Mielőtt befejezi röptét a keselyű - Kondor Vilmos: Budapest noir

Bevallom, sekélyes vagyok. Nem ez az első alkalom, hogy azért olvasok el egy könyvet, mert film készül belőle, nem is tagadom. De muszáj valamilyen alapon szelektálni, mert egyszerűen túl sok az olvasnivaló, és mivel hamarabb szerettem a filmeket, ezért gyakran még a mai napig hamarabb hallok egy készülő moziról, mint könyvről. A Budapest noirról szóló hírek ráadásul nagyon felcsigáztak, mert úgy tűnik, hozzáértő adaptáció készül. Ezért itt volt az ideje az alapanyag megismerésének.

Remek kiindulópontot választott a szerző, egy érzékeny pontot a zűrzavaros években. Gömbös Gyula meghalt, az ország egyre közelebb sodródik a náci Németországhoz és a háború árnyékához, Budapesten pedig egy rosszhírű negyed közepén megölnek egy fiatal zsidó lányt. Ez pedig kit is érdekelne Magyarországon 1936-ban? Talán senkit, de talán legalább egy valakit: Gordon Zsigmondot, az Est bűnügyi tudósítóját. A férfi elkezd kutatni, és ahogy nyomozása a felsőbb körök közelébe vezet, úgy kerül veszélybe az ő és szerettei élete.

Szóval a téma provokatív és izgalmas, és ezt a szerző sem hagyja veszni. A könyv rövid és sűrített, gyorsan pörögnek az események és a helyszínek, hőseink rengeteget utaznak és valóban gyűjtik az információkat, nem csak vicces detektív módjára csetlenek-botlanak és poénkodnak. Sőt: a regény valóban megidézi a keménykötésű amerikai magánnyomozók világát és vérbeli magyar noirrá válik. Kicsit néha túlságosan is azzá. Mert nem kell egy madámból feltétlenül végzet asszonyát gyártani és a verőember sem kell, hogy rögtön agyatlan legyen. De ezek igazából csak apróságok, amik az összképet nem rontják jelentősen. Inkább talán csak az volt az igazi gondom, hogy ha már noir, lehetne egy kicsit sejtelmesebb, nem kellett volna minden szálat annyira kereken lezárni, maradhatott volna valami nyitva, de hát ez a Gordon Zsigmond már csak ilyen profi.

Álszentség és közelképek

Az utóbbi időszakban kicsit el vagyok veszve, mármint ami a blogot illeti. Nem mintha nem olvasnék, csak most a recenziós könyvek vannak soron, a maradék időmet pedig most a fotózás foglalja le. Az utóbbi hetekben házi feladatokkal küzdöttem, a múlt héten opera-főpróbán voltunk... Ezekről is szeretnék majd írni (majd ha kicsit jobban kitanulom a Photoshopot, mert ráébresztettek, alakítás minden képre ráfér), de most mégis a legfrissebb élményemet, a tegnap esti Tartuffe-főpróbát venném sorba.

És hogy miért is? Egyrészt sikerült a második sorba leülnöm (miután egy kedves profi fotó megjegyezte, hogy elé ugyan ne üljek - persze minden "kérlek" vagy napszaknak megfelelő köszönés nélkül), másrészt kiderült, hogy ez jó döntés, mert a díszlet kialakítása miatt a színpad előterében játszottak a szereplők. Ez pedig azt jelentette, megpróbálkozhattam a közelképekkel is, nem lettek vállalhatatlanul zajosak.

És aminek még örültem: a darab is szórakoztató volt. Régen olvastam/láttam a Tartuffe-öt, és valahogy egy kicsit vidámabbra emlékeztem; Hollós Gábor rendezése azonban valami mást emelt ki. Egy hatalmas haláltánc lett, ahol a Pataki Ferenc alakította címszereplő maga a Sátán. Hihetetlenül zseniálisan hozza a színész a figurát, ahol kell, gátlástalanul aljas, míg másutt tenyérbemászóan ájtatos, de bevállalja a gyenge ripacskodást is, ha ez kell a karakterhez. Így a darab igazából az ő "one man" showjává válik, a többiek nem nagyon tudnak kiemelkedni.

