közös pontot találtunk az életünkben, mint gondoltuk volna: kiderült, már találkoztunk tárgyaláson és ahhoz az irodához akar menni gyakorlatra, ahol én is dolgoztam évekig. Mindig mondom, hogy kicsi a világ. 

De ettől és a szép időtől még nem értünk hamarabb Pestre… Így sajnos bőven lekéstem a régi osztálytársaimmal megszervezett találkozót, egyikük nem is tudott eljönni. Másikuk viszont csak késő este ért rá, így bevetettem magam a Móriczra, fotózgattam a villamost, az embereket, a fényeket… Szép, szép, de Győr azért szebb volt este. Végül megérkezett régi barátnőm is, és beszélgettünk kicsit az életünkről, nagy meglepetések mellett. Ez mondjuk inkább rá volt igaz, én maga vagyok az unalom élő szobra. Viszont sokáig nem cirkálhattunk a Gellért téren, másnap korán indultunk Gáborral, ugyanis reggel 10-től már Berg Judittal kellett dedikálnom.

Out of focus a Móriczon