Hívószavak: március 15., balett, fotózás

Mostanában a könyvek helyét kicsit átvette a fotózás, ugyanis a heti három óra és a házi feladatok elkészítése elég sok időmet elveszi. Ráadásul tényleg azt érzem, hogy tanulok is ezzel, mert kicsit könnyebben kezelem manuálisan a gépek, jobban odafigyelek a beállításokra és észreveszem, néha már kompozíciókban gondolkodom, nem csak elsütöm a gépet, hogy „csak lesz belőle valami”. Az elmúlt héten két alkalommal is kipróbálhattam magam, a másodikkal ráadásul egy régi álmom teljesült.

A múlt heti házi feladatunk az volt, hogy örökítsük meg március 15-e hangulatait. Ezzel csak annyi volt a bökkenő, hogy nem szoktam semmilyen ünnepségre járni, március 15-ére pedig különösen nem. De próbáltam kitalálni, hogy mit örökítenék meg, ami nem túl hivatalos, de mégis csak utal arra, hogy milyen ünnep is van. Végül próbáltam embereket fotózni, ami különösen nehéz nekem, mert mindig attól tartok, majd kérdőre vonnak, miért fotózgatom őket. Így hát a komfortzónámból is ki kellett lépnem jelentősen, ráadásul elmentem koszorúzásra, és más hivatalos rendezvényre is.

Retro: Gyűlölettől el nem homályosult szemmel - A vadon hercegnője

Úgy látszik, mindig visszatérek a japán animációhoz... De ami a legjobb, hogy ugyanúgy elvarázsol, mint évekkel ezelőtt. Tegnap este újranéztük A vadon hercegnőjét, és most is ugyanúgy gondolom, mint ebben a 2009-es blogbejegyzésben: Miyazakinak sikerült úgy beszélnie a természet és ember kapcsolatáról, hogy tanulságos, de mégis költői maradjon.

Pár hete elhatároztam, hogy végignézem Miyazaki mester teljes életművét, és Acélpatkány hatására ezen a hétvégén el is jutottam A vadon hercegnőjéhez. Előzetesen is be kell vallanom, hogy ez egyik kedvencem, szóval lehet, hogy kicsit elfogult írást kaptok…

A messzi keleten felbukkan egy démon és mielőtt meghal, megátkozza egy kis nép hercegét, Ashitakát. A herceg útnak indul nyugatra a démon nyomait követve, hogy megkeresse az ellenszert, és belecsöppen az emberek és az erdő háborújába. Mindent megtesz, hogy a feleket kibékítse, de sietnie kell, mielőtt az átok elemészti testét és lelkét…

Igazából nem teljesen értem, hogy Hayao Miyazaki filmjei miért varázsolnak el újra és újra. Pedig hihetetlenül egyszerű képlettel dolgozik: mindig van két fiatal, egy fiú és egy lány, akik felveszik a harcot a rosszal szemben. Ezeket az egyszerű történeteket azonban mindig sikerül valami olyan plusszal feltöltenie, ami miatt mindig frissek, újszerűek és aktuálisak.

Most is egy remek témát talált: a természet és a civilizáció nagy harca egy kívülálló szemén keresztül. Amit sikerült elérnie A vadon hercegnőjében az az, hogy egyik felet sem mutatja be abszolút rosszként, még az embereket sem, hanem képes bemutatni a szembenálló feleket a maguk teljességében, minden pozitív és negatív tulajdonságukkal együtt.

Tavasz - tükröződések - fotózás

Pár hete meséltem, hogy elkezdtem fotós tanfolyamra járni. Jelenleg még az elméleti szakasznál járunk, de hamarosan elkezdjük a gyakorlati órákat. Viszont már most is minden órára van egy házi feladatunk, amire kicsit nehéz mindig kihasítani az időt, de megpróbálom. Legutóbbi feladatunk az volt, hogy a tavaszt jelenítsük meg, de ne a megszokott "rügyeznek a fák"-gondolkodásmód mentén.

Próbálkoztam különböző ötletekkel, nem mindegyik jött be. A kirakatok fotózása egyelőre túl nagy falat nekem, túl sok volt a tükröződés, alig lehetett látni, mi van a kirakatban. A sok eső okán a másik ötletem viszont az volt, hogy fotózzak pocsolyákat - és a tükröződő épületeket. Telepi gyerekként (sic!) nem tudtam másban gondolkodni, mint panelokban és napfényben.

És a lényeg: a csoporttársaim az én sorozatomat választották a hét legjobbjának. Igaz, ugyan, hogy Dusha Béla megjegyezte, hogy kicsit túltoltam a témát ("fullba nyomtam a kretént"), de azért örültem :)

Meg is mutatok egy pár képet (összesen hetet mutattam be):

Ich komme, mondja a geek - Ernest Cline: Armada

A bejegyzés fényében minden leírt szó szerecsenmosdatásnak fog tűnni, de már csak azért is vallok: szeretem a ’80-as évek amerikai popkultúráját és a videójátékokat is. Persze a filmekben inkább otthon vagyok, mint a játékokban (már csak PC-n kezdtem játszani, de még Win 3.1 alatt; viszont Commodore-om vagy konzolom sosem volt), de nagyjából vágom az utalásokat – Az utolsó csillagharcost nem láttam, de az Alienst, a Terminatort, a Vissza a jövőbe-filmeket … stb. azonban igen. Meg persze a klasszikus SF-könyvekkel is ismerem. Így talán nem lehet a megértés hiányával vádolni, ennek ellenére mégsem jött be nekem az Armada.

Pedig Cline csak azt követte, amit mostanában mindenki az álomgyárban: összelopta az izgalmas összetevőket innen-onnan, majd nyakon öntötte némi nosztalgiával, és tessék, itt az X-generáció esszenciája! Ismered a Disney-matériát vagy csak olvastad az Ezerarcú hőst, amiből a legtöbb modernkori sci-fi tündérmese merít? Nesze, egy árva főhős! Láttad a Star Warst? Akkor tudod, hogy a főszereplőnek egy született tehetségnek kell lennie! De ha otthon vagy a ’80-as évek tinifilmjeiben, akkor tudod, hogy a srác kicsi kitaszított is, hogy a tömegmédia fogyasztóinak gerincét alkotó geekek megtalálják kamaszkori önmagukat benne. Imádtad Az utolsó csillagharcost vagy a Végjátékot? Akkor feltétlenül ki kell derülnie, hogy a mindenki által imádott számítógépes játék nem az, aminek tűnik. És természetesen a kormány is ott áll minden mögött és összeesküdik, az X-akták FBI-ügynökei és A függetlenség napja kormányemberei itt leskelődnek a sarkon túl. De ez persze csak a felszíne annak a hatalmas utaláshalmaznak, ami az Armada valójában. És még nem is ez a legnagyobb gond vele.

Top 10 ifjúkori olvasmány

Már megint egy lista; bloggerünk kifogyott az ötletekből? – gondolhatjátok. Szerencsére ez nem így van, de ahogy egyik este félálomban feküdtem az ágyon, eszembe jutott, hogy milyen régen is volt, hogy igazi lelkesedéssel olvastam könyveket. Manapság már sokkal kritikusabb szemmel nézek mindent, így ritkán ragadtak teljesen magukkal az olvasott regények (legutóbb talán az Ílion bizonyult pozitív példának). Bezzeg megboldogult ifjúkoromban..! Akkor a legtöbb könyv maga volt a csoda, egy új világ, új élmények… A felsorolt alkotásokat a mai napig szívesen veszem a kezembe újra és újra.

Molnár Ferenc – A Pál utcai fiúk

„… Boka János komolyan nézett maga elé a padra, és most először kezdett derengeni egyszerű gyereklelkében a sejtés arról, hogy tulajdonképpen mi is az élet, amelynek mindnyájan küzdő, hol bánatos, hol vidám szolgái vagyunk.”

Az első imádott kötelező olvasmány, az első könyves sírások egyike és talán az első pofon az igazi élettől. Könnyen követhető szövege és cselekménye, univerzális története és tanulsága miatt gyors olvasmány volt, de ugyanakkor szívbemarkoló is. Könnyű volt megérteni ezeket a fiúkat és éppen ezért együtt is érezni velük. És bár már nekem sem mond sokat az „einstand” szó, de ezek a kedves anakronizmusok semmit sem vonnak le a regény értékeiből. És ha nincs a Pál utca, akkor talán nem néznék rendszeresen Molnár-darabokat a színházban/tévében.

Cthulhu Stepfordban – Robert Jackson Bennett: Horzsolások

Úgy látszik, a szörnyek megint menők. Az általam tavaly olvasott Madarak a dobozban azzal játszott el, hogy mi lenne, ha emberi ésszel felfoghatatlan rémségek özönlenék el a mi kényelmes kis dimenziónkat és megvalósítanának egy posztapokaliptikus víziót; a Horzsolások pedig az amerikai álom felszíne mögé tekintve talált oda nem illő csontvázak helyett csápokat. Mindkét könyv zseniális volt hangulatteremtésben, de míg az előző esetében a végkifejlet döcögött a felépített valóság fényében, addig az utóbbi esetében már az alapkoncepción érződnek némi oda nem illő sebek.

Mona Bright apja halála után szerez tudomást arról, hogy egy kicsi, új-mexikói városkában egy házat örökölt, ahol annak idején még anyja élte általa ismeretlen, de boldognak tűnő életét. Wink mindenben tökéletesnek tűnik: a gondosan nyírt pázsitok és frissen festett kerítések földje, ahol a keményített kötényes asszonyok finom pitéket sütnek. Persze hamar kiderül, hogy a tetszetős felszín csak álca és Monának minden zsaruösztönét be kell vetnie, hogy fényt derítsen a sötét erdők mélyén lappangó rejtélyre, mely során anyjához fűződő zűrzavaros kapcsolatát is rendbe kell szednie.

Ez lenne hát a sztori – a felszínen. Mert persze Bennett azért nagyratörőbb terveket dédelgetett magában, mint hogy egy egyszerű krimit írjon – melyhez amúgy sem lenne szükség 600 oldalra. A titkot itt is csak arra szolgálnak, hogy egy pszichológiai problémát ábrázoljon a szerző, mégpedig anyák és gyermekek bonyolult kapcsolatát. Ez ráadásul egy olyan kapcsolat, amelyet majdnem mindenki ismer (még aki nem ismerte az édesanyját, az is viszonyul hozzá valamilyen formában), és általában nem egyszerű: szülő és gyermek vágyai nem mindig egyeznek meg, és ezt, valamint a felek különböző személyiségét sokszor nehéz összeegyeztetni.

Fotózás és kritizálás

Nem szoktam reklámozni, de nagyon szeretek fotózni. Nyilván ezzel nem vagyok egyedül, hiszen a kutyaütő fotósok korát éljük, amikor bárki, bármilyen előképzettség nélkül onthatja magából a képeket mindenféle fórumon – ezt mellesleg én is megteszem néha, nem azért mondom. Nem tartom magam különösebb tehetségnek, abszolút élvezeti sportág számomra. Viszont kaptam egy nagyon komoly feladatot: barátnőm felkért, hogy fotózzak az esküvőjén. Ezt pedig mégsem olyan dolog, amit el szeretnék rontani, így végre, jópár év „jó lenne elmenni tanfolyamra, de minden fontosabb ennél”-típusú problémák után ez egy kemény lökést adott nekem.

Korrupció kicsiben

Jelentkeztem is Dusha Bélához, aki egy tényleg jó és ismert fotós (Szegeden mindenképpen, azt nem tudom, országosan mennyire) – többek között a Szegedi Kortárs Balett előadásait is fényképezi. Már az első megbeszélésen szimpatikus lett az egész hozzáállása, majd amikor megtudtam, hogy tudunk menni színházi előadásokat is fotózni, rögvest belelkesedtem. Akkor már azonban inkább megrettentem, hogy az első óránk rögtön egy főpróbán, Az elveszett levél jelmezes próbáján lesz – mielőtt bármit is megtudhattam volna a fotózás csínjáról-bínjáról.

Pedig nem ismeretlen számomra a színház – ezt tudhatjátok is rólam, hiszen rendszeresen írok is az előadásokról. Viszont ilyen közel kerülni a színészekhez, hogy gyakorlatilag meg is jeleníthetem őket, ez hatalmas dolognak tűnt számomra. Izgultam is, nehogy elrontsak valamit… de hát mint tudjuk, az élet nem habostorta, a fotók nem olyanok lettek, mint szerettem volna, de maga az élmény nagyszerű volt.

Színház és csokoládé - cikkajánló

Az utóbbi hónapokban inkább a blogon voltam aktív, kevés cikk született más honlapokon. A tavalyi évet azonban sikerült két színházi előadással búcsúztatni, az idei évet pedig könyvekkel kezdeni. És még jön egy pár a következő hetekben...

Beszámoló: Genet és Gogol – Cselédek & Játékosok (színházi előadás)

Egyre több olyan gondolatom támad, hogy valami nincs rendben a Szegedi Nemzeti Színház repertoárjában, amiben gyanúsan sok szórakoztató, bármilyen komoly mondanivalót nélkülöző darabot állítanak színpadra vagy az erősebb előadásokat kilúgozzák. Szerencsére még tavaly akadtak pozitív példák: a Genet és Gogol műveinek felhasználásával készült színpadi változat elgondolkodtatónak, de egyúttal élvezetesnek bizonyult.

"Szerencsére Gogol és a kártyás fiúk kárpótoltak. A Játékosok bizarr „heist” világában sosem tudjuk, hogy éppen ki kit ver át – bár úgy tűnik, mintha létezne a betyárbecsület, de végül mégis kiderül, csak átverés az egész. A kacagtató főszálat mulatságosan egészítik ki az orosz világ bemutatásának apró fricskái, a kormányhivatalok szervezeti korrupciójának, a csalás és kártyázás mibenlétének elemzései. A szomorú tanulság persze az, hogy az átverés csak addig vicces, amíg nem rajtunk csattan az ostor…

Ezt a miliőt remekül érzékeltetik a romos falak, a fények és az elegáns jelmezek, amiken azért mindig találunk egy kis áruló jelet vagy csak egyszerűen nem illenek a szereplőkre, nagy vagy éppen kicsi rájuk az a kabát. A Játékosok több szereplőt is mozgat, mint a megelőző egyfelvonásos, a színészek pedig jól találják meg ezeket a figurákat. Szívós Lászlónál a rendezés a vélt németségre játszik rá, de ez illik is az alkatához, Kárász Zénó joviális úriember, Pataki Ferenc pedig egzaltáltságában hihető. Sorbán Csabának viszont kifejezetten jól áll, hogy rezonőrnek tűnő karaktere végül kap egy csavart, így legalább eltér attól a figurától, mint akit általában játszani szokott. De a legnagyobb sikert egyértelműen Ádám Tamás aratta a kótyagos földművesként – ezek a szerepek nem izzasztották meg a színészeket, de kellemes perceket okoztak a nézőknek."